Könyörülő akarat

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Négy mögöttünk levő vasárnapon az akarat kérdéséről szóltunk az igehirdetésekben, és ezzel egy régi kérésnek tettem eleget, hogy egy gyötrő, máskor csodálkozásra késztető, a keresztyén életet átható nagy kérdéséről szóljak. Eddig négy úton próbáltunk ehhez a kérdéshez közelebb jutni, s talán a mai Ige fényében („nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!”), átmeneti nyugvópontra tudunk jutni. Most visszatekintünk egy-egy mondat erejéig arra a négy nagy témára, amiről korábban volt szó, s majd erről a nyugvópontról indulunk tovább, hiszen eddig  csak közeledünk a kérdés velejéhez, még nem vagyunk ott a lényegénél, még nem vagyunk benne teljesen ennek a titoknak a mélységében.

Legelső alkalommal az átadott akaratról szóltam Péter apostol története kapcsán. Azt láttuk, hogy a közvetlen tanítványságban is súlyos kérdés a magam akaratának és az Isten akaratának a találkozása. Péter Krisztus követője volt, tanítvány, Krisztus csodáinak, tanításainak átélője, mitöbb, a feltámadás tanúja lehetett. De még ebben a közvetlen tanítványságban is nagy-nagy dráma mutatkozik. Így mondta Jézus Péternek: mikor ifjú voltál, fölövezted magad, oda mentél, ahová akartál; mikor pedig megvénülsz, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarod. Hozzáteszi János evangélista: Jézus ezzel jelezte Péternek, hogy milyen halállal fogja majd Mesterét és Megváltóját megdicsőíteni.

Második alkalommal a meghódított akaratról szóltunk, és láttuk azt, hogy Isten az Ő gondviselésében éppen úgy igazgatja az emberi élet, a mi életünk útját is, ahogy ezt József testvéreinek történetében láttuk. Bár mi az utolsó pillanatig azt tudjuk hinni, hogy a mi akaratunk szerint lettek a dolog, és hosszú évtizedeket is el tudunk tölteni abban a meggyőződésben, hogy végleg eldöntöttünk valamit, mégis: egy-egy történet végén, vagy az életünk egy-egy fordulópontján ezt halljuk: ami gonoszt ti ellenem akartatok, azt Isten jóra akarta fordítani. Ezért mondtam, hogy ez meghódított akarat drámája, mert itt nem az akaratnak önkéntes átadásáról van szó, vagy valami jó belátásról, hanem arról, hogy bizony Isten tud minket így vezeti. Mi nagyon akarunk valamit, de hála Istennek, amikor elérkezünk a végállomásig, ki kell mondanunk: de jó, hogy nem úgy lett, de jó, hogy nem az lett, de jó, hogy nem az jött ki belőle, amit én elterveztem!! (Bizony, a szívünk különös és furcsa televény, de erről még fogok ma szólni.) Mi azt hisszük, hogy jót akarunk, jól teszünk valamit, de hogy mondja József? „Ami gonoszt ti ellenem akartatok, azt akarta Isten jóra fordítani.

Harmadjára a meggondolt akaratról hallottunk. Ekkor arról is szóltam, hogy az akarat, vagy az akarás és a cselekvés között mindig van valami idő. Erről különösen az emberi lélek kutatói tudnának nekünk sokat mondani. Az emberben megszületik egy vágy, a vágyból eltökélés, az eltökélésből akarat, - de még nincs ott a megfontolás, - és még nincs ott a tett. De van valami idő, amit kegyelmi időnek neveztünk, - ennek fényében beszéltünk a meggondolt akaratról Jézus egyszerű története nyomán. Egy édesapa dolgozni küldené gyermekeit a szőlőjébe. Az első azt mondja, hogy elmegyek, de nem megy el. A másik azt mondja, hogy nem megyek (szó szerint fordítva: nem akarok!), aztán meggondolta magát és elment. Jó dolog tudni, hogy Isten ad nekünk meggondolási időt, ami lehet egy töredékmásodperc, lehet egy hosszú hét, lehet egy fél élet, s akár egy egész élet is, hogy ezeket az Isten ellen tiltakozó mondatainkat, élet-eltökéltségeinket (nem akarom, amit az Isten akar!) meggondoljuk. Az akaratból ugyanis előbb-utóbb cselekvés lesz, tett kerekedik a döntésből, mert utat kell nyitunk az akarat előtt. De jó hát, hogy van kegyelmi idő, hogy meggondoljuk magunkat. Van tehát meggondolt akarat is.

Legutóbb pedig arról hallottunk az adós szolga példa szolgálata nyomán, hogy egyik legnagyobb kérdésünk olykor nyomasztó, de inkább lendületet adó kérdésünk az, hogy tudjuk-e akarni, amit Isten akar. Mit akar Isten? Szépen elmondja Jézus ebben a fölfokozott történetben. Egy szolga megfizethetetlenül sokkal tartozik, de a gazdája elengedi ezt az adósságot. Ő pedig nem tudja elengedni azt a töredékösszeget, amivel  szolgatársa tartozik neki. Nem tudta elengedni, mert nem akarta elengedni. Akarni, amit Isten akar,  - az elengedést, a megbocsátást, a visszafogadást, a szeretet munkáit! Ez az életünknek egyik legnagyobb kérdése: akarom-e, amit Isten akar?

Ma Pál apostol igéje summázza nekünk, amit eddig hallottunk: „tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” Ez most megnyit számunkra egy újabb dimenziót, és hadd szóljak ma erről röviden. Korábban is akaratemberek álltak előttünk. Péter akaratember volt, vízen is akart járni. József testvérei akaratemberek voltak, félre akarták tenni az útból a legkisebbet. A példázatbeli fiúk is akaratemberek, azt mondja a fiú az apjának: nem akarok. És az adósszolga is az akarat világában mozgott: nem akarta a megbocsátást, nem akarta az elengedést. De azt is mondhatom, hogy mi mind akaratemberek vagyunk. Átköltöttem Descartes híres mondását: gondolkodom, tehát vagyok, így: akarok, tehát vagyok, és amíg akarok, addig vagyok. Amíg van akarat, amíg az emberben – ha szunnyadozva is – van valami mozdulni-akarás, élet-akarás, terv és álom,  - addig vagyunk. Csodálni szoktam a televízióban a természeti filmeket, melyek mind-mind az evolúció logikája szerint vannak megcsinálva, tízmilliárd évekkel dobálódznak a tudósok. Hogy az evolúció tette ilyenné az élővilágot, azt nem tudom, de azt tudom, hogy az ember nem puszta biológiai-fizikai törvényszerűségek kreatúrája, sőt, az emberlét éppen ott kezdődik, amikor a puszta biologikumból, a puszta létből átlépünk egy másik dimenzióba, és ez az akarat dimenziója. A görög nyelv finom különbséget tesz kétféle akarás között, az egyik a szükségletekből támadó akarat, a másik a megfontolt, meggondolt, tudatos akarat. Az utóbbiban nyílik az emberlét, ez másféle dimenzió, de éppen emiatt mindannyian akaratemberek vagyunk – illetve mivel mindannyian emberek vagyunk, szükségszerűen akarunk is. Ezt látjuk Pál megtérése történetében is, bár ezt nem könnyű nekünk ma megérteni. Egyszer megbíráltam a magyar írót, Esterházy Pétert, voltak itt a gyülekezetben rajongói, meg is sértődtek. Most is el kell mondanom azonban, hogy Esterházy Péter híres megjegyzése, amit a rendszerváltáskor tett (nagy a tolongás a Damaszkuszi úton!), nem állja meg a helyét. Igen, rendszerváltáskor sok Saulusból akart Paulus kerekedni, sokan keresték a pálfordulás módját. De túl az irónián mellyel az író szemlélte ezt a folyamatot, valamiben nem értette meg Pál apostolt. Esterházy Péter a mai emberről mondott bírálatot, és talán azt gondolta, hogy a mai embert minden további nélkül Pál apostolra is vissza lehet vetíteni. Azt hiszem azonban, hogy nem. Pál apostol – vagyis a tarsusi Saulus – ugyanis nem volt ügyeskedő, a mai ember viszont ügyeskedő, szélkakas. A mi kortársunk megnyálazza az ujját, kiteszi, merről fúj a szél – aztán arra fordul. Saul nem volt ügyeskedő. Mi ügyeskedők vagyunk, a mi korunk ügyeskedő macher-korszak. Mindenből a jót, semmiből a nehezét. Istennel is szoktuk ezt csinálni. Akarjuk is az Istent, a segítségét. áldását, de nem akarjuk az Ő akaratát, ügyeskedünk hát. Sault nekünk nehéz megértenünk, mert ő nem tartozott az ügyeskedők közé, ő nyíltan szembeszegült Istennel. Ellensége lett az Istennek. Azt írja róla Lukács evangélista: üldözéstől és vértől lihegve üldözte a Krisztus követőit. Nem trükközött, nem játszotta a színen a drámát, s egyezkedett a színfalak mögött, ahogyan ezt politikában, üzletben, művészvilágban, sajnos időnként az egyházban is szokták. Pál nekiment mindennek, buzgó volt. Azt írja önmagáról: buzgó voltam szerfelett. Felhatalmazást kért a jeruzsálemi Nagytanácstól, hogy Damaszkuszba is elmehessen, meg a világ végére is elmehessen, és összeszedhesse az elüldözött keresztyének maradékát is, férfit, nőt. Akaratember volt.

Aztán azért is nehéz kedves megérteni Pált, mert mindeközben ő a legjobbat feltételezte önmagáról. Nem III. Richárd volt, aki ezt mondta: hogy eltöltsem e fecsegő időt, elhatároztam, hogy gazember leszek! Pál nem határozta el, hogy gazember lesz, ő a legnagyobb megelégedettségben volt önmagával, s a legmélyebben meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az jó, s ezt kell mindig tenni. Így mondja magáról a Korinthusi levélben: őseim hagyományaiért rajongtam. Egy rajongó ember ő, akinek a saját önképe, és az önképéből fakadó akarata, és az akaratából jövő tettei (mind-mind így, egybefogva, tehát a léte is, a tudása is és az akarata is, ahogy Augustinus egyházatya mondja, az esse, a nosce és a velle,) a legjobb, a legjobb tanúsággal vannak önmagáról. Ezért kell ennek a Saulusnak ott, a damaszkuszi úton  - no nem tolongania, nem odaügyeskednie magát az új világhoz! -, hanem porba hullnia és megvakulnia! És ezért kell ennek az akaratembernek, aki annyira tudja, hogy mit kell tennie, annyira eltökélt, s annyira magabiztos mindebben, ezért kell porba hullva és megvakulva föltennie a nagy kérdést, amit olyan nehezen tudunk mi ügyeskedő maiak föltenni: mit akarsz Uram?

Pedig, kedves testvérek, minden igazi imádság voltaképpen ezzel kezdődik, és erre céloz: mit akarsz, Uram? Pedig voltaképpen, amikor kinyitjuk Isten igéjét, a szent Bibliát, és beleolvasunk, akkor nem régi hímes, tanulságos történeteket lapozgatunk ott, meg nem műveltségfaktorunkat növeljük, hanem azért nyitjuk ki, azért olvassuk, mert ez a szívünk legmélyebb indíttatása: mit akarsz, Uram? Ezért keressük a keresztyén közösséget, hogy megértsük a közösséggyakorlásban is Istennek az akaratát: mit akarsz Uram? Pál még azt sem mondja itt a megtérésekor, hogy mit akarsz Uram, hogy azt akarjam? Olyan hihetetlenül zártan, egyetlen kis pontba, szinte punctum matematicumba szalad össze minden egy kérdéssé: Mit akarsz Te? Ez a legyőzött ember kérdése, ez az úttalanná vált ember kérdése, ez a megvakult ember kérdése, ez annak az embernek a kérdése, akiben egy másodperc alatt összeomlik minden, ami ő eddig volt. De egyben új kezdet nyitópontján is áll. És ebben az új kezdetben sem a léte, sem az addigi ismeretei és tudása, sem korábbi oly meghatározó akarata felől nincsen semmi jó bizonyossága. Pál megtérése azt mutatja meg, hogy amikor akaratról beszélünk, akkor az egész életünkről beszélünk – már természetesen, ha az a kérdés, hogy mit akarok, és mit akar Isten, és tudom-e akarni azt, amit Isten akar?! Szabadon tudom-e akarni, természetesen. Nos, persze, tele vagyunk szabad akarattal, a világ a szabad akaratok végtelen tartománya. Mindenről szabadon döntünk. Csak egy kérdés van, hogy a célról szabadon döntünk-e? Fölállíthat-e az ember önmagából önmagának értelmes és beteljesítő boldog életcélt? De nézzétek, hogyan vezeti Isten a valóságosan megvakult, az imént még vértől elvakult, Krisztust üldöző  Sault.  (Igen,  Krisztust üldözte, hisz így mondja neki a megjelenő Krisztus a látomásban: Saul, miért kergetsz engem? Nem azt mondja: Saul, miért üldözöd a keresztyéneket, Saul, mit csinálsz ezekkel a jóemberekkel? – engem miért üldözöl?) Ebben drámai vezettetésben kell Saulnak megértenie, hogy az akaratok drámájában az egész életünkről van szó, mert ahol emberi élet van, ott akarat van, és az akarat minden életterületünket meghatározza.

Ezért állítja párhuzamba most az apostol így: nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut – szinte azt mondhatnánk, hogy ezek szinonimák. A Biblia nyelvén az akarat célt is feltételez. Mint ahogy mindigis. Futni pedig cél felé lehet. Szoktunk ugyan futkározni is össze-vissza, de futni célra kell. Ráadásul az apostol egy műszót használ itt, a régi görög világból, a sport nyelvéből veszi,  - ez eleve célra futást jelent. Amikor tanácsot ad a korinthusi gyülekezetnek, azt mondja nekik: futtok, de nem jól futtok, vagy szó szerint: futtok, de nem szabályosan futtok. Az mai atlétikai versenyeken föl van festve a futópálya, és szabályosan kell futni a célszalagig, nem lehet a másik pályára átmenni, nem lehet a másiknak gáncsot vetni, nem lehet megijeszteni egy mozdulattal, doppingolni sem lehet. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a futás (amely most számunkra az akaratot metaforizálja), a futás célt feltételez. Hová futok, hová tart az életem, merre megyek, mire összpontosul és mire irányul az akaratom? – mert az akarat mindig feltételez valamilyen célt, valamilyen adottságot vagy lehetőséget, amit vagy el akarunk kerülni, vagy el akarunk érni. A tengerész a tengeren nemcsak úgy hajókázik. Kikötőt keres, célt keres. Aki valahonnan elindul haza, az nemcsak úgy sétálgat, és nem mondja a háza elé érve: nini, én éppen itt lakom! Egyenest haza megy. Isten így szerkesztette meg az emberi életet, ahogy Ágoston egyházatya mondja: nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik, amíg célt nem talál, amíg nem biztos benne, hogy az a cél valóságos és elérhető, s amíg aztán célba nem ér.

A filozófia azt mondja (legalábbis a 20. század nagy filozófusa, Heidegger), hogy van célja az emberi életnek, s ez a megsemmisülés, a halál. Halálba tartó léttel élünk. Persze, vannak filozófusok, akik optimistábbak, és ők azt mondják, hogy ellenkezőleg, éppen a halálból, az enyészetből oldódik ki az élet. Platón is így mondta: leoldódik ez a bőrzsák rólunk, és a lélek, megszabadulván kiröppen. A keresztyénség az utóbbival tart, de hozzátesz egy szükséges korrektivumot, ez pedig az, amit Pál apostol megtérésében látunk. Az igazi célt nem találjuk fel magunkban, magunk által: mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Isten állítja fel ezt a célt, és Isten hív meg bennünket erre a boldogító futásra, erre a boldogító akarásra, erre a boldogító törekvésre (hogy egy másik filozófust, Spinozát idézzem). Isten hív meg erre. Tehát nem azé a cél felállítása, aki célt akar állítani. Láttuk Saulusban az akaró embert, aki annyira tudta, hogy mit kell tennie, annyira magabiztos volt, annyira jónak gondolta, amit tett, hogy aztán teljesen össze kellett törnie és bele kellett vakulnia ebbe a nagy törekvésbe. Láttuk, hogy ennek a futva, előrelihegő embernek, ennek a törekvő embernek fel kell tennie a kérdést: mit akarsz Uram, Te mit akarsz? Meg kellett hát értenie, hogy van Istennek akarata, és ez az isteni akarat felülmúlja, meghaladja, bekerekíti az emberi akaratot.

Immár a predestinációról beszélek, testvérek. A predestináció szó szerint azt jelenti, hogy föl van állítva a cél, a destiny – ahogy látjuk a repülőtereken angolul kiírva. Pre-destináció: eleve fel van állítva a cél, Isten eleve felállította a célt, amikor embert teremtett. S ez a cél önmaga. Isten eleve felállította ezt a célt, amikor az emberbe lelket lehelt, a maga képére és hasonlatosságára formálta, hogy az ember visszatükrözze az isteni dicsőséget. A tükör nem tükrözheti vissza a napot, ha elfordítjuk a naptól. Isten felé kell fordulnunk! És Isten végképp bepecsételte ezt az örök célt, amikor elküldötte Krisztusát. Az Ige testté lett és közöttünk lakozott! Ez az az Ige, aki által minden lett, ami lett. Van tehát predestináció, testvérek, van Isten által eleve meghatározott boldog cél. Mit akarsz Uram? – kérdezi a saját magába belevakult ember, és hallhatja Krisztusától: tanúm leszel nekem királyok, fejedelmek és népek előtt. Megváltott gyermekem vagy és üdvösségre hívtalak téged. Ez a cél felismerésének a nagy kegyelme, ez a cél bensősegítésének a nagy kegyelme. Ezért buzdít bennünket az apostol a Zsidókhoz írt levélben: kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené – Övé a cél, Ő Maga a cél. És boldog, aki már ezt akarja, és boldog, aki erre fut. Adja meg Isten mindannyiunk szívébe: mit akarsz Uram, Te mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem, - mert ebben Isten bizonnyal föltárja számunkra az egyetlen boldogító célt, Önmagát, és Krisztust, aki az út, igazság élet – általa van utunk a boldog célhoz.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük,Atyánk, hogy soha nem távozol el tőlünk, s akkor is velünk vagy, amikor mi Tőled távolodnánk. Köszönjük, hogy teremtésünkkel boldog életcélt rendeltél nekünk, s kérünk, engedd nekünk, hogy ezt meglássuk. Kérünk, erősíts a boldog bizonyosságban, hogy akár élünk, akár halunk, Tehozzád megyünk, a boldogító életcélhoz. Könyörgünk beteg testvéreink gyógyulásáért, megépülésükért! Könyörgünk a megfáradtak megújulásáért. Könyörgünk azokért, akik a kétség óráján vannak, hogy benned boldog bizonyosságot találjanak. Kérünk azokért, akiknek a szíve megkeseredett sok fárasztó és hiábavaló küzdelmük miatt. Elevenítsd és újítsd hitüket, teljesítsd örömüket. Kérünk a gyászolókért, különösen azokért, akik az elkövetkezendő héten fognak szerettük ravatala mellett megállni, - vigasztald, bátorítsd őket Jézus Krisztussal, akit nem hagytál a halálban, aki által legyőzted az elveszést és megsemmisülést, és aki által meghívtál bennünket feltámadásra és örök életre. Kérünk magunkért is, akik itt vagyunk és hallottuk Igédet, - áldj meg bennünket szereteteddel, gondviselői irgalmaddal, örök jóságoddal, hadd ízleljük, hogy Te jó vagy, és engedd nekünk, hogy hálás szívből újra elkötelezzük magunkat, utadon járunk, a boldogító cél felé törekedjünk.
Ámen