Isten iskolájában

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy bölcs ember mondta – s minden bizonnyal nagy igazságot mondott, hogy egész életünkben Istent tanuljuk, merthogy egész életünkben Istennel van dolgunk. Hogy miképpen tanuljuk Istent egész életünkben, arról sok mindent kell mondani. A ma felolvasott ige néhány szempontot hoz ide, de azt hiszem, talán a legfontosabbak és a legdöntőbbek éppen azok a leckék, amiket ma az apostol felsorol, s amikre meg akar tanítani minket is. Először is azt kell elmondani, hogy mindent tanulunk. Nem olyan iskola a keresztyénség, ahova azzal a szándékkal vagy céllal írat be bennünket Isten, hogy néhány ismeretet megtanuljunk, ami szükséges és fontos, majd a végén levizsgázzunk és kapjunk egy diplomát ebből, abból, amabból. Van, akinek C típusú kazánfűtő vizsgája van, másnak A típusú nyelvvizsgája van, amannak meg B típusú jogosítványa. Tehát volna C típusú, A típusú, B típusú keresztyénség? S mindegyik jó valamire, sokra vagy kevésre? Aztán ha az egyiket megszereztük, be lehet iratkozni egy következő tanfolyamra, de ha nem akarunk, akkor nem iratkozunk be, merthogy egyébként vannak olyan emberek, akik életük végéig tanulnak, és diplomákat szereznek, és vannak, akik örülnek, hogy befejezték tanulmányaikat, és többet tankönyvet nem akarnak látni. Nem ehhez az emberi alakhoz igazodik, ahogy Isten minket az Ő iskolájába, nagyon egyszerűen, az anyaszentegyházba meghív és beírat. Hanem úgy van, ahogy az apostol mindjárt itt, a Korinthusi levél elején elmondja, Isten mindenre hív bennünket. Hálát adok az én Istenemnek – mondja - mindenkor tifelőletek Isten kegyelméért, melyet néktek a Krisztusban adott, mivelhogy mindenben meggazdagodtatok Őfelőle. Mindenkor mindenben. Olyan iskola, olyan tanulnivaló a keresztyén élet – merthogy Istennel van dolgunk – amely mindig és mindenre kiterjed.

Persze, mondhatnánk rögtön, hogy ez lehetetlen, - az ember felfogó képessége véges, s eltérő alkatúak vagyunk, ki ezt tudja, ki azt tudja megtanulni! Túl nagy igénnyel lép föl Isten velünk szemben – mondhatnánk. De máris válaszolni kell, hiszen amikor az apostol ezt a mindent mondja – tudniillik, hogy Isten mindent nektek adott – akkor így mondja: mindennel meggazdagított benneteket. Isten áldása ugyanis, amelybe befogadja gyermekeit, az áldás, amit Isten nekünk ad, mindig a mindenre irányul. Nem egy-egy részt kapunk Istentől – vagy még pontosabban fogalmazva, ha egy részt kapunk is Istenről –, akkor is az mindig a mindenre, a teljességre tekint. Ezzel az előrebocsátással kell néhány olyan tételről szólni, amit ebben az iskolában tanulunk meg.

Először is, azt tanuljuk meg Isten iskolájában, hogy csodálatos áldások vesznek bennünket körbe. És bizony, meg kell tanulnunk, hogy ez nem magától értetődő. Nemcsak úgy van, hogy az áldás ott van a lábunk előtt, csak le kell érte hajolni, mert az jár nekünk. Az első nagy lecke - és erre emlékezteti az apostol a korinthusiakat is – hogy az áldást kegyelemből kaptátok. Vagyis amit Istentől kapunk, az Istennek az adománya, Isten ajándéka. Ezt meg kell tanulni. Mert ha tanultuk is, csak félig. Mert amikor kérjük az áldást, akkor nagyon tudjuk a leckét. Amikor kérünk, tudjuk is sorolni, hogy mennyi mindenre lenne szükségünk. Így is mondjuk: mennyi mindenre lenne szükségünk, mi kellene még, mi hiányzik, mit kell még Istennek teljesítenie az életünkben. Amikor viszont megkaptuk az áldást, mintha véget ért is volna a lecke egy szempillantás alatt, úgy teszünk, mintha az isteni adomány mindig is a miénk lett volna, természetes része volt mindig az életünknek. Mintha a bölcsesség, a szeretet, az áldás, a józanság, a tisztaság, az életünk gazdagsága velünk született valami volna. Mind-mind természetes folyomány, – és nini! – most került elő, nini, most bontakozott ki, nini, eddig ott volt a sublótban, hogy-hogy nem vettük észre? De nyilván mindig ott volt. Nagy lecke, testvérek, hogy ez csak a lecke fele. S ezt  mindjárt a következő tétel kapcsán fogjuk megérteni. És ha ezt is megtanuljuk, vagyis az áldást nemcsak tudomásul vesszük, hanem magunkat belegyakorlatoztatjuk abba is, hogy miután kértük és miután megkaptuk az áldás, meg is köszönjük, vagyis keresztyéni módon hálát adunk, akkor azt tanuljuk, hogy az egész életünkkel kell hálát adunk Istennek. Így mondja ezt az apostol: mivelhogy mindenben meggazdagodtatok Krisztusban, minden beszédben, minden ismeretben, amint megerősített bennetek a Krisztus felöl való bizonyságtétel. Mert ezt a mindent, amit végtelenségig lehetne sorolni, azt is csak úgy tanulhatjuk ki, hogy egy határozott ismerethez kötjük. Ha nem vagyok hálás az ajándékért, nemcsak az ajándékot nem ismerem meg igazán, hanem az ajándékozót sem. Az ajándékokból, az áldásokból ugyanis mindig ismeret is jön. Kitől kaptam? Mert az áldás nemcsak van, nemcsak úgy itt van, nemcsak élhetek vele, hanem valakitől kaptam. Ezért mondja az apostol, hogy akkor éli át igazán az ember, hogy Isten megajándékozott gyermeke, amikor a Krisztus ismerete megerősödik benne. Isten tehát összeköti az ajándékot az ajándékozó ismeretével. Sokszor előfordul ünnepségen, születésnapon vagy esküvőn, miután átadják az ajándékokat, és egy helyre hordják a csomagokat, egyik vagy a másik csomagról leesik a címke, mely jelzi, hogy kitől kaptuk. Kibontjuk a csomagot, nézzük, szép az ajándék, és találgatjuk, hogy ezt vajon kitől kaptuk? Bizony, kellemetlen is lehet, hiszen illene megköszönni, jó lenne jelezni valakinek, hogy valóban megkaptuk ajándékát, de ha nincs rajta a közlés, hogy ki a feladó, mi magunk is bizonytalanságba kerülünk. Mennyivel erősebb, szilárdabb, mennyivel mélyebb a hálaadás, ha tudjuk is, hogy kitől kaptuk.

Mindezeket azért mondottam el, mert újra meg újra ezt a leckét kell megtanulnunk, s ebbe az osztályba kell újra beiratkoznunk. Mint a korinthusiaknak is. De nem azért, mert megbuktunk és ismételnünk kell, hanem azért, mert Isten az, aki mindig ismétli, Isten az, aki mindig újra adja, Isten az, aki újra meg újra emlékeztet bennünket, hogy kiért, ki által kapunk áldást! Tudniillik Krisztusért és Krisztus által vesszük a kegyelmet és kapjuk az ajándékokat. Erre kellett a korinthusiakat is emlékeztetni. Pedig ők valóban, azt lehet mondani, hogy párját ritkították a tekintetben, hogy mennyi minden ajándékuk volt! Ha fellapozunk a Korinthusi levél közepét, ott az apostol tételesen felsorolja a sok lelki ajándékot, aminek szinte csodájára lehetett járni, irigyelni lehetett a korinthusiakat. Annyi, annyi áldást kaptak, annyi ismeretet kaptak, hogy még magukat is nagyra nőttették! S lám. mégis emlékeztetni kellet, hogy kitől kapták.  Azt hallom – mondja az apostol –, hogy közöttetek a gyülekezetben – a megajándékozott gyülekezetben! – versengések vannak. És itt mi máris megzavarodunk, de mégis értjük, hogy ott kell maradnunk a Krisztus iskolájában, tanulnunk kell még. Hiszen ha azt látjuk, hogy Istennek ez a gyülekezete, a korinthusi keresztyének ennyi mindent kaptak, s mégis versengenek, akkor megkérdezzük: hogy is van ez? Mindenkinek bőségesen terít Isten asztalt, mindenkinek csodálatos ajándékokat ad, mindenkit átölel áldó szeretetével, ám a korinthusiak, ahelyett, hogy arra tekintetének, akitől kapták, a másik tányérját nézik, a másik ajándékát nézik, a másik áldást nézik – és máris versengés támad köztük. Pedig ugyanazt kapták mindannyian, mindegyre. Ahogyan a zsoltárban is hallottuk. Talán feltűnt, hogy milyen csodálatosan mondja ezt el a grádicsok ének: az Úr nem engedi, hogy lábad inogjon, nem szunnyad a te őriződ, ímé, nem szunnyad, és nem alszik Izraelnek őrizője, az Úr a te őriződ és a te árnyékod. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet. Imbolyog a zsoltáros szava, mert nem tudja egyszerre kimondani, mert ember nem is tudja egyszerre kimondani, hogy: aki engem őriz, aki az én árnyékom és aki védelmem, az Izrael őrizője, az a közösség védelmezője, aki közösség áldó Istene, az pedig az én őrizőm, és az én őrizőm, aki az eget és a földet teremtette. Egyikből lépünk át a másikba, egyik dimenzióból kerülünk át a másikba, a saját magam életéből a közösség életébe, a közösség életéből vissza magamhoz, és onnan kilépek az egész univerzumba, -  ezt nem tudjuk egyszerre kimondani!

 De tudnunk kell, hogy egyszerre kellene kimondanunk, de tudnunk kell, hogy ez az egész együvé tartozik. Erre emlékezteti az apostol a korinthusiakat is, mindig így mondja: nektek adatott. Nektek adott Isten mindenkor mindent bőséggel. Itt még sorol még neveket – majd fog. Majd később jönnek a nevek, jönnek a frakciók, jönnek a versengő pártok, jönnek a szakadárok, jönnek a megáldottak, jönnek a háttérben maradottak - névvel és név nélkül, egyenként és külön-külön. De most még nem, mert most egyszerre kell kimondani: ti kaptátok, együtt kaptátok, és mivel együtt kaptátok, kaptátok külön-külön is, és megfordítva, mivel te kaptad, és kapta a másik is, mindannyian kaptátok. Miért vannak hát közöttetek versengések?

Ez a következő nagy lecke, testvérek, amit Isten iskolájában meg kell tanulnunk. Azt könnyű talánb megtanulni, elismerem, és erre szívesen emlékeztetünk másokat is, hogy vedd már észre, mennyi sok áldás vesz körbe. Kezdd csak fölsorolni – és nem érsz ki a szóból! Kezdd el reggel, és másnap reggeléig sorolhatod, és akkor is úgy érzed, hogy még nem jutottál a végére. Erre jó magunkat emlékeztetni. Teljesen fordítva van ez, mint volt szegény gyötrődő Luther, amikor még nem ismerte az isteni áldásokat. Elment a gyóntatójához, és sorolta neki a vétkeit, sorolta, sorolta, sorolta – ugyan mit tud egy szerzetes felsorolni, bezárva a kolostorba, mi vétket követhetett ő el? De csak sorolta, sorolta. Aztán kirótták rá a penitenciát, megkapta a feloldozást.  A ahogy ment kifelé Luther a templomból, a kilincsére tette a kezét, majd visszafordult, visszament a gyóntatójához. Kérdezi a gyóntatója: miért jöttél még? Azt mondja: még eszembe jutott valami! Hát most ezt megfordítva, kedves testvérek, amikor Isten áldásait sorolod, nem érzed néha, mikor a végére értél, a kilincsre tetted a kezedet, hogy mennél a dolgodra, hogy meg kell állni, vissza kell fordulni, és azt kell mondani: még eszembe jutott valami! Eszembe jutott még a bőség, eszembe jutott még a vigasztalás, eszembe jutott az még erő, eszembe jutott még a kegyelem, eszembe jutott még a megerősíttetés, mennyi minden – nem érünk ki belőle!

 De mint mondtam, ennél nehezebb lecke – mert ez még itt könnyű és szép lecke – megtanulni legyőzni az emberi természetet, s nem versengeni. Nehezebb lecke, megtanulni, hogy mindnyájan egyképpen szóljunk, ne legyenek közöttünk szakadások, de legyünk teljesen egyek egy ugyanazon értelemben. Ez Isten iskolájában az egyik legnehezebb lecke. De nem lehetetlen megtanulni. Nem véletlenül idézi az apostol a levele elején a Szentháromság Isten csodálatos egységét, nem véletlen utal arra, hogy miképpen adta nekünk az Atya Jézus Krisztust, miképpen töltötte be Krisztus az Atya akaratát. Miképpen élte Jézus, amit mondott: hogy nekem az a kenyerem, hogy az én Atyám akaratát cselekedjem, és hogy én és az Atya egy vagyunk, nemcsak a személyi, titokzatos isteni valóságban, hanem az akaratban és a célban is. És Jézus elküldi nekünk a Szentlelket és megtanít minden ismeretre, ami Istentől való. Nem véletlenül idézi ezt az apostol, mert azt, hogy egyazon véleményen, egyazon gondolaton, egyazon szándékon legyünk mi, akik annyifélék vagyunk, mi, akiknek annyiféle a sorsa, mi, akinek annyiféle a gondolata, a tapasztalata, az nem lehetséges másképp, csak úgy, ha ezt a csodálatos isteni akarategységet tanuljuk.

Amikor az apostol ebbe a titokba vezeti a korinthusiakat, veszélyes útra hív meg bennünket is, de el kell indulnunk ezen az úton. Miért mondom, hogy veszélyes út ez? Azért, testvérek, mert emberi adottságainknál, a felfogóképességünk korlátozottságánál, az életünk végességénél fogva valóban nem vagyunk alkalmasak arra, hogy a véghetetlent és az örökkévalót egy szempillantás alatt fölfogjuk. Nem vagyunk erre alkalmasak. S ebből adódóan gyakran rossz útra megyünk,  - nem annyira rossz út az, csak nem maga a jó út, párhuzamos útja a jó útnak, de nem ér végig. Nevezetesen, mikor Istenről kezdünk beszélni (ahogy az apostol is elkezd beszélni Istenről: a kegyelem atyjáról, Istenről, aki a Fiú, aki az irgalmat hozta el nekünk, Istenről, aki a mindent betöltő Szentlélek!) mi szinte automatikusan rátérünk a magunk útjára, a magunk észjárására, és máris csak magunkról beszélünk. Isten az – mondja az ember –, akit én megtapasztalok, Isten az, ami valamilyen titokzatos módon bennem és velem történik. Ez igaz is, mert Jézus Krisztust csak jótéteményeiből lehet megismerni, ez igaz is, mert Istent csak az áldásaiból lehet megismerni, de az nem igaz, ezt mi döntöttük el így, Isten akarja azt, hogy így ismerjük meg Őt. Tehát veszedelmes út ez, látja az apostol is. Látja, hogy a korinthusiak is elindulnak az Isten áldásainak az útján, aztán letérnek róla, és elkezdenek magukról beszélni. S mindjárt rátérnek, hogy ők egymástól mit tudnának tanulni – ez is fontos dolog, egymástól is tudni kell tanulni. De most azt akarja, hogy ezt a belső szellemi, gondolati, akarati egységet Istentől tanulják meg, mert egymástól soha nem fogjuk megtanulni.

Egymástól mit tanulunk, testvérek? Azé szebb. Egymástól mit tanulunk? Az ő ajándéka nagyobb. Egymástól mit tanulunk? Az ő tányérján több van. Mi sokan voltunk testvérek. Amikor megjött a nagymama, aki ha hozzánk jött látogatóba, mindig vásárolt egy budapesti trafikban egy nagy zacskó stollwerket – akkor még lehetett darabonként is venni –, és aztán volt nagy ajándékozás, felsorakoztunk, s a nagymamától mindenki kapott egy szem stollwerket. Szépen ki lehetett csomagolni, el lehetett szopogatni. De emlékszem, néhányszor előfordult, hogy nézegettük egymásét, hogy melyiké a nagyobb. Sose volt az nagyobb, futószalagon gyártották, mikrogrammra ugyanannyi volt mind, de mi néztük, melyiké van fényesebb papírba csomagolva, kié csillog jobban. Úgyhogy néha elő kellett venni a szülői pedagógiát. Előbb kirakták mind a hetet: nézzétek meg, mind egyforma. Ez nem működött. Akkor édesapám mindenkitől elkérte azt, amit kaptunk, betette egy kalapba, aztán azt mondta: húzzatok! De még akkor sem csillapodtunk le, mert az ember mindig a másikat nézi, mert mindig a másikkal hasonlítja össze magát, soha nem lesz egy értelmen, soha nem lesz azonos akarata. Ezért most azt mondja az apostol: Istentől tanuljatok, Isten csodálatos szentháromságos titkából, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek az akarategységéből tanuljatok, a jóra való egységéből tanuljatok. És ezért mondja azt, hogy az Úr Jézus Krisztus nevére kérlek, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok! A kegyelmet nevezzétek mindannyian kegyelemnek, a jóságot nevezzétek mindannyian jóságnak, a vigasztalást nevezzétek mindannyian vigasztalásnak, a kegyelmi ajándékokat nevezzétek kegyelmi ajándékoknak. Ne legyenek közöttetek szakadások, szóharcok, vitatkozások és megoszlások, hanem legyetek teljesen egyek egy ugyanazon értelemben, egy ugyanazon véleményben. Szó szerint fordítva: növekedjetek, vagy formáljátok, alakítsátok magatokat arra, hogy egy ugyanazon értelemben, ugyanazon felfogásban, ugyanazon szemléletben legyetek. Hogyan lehetséges ez? Úgy, ha az ember nem vonja ki önmagát ebből a mindenből, amit Istentől kapott mindent, mivel mindig mindent Istentől kap. Úgy, ha megértjük – és ezt egy szemvillantás alatt kell megérteni, kedves testvérek, csodálatos megértésben -, hogy én, akit Isten mindennel körül vesz, nem vonhatom ki magamat ebből a mindenből, nincs külön másik mindenség, s én nem vagyok önmagammal egyedül egy külön univerzum, hanem Isten ebbe a csodálatos mindenbe belehelyezett. Isten engem ezzel a csodálatos mindennel körülvett, én nem zsűri elnöke vagyok az isteni szeretet-történetnek, az isteni mega-sztár versenynek, hogy, úgymond, kiáll az Atya, Fiú, Szentlélek, mindenik eljátssza a maga műsorát, én pedig lepontozom, hogy melyik ér többet. Nem vagyok kívül. Éppen ellenkezőleg, amikor Isten meghív az Ő iskolájába, akkor az isteni életre hív meg, akkor belehív engem mintegy ebbe a mindenbe, - mert amíg kívül vagyok rajta, addig Jézus szava szerint éppen a külső sötétségben vagyok. Amíg kívül vagyok rajta, addig – megint csak Jézus szava szerint - az ajtón kívül vagyok, amíg kívül vagyok, addig még mindig csak tiltakozom, és elutasítom Istennek a boldog életre vonatkozó meghívását. De amikor belépek, akkor már Isten logikájával kell gondolkodni, akkor már Isten szemléletmódjával kell szemlélni. Ezért bátor az apostol, és kéri a korinthusiakat is, kér bennünket is, hogy ne csak az első leckét, a könnyű és szép leckét tanuljuk meg, nevezetesen, hogy minden jó és tökéletes adomány onnan felülről van a szeretetnek és a kegyelemnek Istenétől. Hanem tanuljuk meg a második leckét is, ami nehezebb, mert ebben önmagunkat kell legyőzni, mert ebben önmagunkat kell odavinni az istenihez, hogy együtt is, közösen is egyazon értelemmel legyünk. És akkor az, amit a zsoltárban hallottunk és  logikailag talán olyan imbolygónak véltünk, mert egyszer azt mondja: az én őrzőm nem szunnyad, aztán azt mondja: az Izrael őrzője nem szunnyad, majd: az univerzum őrzője nem szunnyad, mindez tökéletes egységbe kerül, tökéletesen egyben látható. És én is, amikor azt mondom, nem szunnyad az én őrizőm, ezzel együtt mondom azt is, nem szunnyad a te őriződ sem. Amikor azt mondom, nem szunnyad a mi őrizőnk, mondom azt is, hogy nem szunnyad az én őrizőm. És amikor az ég és a föld teremtőjéről, a mindenható Istenről beszélek, akkor beszélek arról, aki nekem könyörületes Atyám, aki nekem elküldte Krisztusát, aki nekem ajándékozott mindent, és ezt a mindent minden időben nekem is akarja adni.
Ámen

Imádkozzunk: Hadd hódoljunk Neked Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Hadd hódoljunk minden ajándékodért, hogy soha nem volt olyan idő, amikor ezeket megvontad volna tőlünk, és hadd hódoljunk legfőképpen azért, hogy nemcsak a mindennapra való szükséget adod meg, hanem amikor megajándékozol, akkor a mindenre hívsz meg. Hogy Hozzád közeledjünk, Benned beteljesedjünk, hogy csodálatos világodnak, országodnak polgárai lehessünk. Köszönjük, hogy evégre küldötted el Krisztusodat, aki mindent betöltött, amit be kellett töltenie, mindent elvégzett érettünk, amit feladatul kapott, és csodálatos egységben Veled, az Atyával és a Szentlélekkel. Magasztalunk, hogy ezt a titkot mi is megtanulhatjuk, magasztalunk, hogy együtt, egymással, éppen azért, mert hálás az életünk, egy akaratra juthatunk. Add, hogy egy nyelvvel, egy szívvel, egy akarattal egy közösségben dicsérjünk és magasztaljunk Téged minden időben.

Köszönjük mindent ajándékozó Mennyei Atyánk, hogy különös kéréseinket is eléd hozhatjuk. Így hozzuk eléd betegeinket, akik testükben, lelkükben annyi fáradtságot, fájdalmat, töredelmet hordoznak. Újítsd meg őket, életüket, hogy mondhassuk: nem alszik a mi őrizőnk. Könyörgünk a gyászolókért, akik szívükben fájdalommal, kudarccal és gyásszal járnak. Vigasztald, buzdítsd és erősítsd őket, hiszen feltámasztottad Krisztusodat és Benne nekünk új életet szereztél, és meghívtál bennünket az eljövendőre. Krisztus lelkével vigasztald szomorkodó testvéreinket. Kérünk azokért, akik nehéz helyzetekbe keveredtek, megoldhatatlan feladatok magasodnak előttük s már-már összeomlik életük. Taníts a Te bölcsességeddel szemlélni, bölcsességeddel megoldást megtalálni, és Lelked erejével mindazt elvégezni, amit el kell végeznünk. Add, hogy a Te Igéd áldott magvetés legyen bennünk, megteremje neved dicsőségére a maga gyümölcsét, hogy általunk is épüljön a Te országod, és hirdettessék nagy neved dicsősége.
Ámen