2004. október 31- i igehirdetése

Szeretett testvérek!

 

Múlt vasárnap hirdettem, hogy mindenki figyeljen oda, át kell majd állítani az órákat, egy órával tovább lehet aludni, nehogy véletlenül egyesek korábban keljenek, korábban jöjjenek, és aztán kedveszegetten menjenek el reggel 9-kor, hogy még nincsen istentisztelet. Nos, vagy nem figyelt mindenki, vagy nem hallották a hirdetést, mert ma néhányan 9 óra előtt megjelentek. S volt, aki lecsüggesztett fejjel sarkon is fordult, mondván, nem fog visszajönni, mert egy órát várakozni itt, az üres templomban nem éppen szívderítő dolog. Különösen nem egy protestánsnak, aki nincs hozzászokva, hogy egy templomban magában elmélkedjék. Remélem, ez a testvérünk mégis visszatért és nem hátrált meg, merthogy nem vagyunk a meghátrálás emberei. Igen sok olyan helyzete van az életünknek, amelyre nézve ez Isten Igéjének a biztatása. Nem is biztatása, hanem vallomássá mélyülő elkötelezése, amelybe minket is szeretne bevonni, Együtt is mondhatjuk, mintegy homologia-ként, közös hitvallásként,  hogy mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.

Igen, nagyon sok helyzetben üzenete van ennek. De mindenek előtt néhány nagyon fontos elhatárolást szükséges megtenni. Ez az Ige - nem vagyunk a meghátrálás embere -, nem a vakmerő emberek Igéje. Még azt is hozzátenném, ha nem lenne félreérthető, hogy nem is a bátraké. Ez nem harci Ige, nem szlogen, ez nem a vitézek jeligéje. Ez az Ige olyan embereknek szól, mint mi, akik küszködnek az életükkel, akik belebonyolódtak sokféle, mindennapos kisebb-nagyobb harcba, s sokszor tapasztalják, milyen az, amikor hirtelen kiszalad az emberből az erő, hirtelen eltűnik az értelmes cél, hirtelen bizonytalanná válik minden, vagy egyszer csak olyan ellenerők jelennek meg velünk szemben, hogy józanul mérlegelve azt kell mondanunk, ezt már nem tudjuk tovább csinálni. Ezt igen fontos tudnunk ennek az Igének a pontos megértéséhez. S hogy mit jelent meghátrálni, a meghátrálás helyzeteibe belekerülni, meginogni, arra néhány nagyon egyszerű példát is szeretnék mondani. Pál apostol a Galata Levélben arról számol be, hogy annak idején Antiochiában eltűntek a választófalak zsidók és pogányok, más hitből jöttek, és az Ószövetség hitéből jöttek között, tehát azok között, akiknek semmiféle hagyományuk nem volt és azok között, akik mindenféle nagy, erős hagyományok között éltek. Egyszer aztán megjelent Péter Jeruzsálemből. Péter a nagy apostol, az abszolút tekintély! S láss csodát, ő is asztalközösséget vállalt azokkal, akikkel származásuk, neveltetésük okán nem vállalhatott volna közösséget. Ez a Krisztus ereje. Aztán, tudósít Pál, amikor aztán megjelentek Jeruzsálemből a többi atyafiak is, Péter megszeppent, a közös asztaltól elült, félreült, és már csak a jeruzsálemiekkel evett együtt. Ott ugyanezt a szót használja az apostol, mint itt a Zsidókhoz írt levélben: meghátrált, kihátrált egy jó meggyőződésből. Kihátrált abból, hogy a Krisztus igazsága egyetemes igazság, hogy a Krisztus igazsága mindannyiunké, a Krisztus igazságának minden emberhez el kell érkezni. Péter, a nagy apostol, látva a jeruzsálemi atyafiakat, megijedt, hogy odahaza besúgják, vagy bevádolják, csorbulni fog a tekintélye, s ezért meghátrált. Mennyi élethelyzet van, amikor a meggyőződésünket, az igazságunkat, a minket is boldogító igazságot ilyen-olyan körülmények okán feladjuk, s meghátrálunk. Az eredeti görög szó pontosan ezt fejezi ki: valaki visszaérkezik, vagy visszaesik a kiindulópontra, vagy egy korábbi állapotba, melyből pedig jó, hasznos és üdvös volt, hogy egykor kimozdult és elindult. Olyasmi ez, mint amikor a futó néhány méter megtétele után abbahagyja a futást, és visszaáll a rajthelyzetbe. Pedig a futás nem abból áll, hogy odaállunk a startvonalra, felkészülünk a futásra és úgy maradunk. A futás abból áll, hogy végigfutjuk a pályát és elérkezünk a célig. Nagyon sok élethelyzet adja, hogy valamiféle keserűség miatt elönt az érzet: nem érdemes a Krisztus útján haladni. Erről beszél itt a Zsidókhoz írt levél is. Inti, buzdítja az övéit a levélíró: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, mint egykor a régiek a megkeseredéskor a pusztában.

 

Azt is tapasztaljuk, hogy gyengeségünk mellett céltalanok is vagyunk. Olykor bevalljuk, hogy Isten erői nélkül egy tapodtat se tudnánk tenni. Igen, Nélküle minden csüggesztő és reménytelen ahhoz, hogy végigfussuk a pályát. S ehhez nem kell külső akadály, ilyenkor nem a külső körülmények számítanak, nem valamiféle fenyegetettség hat ránk, elég a magunk restsége, elég, hogy belebonyolódtunk találgatásokba, elég, ha összetörik valami az életünkben, elég egy betegség, elég egy hirtelen jött gyász, elég egy mély, személyes kudarc, elég egy kisebb megverettetés, és máris felsarjad a szívünkben a keserűség gyökere, és meghátrálunk. De sokan vannak, akik úgy érzik, s ennek hangot is adnak, de még többen vannak, akik csak érzik, s nem adnak ennek hangot, hogy Isten becsapta őket. Ahogyan egykor a választott nép a pusztában nekitámadt Mózesnek, és azt kiáltozta: kicsalt a te Istened ide a pusztába, hogy itt veszítsen el bennünket. Éppen nem volt víz, éppen nem volt manna, éppen nem volt friss hús, bizonytalan volt a távolság, amit még meg kellett tenniük. Nekitámadnak hát Mózesnek: megcsalt minket a te Istened, itt fogunk elpusztulni. Inkább visszamegyünk Egyiptomba rabszolgának a húsos fazekak mellé. Igaz, egykor ott volt a nyakukban a lánc, és naponként megalázták őket, igaz, hogy eleve elveszésre és halálra voltak ítélve, de mindennap oda lehetett kuporodni a gazda lábához, meg a húsosfazékhoz. De sokszor éljük át ezt! Ki sem mondjuk ezt, csak belénk keseredik: megcsalt bennünket az Isten. Elhívott minket egy jó életre, elhívott az igazságra, életszentségre, elhívott minket a bővelkedő életre, és most itt ülünk belezökkenve egy betegségbe, belezökkenve egy gyászba, itt ülök összetört reményekkel és tervekkel, - becsapott az Isten. Nahát akkor vissza! De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk! Milyen gyakran átéljük azt is – Ady Endre szép kifejezésével élve –, hogy aláhullunk. Szeretnénk felszárnyalni, magasba repülni, csodálatos dolgokat álmodunk, szent célok születnek a szívünkben, de valami tehetetlenség, a történelemnek és a sorsnak valami legyőzhetetlen gravitációja újra meg újra visszaránt bennünket, s porba hullunk. Akkor már nem nyitjuk szárnyunkat, már nem próbálunk meg újra repülni, inkább éjszaka is ébren maradunk, hogy nehogy álmodjunk valami igazat, valami szépet. Rosszat álmodni nem nagy művészet, úgy ébredni hajnalban, hogy kivert a veríték, ez mindenkinek megy. De hányan vannak, akik már nem mernek elaludni, nehogy valami szépet álmodjanak, mert abból úgyse lesz semmi. Miért fájjon a szív?! Most buzdít és bátorít az Ige, és mondja – és ezt a módot nagyon fontosnak tartom – nem vagyunk a meghátrálás emberei. Nem azt mondja, hogy ne hátráljatok meg, vagy hogy nézzétek, mennyien vannak, akik nem hátráltak meg. Majd erről is fog beszélni, amikor a hit hőseiről szól. Most felajánlja mindannyiunk számára a közös megvallás lehetőségét. Nekünk is itt, ebben a gyülekezetben felajánlja, hogy mondjuk ki közös hitvallásként, - homologia-ként - Isten dicsőítésként: mi nem vagyunk a meghátrálás emberei. Igen, kedves testvéreim, ma is felajánlja ezt. Ma is, amikor a reformáció emléknapját ünnepeljük, s talán sóvárogva emlékszünk vissza a régi nagyokra, egy Lutherre, aki meg tudott állni egy birodalmi gyűlés előtt, a császár előtt, politikusok előtt, miniszterek előtt, nagyurak előtt egy kis ágostonos szerzetesecske, és azt mondta: itt állok, másképp nem tehetek. Ma emlékezünk a mi Dévai Bíró Mátyásunkra is, aki tudott úgy is vitatkozni, hogy amikor a budai pasa azt mondta, itt van egy puskaporos hordó, álljon rá, aki végképp tartja a maga igazát, akkor Dévai Bíró Mátyás reá állott, s azt mondta: itt vagyok, az igazságomért vállalom a halált is. És emlékezünk a gályarabokra is, akik nem revokáltak, nem írták alá, hogy szánják-bánják addigi protestáns voltukat, s rabszolga lett belőlük a nápolyi gályákon. Ilyenkor, ha rájuk emlékszünk, felsóhajtunk, és azt mondjuk, nekik könnyű volt. Nekünk nem könnyű, ma az egyházban nem könnyű, ma nincsenek efféle nagy drámák, melyekben az ember tudhat hős lenni. Ma csak kisszerű tekerések vannak, ma csak paragrafusokat faragnak, ma csak az egyházi iskolák gyerekeit különböztetik meg, ma csak egyféle politikai apartheid van, ma aki egyházi iskolába jár, az kevesebbet kap a normatív támogatásból, ma csak kasztniba rakják a történelmi egyházakat. Majd az orrukra koppantanak, s azt mondják, kellett nektek politizálni, miért nem zárkóztok be a templomfalak közé, ott aztán lehet óbégatni, ott aztán lehet az Úristennek zsolozsmázni, tömjénezni?! Mit akartok ti az élettől? Ó, mondjuk erre, ha én Luther helyében volnék, ha én lennék Dévai Bíró Mátyás, ugranék a puskaporos hordóra, s ha gályát kéne húzni, ide a bilincset! De ma nem így van – mondják köztünk oly sokan. Ma csak fűrészelgetnek bennünket, ma csak a kenyerünket akarják elvenni, ma csak megszégyenítenek, ma nincsenek hitviták, ma azt mondják, hogy ez az egész keresztyénség Bibliástól, hitvallásostól, egyházastól egy ósdi valami. Mikor tetszenek már múzeumba vonulni? Templomot nem, de múzeumot építünk maguknak! Fényes szép épület lesz az,  s még belépődíjat se szedünk. Nos, ilyenkor nehéz igazán megállni. Ilyenkor nehéz igazán tovább menni a cél felé.

 

 De figyeljük meg, hogy az Ige, amit itt most az apostol a szívünkre köt, nem is annyira a helytállásnak az Igéje. Nem azt mondja az apostol, hogy vessétek meg a lábatokat, ne engedjetek egy tapodtat se szerzett jogaitokból! Ez az Ige itt a célba jutásnak az Igéje. Nem egy olyan sereghez szól, amelyik felvette a frontvonalat, megáll rajta, és egy tapodtat se enged, nem engedi az ellenségnek, hogy áttörjön. Mi nem egy ostromlott vár védői vagyunk, hanem zarándokok, akiknek célba kell jutni. Erről a célról beszél az apostol. Ez a cél, mely a XVI. század napjaiban, a reformáció idején oly meghatározó módon fénylett, mely embereket ragadott meg és hívott el újra, nos, ez a cél Jézus Krisztus és a benne elrejtett üdvösség. Minden, ami itt, a történelemben lezajlik, minden, ami az életünkben végbemegy, minden, ami az emberi közösségekben történik, semmi mást nem jelent a Krisztus gyermekei számára, mit azt a kérdést, hogyan jutok el ehhez a célhoz. Most nem megállni kell, hanem célba jutni. Nem tudom, hogy érzitek-e, hogy amikor az apostol azt mondja, nem vagyunk a meghátrálás emberei, akkor nem egy ostromlott vár seregéhez szól, nem azt mondja, hogy ne kapituláljatok, ne adjátok meg magatokat, hanem az úton levőkhöz szól: ne forduljatok meg az úton, még nem vagytok a célban. Nem az most a mi harcunk, kedves testvéreim, hogy mivel már mindent megszereztünk, csak magunkhoz kell ölelnünk s nem szabad eleresztenünk, mi már benn vagyunk a fellegvárban, de itt liheg az orrunkba az ellenség, de mi bezárjuk a kapukat, és nem eresztünk.  Óh, a cél még messze van. Így mondja az apostol: még vajmi kevés idő, és aki eljövendő nem késik. A keresztyén létezés titka, hogy az isteni jövendőben van elrejtve a célunk. Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, nem fordulunk meg, nem adjuk fel az elhívást, hogy elvesszünk, mert Krisztus az élet, és ami Krisztuson kívül van, az az elveszés. Mi a hitéi vagyunk, hogy életet nyerjünk.

 

Három, nagyon egyszerű fordítása lehet ennek, hogy életet nyerjünk. Szó szerint fordítva,  így is vissza lehetne adni: hogy lélegzethez jussunk. Mi a hit emberei vagyunk, hogy lélegzethez jussunk. Ugye, milyen igaz, hogy amikor a hit ereje átsuhan az ember lelkén, ez történik?! Nemcsak így érezzük, ez valóban így van. Lélegzethez jutunk. Mert amikor ránk zúdulnak a hit ellenségei, körülvesznek a megsötétedett életlehetőségek, elérkeznek a rettenetes támadások, akkor sokszor azt óhatjuk, csak jussunk lélegzethez. Csak tudjam már összeszedni magamat. Csak tudjam kifújni magamat. Rettenetességekbe keveredtem bele. Minden józanságomat, önbecsülésemet, respektusomat elveszítettem. Akárhova fordulok, mindenhonnan rúgást és ütést kapok. Csak jussak lélegzethez. Lélegzethez jutni. És a lélegzetben újra erőre kapni - ez a hit csodálatos munkája bennünk. Kívánom mindannyiótoknak, kedves testvéreim, hogy ezen a napon, október 31.-én a hit erejében, a hit csodálatos valóságában kapjátok meg Istentől ezt a csodálatos ajándékot. Egy mélyet lélegezni, vagy ahogy másképp szoktuk mondani, háromig számolni. Nem kétségbe esni. Nem kapkodni. Nem átélni a mai világ rettenetes pánikbetegségeit,  hogy mindennek vége, hogy nem kapom meg azt, ami kell, hogy elmulasztom a mai napot és holnap már nem lesz. Csak nyugodtan. Az egyház olyan üllő, amin sok kalapács elkopott már. Ó, miért kell nekünk kétségbe esni, ha megcsendül ez az üllő, s nagykalapáccsal ver rá politika, sajtó, Isten ügyének ellenségei mindenféle rágalommal, gyalázattal. Ütik ezt már kétezer éve, sok kalapács elkopott már rajta. Végy lélegzetet, de nem is azért, mert ilyenfajta vagy, nem is azért, mert nyakas protestáns vagy, nem is azért, mert ez így szép és hősies, hanem mert mi a hit emberei vagyunk. Hogy életet nyerjünk, hogy levegőhöz jussunk, lélegzethez jussunk.

 

Másodszor azonban azt is jelenti, hogy mi a hit emberei vagyunk, hogy a célig eljussunk. A célig Isten élve akar bennünket elvezetni. Nem egy halottaskocsit akar áttolni a Mennyei Atya az örökkévalóság célszalagján. Nem a dögcéduláinkat vagy az emléktábláinkat fogják ott átvinni. Mi a hit emberei vagyunk, hogy élethez jussunk, hogy célhoz jussunk, hogy élve, mégpedig a Krisztus életét élve elérjük az örök elhívás jutalmát. Ó, de sokszor van az, hogy lecsüggedve, kezeket leeresztve, gondolatokat félrehagyva mondjuk: mindaz, amit Istenről, egyházról, üdvösségről, hitről gondolunk, nem a mi nemzedékünk ügye, majd a gyerekeink, meg az unokáink ügye lesz. Hány és hány szülőt ismerek, aki elhozza a gyermekét, beíratja hittanra, s amikor szeretettel unszolom őket, hogy ők is itt lehetnének, itt, a gyülekezet közösségében, ők is odaülhetnek az Úristen lábához, ők is megmelegedhetnek a Szentlélek tűzében, akkor legyintenek egyet szomorkásan, és azt mondják: tiszteletes úr, ez már nekünk elveszett, de igyekezni fogunk, hogy a gyerekeink megkapják. De nem így van ez! Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Isten országában, Isten világában nincsenek megszakadások. Amikor az Apostoli Hitvallással azt mondjuk, hogy hisszük a szentek közösségét, akkor nemcsak a jelenlévő egyházra gondolunk itt és most, hanem mindazokra, akik előttünk jártak a hitben, és mindazokra, akik utánunk fognak járni a hitben. A hit közössége köt össze bennünket a régiekkel és a majdaniakkal. Azért is mondom ezt, mert mi, protestánsok hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni az egyháztörténetről, hogy talán Tertullianus egyházatyáig, talán Augustinus egyházatyáig, talán a VI. századig még volt valami keresztyénség, addig volt még a hitnek lángja, volt tisztesség, ékesség, becsület, Krisztusnak imádása. Aztán jött a nagy rettenet, a sötét középkor. Minden elsüllyedt és elveszett. Aztán jött az ágostonos barát, Luther Márton, és újraindult a folyamat. Aztán hajlamosak vagyunk a magunk történelméről, a református egyház történelméről is úgy gondolkodni, hogy volt egy csodálatos reformáció a nagyszerű XVI.-XVII. században, mikor ez az országút szélére vetett ország csodálatos erőket kapott, mikor ez a darabokra marcangolt nemzet a hit egységében megmaradhatott. Aztán mi történt a XIX. században? Még egyháztörténészek is hajlamosak arra, hogy egy fél oldalt se írjanak erről. Ott megszakadt, megszűnt valami. És arra is hajlamosak vagyunk, hogy úgy tartsuk, 1948-ig volt ébredés, csodálatos dolgok történek a mi egyházunkban, aztán jöttek a kommunisták, mindent elvettek, megszűnt az egyházi élet, de most kicsit felszabadultunk, de máris jönnek valakik, nem tudjuk, kik, s megint minden be lesz zárva, fenyegetnek bennünket. De nem így van. Isten népének életében, történetében folyamatosság van. Csodálatos szentjei voltak Isten anyaszentegyházának a középkorban is, nagy hívői, nagyszerű alakjai, akikről persze a hitviták okán hajlamosak vagyunk nem tudomást venni. S csodálatos hősök voltak, nagyszerű hívők a XIX. században, és voltak sokan a kommunizmus alatt is. Ne mondjátok hát, hogy az én nemzedékem élete, meg az én életem egy elveszett élet, az már nem jut célhoz,  - majd a következő nemzedék. Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk, Mert Isten minden nemzedékben minden gyermekének életet akar adni. Minden nemzedékben el akarja vezetni a célig gyermekeit.

 

Mi ez a cél? Így is lehetne fordítani végül ezt a mondatot: hogy üdvösséget nyerjünk. Milyen egyszerű és mennyire fontos lélegzethez jutni. Így kell az életünk mindennapos dolgaiban megállni, egy kis lépéssel ugyan, de tovább menni. Milyen fontos nem átadni magunkat a lemondásnak, megkeseredésnek, a kiüresedettség érzésének, tétován és bizonytalanul visszafordulni az élettől az elveszéshez. Mégis, mindez, kedves testvérek, csak azért lehetséges, mert Isten Jézus Krisztusban örökkévaló életcélt állított fel a számunkra, s ez: üdvösségbe jutni. Különös, de fontos, hogy Luther Márton 1517.-ben a Mindenszentek ünnepének előestéjén szegezte ki tételeit. Egy olyan világban tette ezt, melyben halottakról való megemlékezés, az eltávozottakra való visszatekintés annyira erős és meghatározó volt, hogy szinte az egész középkor kegyességét kizárólagos módon határozta meg. Be jó lenne, kedves testvérek, hogyha 2004-ben, amikor a mi népünk, a magyar nép, semmi másban nem tud már nemzeti egységre jutni, semmiben nem tud ez a nép megegyezni, csak ebben az egyben, hogy most ki kell menni a temetőbe, gyertyát kell gyújtani, oda kell tenni a koszorút. Azt hiszem, nem tévedek és nem vagyok szigorú ebben az ítéletemben. Halottas nép lettünk. Valaki egyszer megjegyezte – egy lelkipásztort temettünk néhány évvel ezelőtt – ez a magyar lakodalom. Mert még egy lakodalom sincs olyan szép, mint egy temetésünk. Halottas nemzet vagyunk. De milyen fontos mégis, hogy egy ilyen világban, ilyen lelkiállapotban is felhangozhat újra Isten kegyelméből, hogy mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéé, hogy életet nyerjünk, hogy üdvösséget nyerjünk. Jézus Krisztus nem temetőcsősz, Jézus Krisztus nem funerátor, Ő az élet fejedelme és az üdvösség királya. S mindezt úgy kell mondanunk, hogy közben kegyelettel, szeretettel, hűséggel megemlékezünk az előttünk járókról. Így szoktuk mondani. S mit jártak ők, akik előttünk jártak, vajon csak ennek a hatvan-hetven évig tartó porsátornak a szomorú életútját, vagy az üdvösség útját? Mert amikor ezt mondjuk, hogy megemlékezünk az előttünk járó nemzedékekről, akkor keresztyén kifejezést mondunk. Valóban, azokról emlékezünk, akik a földi életúton végig, s aztán át a halálon a feltámadásig, az örökéletig végigjárták a Jézus Krisztus útját,. Róluk emlékezünk, velük van közösségünk, mert ők sem – hisszük és tudjuk - ők sem a meghátrálás emberei voltak, hanem a hitéi, hogy örökéletet nyerjenek.

 

 Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az apostol ezt  csodálatos Igét többes szám első személyben mondja. Meggyőződésem, hogy Isten Lelkének csodálatos munkája lehet bennünk, ha mi ehhez csatlakozunk, nem vonjuk ki magunkat ebből az életfolyamból, amit az anyaszentegyház történetének nevezünk. S ha ez így lesz, akkor a mi protestantizmusunk a szó igazi értelmét fogja megnyerni. Mi azt gondoljuk, hogy protestánsnak lenni annyit jelent: mindig, mindenkor tiltakozni. Ha nem szükséges, akkor is, ha szükséges, még inkább. Bizonnyal,  vannak ilyen helyzetek, s akkor protestálni fogunk, vétót emelünk. De protestálni a szó eredeti értelmében azt jelenti, hogy valami mellett kiállni, valami mellett letenni a vótumot. Vétót csak az emelhet, aki előtte letette a vótumot. Tiltakozni csak az tiltakozhat, aki először megnevezte és kimondta, mi az, amiben szilárdan hisz. Adjon Isten szívünkben, életünkben, családunkban, munkánkban, hivatásunkban, közéletünkben és hívatásunkban nagy és szent erőt, hogy igazi pro-testáló egyház lehessünk. Olyan egyház, amelyik megéli, gyakorolja, életével megmutatja, s meghív rá: mi pedig nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk, mert az igaz ember hitből él.
Ámen