Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, a felolvasott történet, mint megannyi más története az evangéliumoknak, amikor Jézus a tanítványoknak valamit parancsol, rájuk bíz, kér tőlük, egyetlen egy szóval is összefoglalható: vezetettség. Úgy kell a tanítványoknak elmenniük, valamit megtenniük, hogy Jézus csak néhány egyszerű instrukciót bíz rájuk: néhány jelet fognak majd látni, néhány eseményhez igazodva kell engedelmeskedniük, és aztán - ha ők engednek - kibontakoznak a dolgok. Azt tudom mondani, hogy a felolvasott történet, s benne a kérdés, hogy mit jelent cselekvő módon Jézus tanítványának lenni, egyidejűleg korszerűtlen, s ugyanakkor páratlanul mai történet. Azért korszerűtlen történet ez, mert a mai ember ilyen meghagyások nyomán nem indul el. Ha valakit megkérnénk, hogy tegyen meg nekünk valamit, s csak annyira igazítanánk el, hogy menjél le a Királyhágó térre, ott majd találsz egy embert, aki a bevásárló szatyrában egy liter zacskós tejet visz, kövesd őt, s ahova megérkezik, kérdezd meg a házigazdát, hova kell menned, bizonyos, hogy ő széttárná a kezét és azt mondaná: na de, melyik az az ember, aki a tejet viszi a szatyrában, mert lehet, hogy kettőt fogok látni. Vagy a virágvasárnapot lefordítva, ha arra kérnénk valakit, hogy menjen be a városba, talál egy szamarat, oldja el a vemhét, hozza el, s ha kérdi valaki, hogy kinek kell, mondja csak, hogy a Mesternek, rögvest jönne a felvetés: jó, jó, uram, de ott áll tizenöt autó, melyik Skodát hozzam? A mai ember precizitása, aggodalmaskodása nem engedi, hogy ily módon bízza rá magát a dolgokra. Mindannnyian értjük, hogy amikor a valamit meg kell tenni, el kell készíteni, azok az egyszerű instrukciók, amiket Jézus hozzáfűz parancsához, a mai ember számára nem elegendőek. A mi életünk ennél bonyolultabb, és szervezettebb. De éppen ezért a mai ember is ámulattal tekinthet bele a történetbe, mert életünknek éppen az az egyik nagy nyomorúsága, hogy túlszervezett. Minden a helyén van, minden el van magyarázva. Mindenhez részletes használati utasítást kapunk. Az egész életünk szabályokkal, rendelkezésekkel, útmutatásokkal van körbevéve, és úgy érezzük, hogy végtelenül szűkös a világunk. Szinte nincs mozgástérünk. Alig-alig van idő és mód arra, - művészetből kölcsönzött kifejezéssel élve - hogy improvizáljunk, hogy úgy tekintsünk életünknek egyik-másik szakaszára, hogy abban szabad tér van, s majd eldöntjük, ha odaérkezünk, hogy megteszünk-e valamit, vagy nem.
Ám a történet mégis modern, húsbavágó, mert miközben a mai ember ebben a véghetetlen bezártságban él, miközben élete, gondolkodása, dolgai szabatosan, formára, mintára szabva be vannak szabályozva, aközben azt is átéli, hogy véghetetlenül tágas, határtalan a világ. Nem tudjuk a világegyetemet sem tapasztalatilag, sem gondolatilag fölfogni. Érkeznek a tudósítások a Marsra elküldött űrszondákról, s a lelkes tudósok már azt magyarázzák, hogyha tényleg vizet találtak ott, akkor mégiscsak volna valamiféle életlehetőség a Marson. Máris olvastam egy lelkendező beszámolót, miszerint hamarost telepesek fognak a Marsra menni, fölépül egy új világ, az emberiség egy lakhatóbb világba fog elköltözködni. Ime, az unokáink marslakók lesznek. Lám, mosolygunk, hisz nem tudjuk ezt gondolatilag sem fölfogni. Amikor azt halljuk, hogy véghetetlen az univerzum, s számokban kifejezhetetlen erővel tágul, akkor a maga kis szűkös világába bezárt ember megszeppen, már fantáziával sem tudja ezt fölfogni. Emlékszem gyerekkoromban nagy rajongással olvastam Verne Gyula és Jókai Mór fantasztikus regényeit. Ott még Utazást a Holdba, a romantikus tájleírásokat, Erdély vadvirágos vidékeit, vagy valahol Afrikát még a gyerek is el tudta képzelni. Ma azonban az ember szorong, mert már nem tudja elgondolni a világegyetemet. Miközben életét rendkívül szigorú szabályok rendezik, aközben kiszolgáltatottnak érzi magát, a holnap mégiscsak sok kétséget hoz a számára. Egyszóval amikor azt mondjuk erre a történetre, hogy a Krisztus tanítványainak a vezetettsége jelenik meg benne, akkor távol is van tőlünk ez, és közel is van hozzánk. Én azt szeretném, ha ez a távolság csökkenne, s megéreznénk, hogy ma sincs másképp: aki a Krisztus gyermeke, annak rá kell bíznia magát mesterére, hagynia kell, hogy vezesse őt. Három olyan vonatkozást emelek ki a történetből, ami segít ezt közel hozni.
Egyrészt Jézus egész élete, tanítványai Jézus-követése, maga a tanítványság is a törvény vezetése alatt áll. Azt mondja Lukács a bevezetőben: Eljött pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kellett öletni a húsvéti báránynak. S itt ez a „kell” a fontos. Ha Jézus és tanítványai közös életét ebből a szempontból tanulmányozzuk, csak azt mondhatjuk: Jézus és tanítványai törvénytisztelő emberek voltak. Nem az volt a jézusi program, hogy elérkezett a szent szabadság órája, és mostantól kezdve semmi sem kötelező. Éppen ellenkezőleg. Ha a Hegyi beszédet végigolvassuk, megrettenünk Jézus szigorától. Azt mondja: ha valaki azt mondja atyjafiának, "bolond", méltó a gyehennára. Bizony mondom nektek, aki csak gondolja... Azt mondja a törvény, hogyha valaki vétkezett, bizony méltó a kárhozatra. Én pedig azt mondom nektek, hogyha valaki kívánság okáért rátekint…, már méltó az ítéletre. Lehetetlenül megszigorítja Jézus ezt a kell-t. Hiszen a törvény azt üzeni: Kell! Így kell! Nem szegheted meg a törvény szabályait, mert azzal a másik és a magad életét is veszélyezteted! Kell! Ugyanez áll azokra a törvényekre is, melyek Isten szeretetét, Isten szabadítását, Isten gondviselését fejezték ki. Mi a páskavacsora? Végülis csak egy szertartás. Kell az? Ugyan, mi történik, ha valaki nem ünnepli meg a páskát? Mi történik, ha valaki elmulaszt ilyen vagy olyan rítust vagy szertartást? Mi múlik azon? Az élet megy tovább. Attól nem lesz jobb idő, attól nem lesz több termés, nem lesz színesebb az élet. Bizony, mondhatta ezt a régi világ embere is. Mi múlik rajta? Az múlik rajta, hogy elmarad az Isten kegyelmének meghirdetése. Amikor engedelmesek vagyunk Isten törvényének, nem azért tesszük, mert jó gyerekek akarunk lenni, vagy, mert stréberek vagyunk. Nem azért tesszük, mert úgy kalkulálunk, hogy jobb megtenni, mint elmulasztani, mert megtenni mindig jobb, mint mulasztani. Biztos, ami biztos. Egyáltalán nem ez derül ki a felolvasott történetből. Nem azt mondja Jézus a tanítványoknak: Menjünk, ünnepeljük meg a páskát, biztos, ami biztos, ne lógjunk ki a sorból. Hanem azt mondja: Vágyva vágytam veletek elkölteni! Vágyva vágytam, hogy a szertartás, a törvényben előírtak kiábrázolják számotokra Isten kegyelmét. A törvény által vezettetni azt jelenti, hogy engedelmességben megtapasztaljuk, Isten kegyelmét.
S ha valamire szükségünk van ebben a mi rettenetes, kegyetlen világunkban, az éppen az Isten kegyelmének átélése. Isten világában rendelkezésünkre áll a szeretet szabadsága, vagy - ha szabad ezt mondani - Isten nagylelkűsége. Az ember olyan világot épít, ahol ugyan minden a helyére kerül, mindent paragrafusok, előírások, rendelkezések szabályoznak, csak éppen azt nem éljük át, hogy Isten szabad életrendet adott, vagyis a rend nagylelkű Isten ajándéka. Mennyi embert, intézményt ismerünk, akiknél vagy ahol azt látjuk, hogy mindent precízen betartanak és betartatnak, de nincs benne köszönet. Ismerek én is olyanokat, akik fölényes és kéjes vigyorral tartatják be a törvényt, s uralkodnak ezáltal a másik emberen, tapossák el ezáltal a másik embert. Igazuk van, hogy a törvényt betartatják? Igazuk van. Annak meg kell lenni, különben összedűl a világ. S mégis úgy érezzük, valami nem stimmel, valami baj van ott. Valahogy rossz az egész.
A Jézus tanítványainak Isten törvénye által való vezetettsége azzal a csodával jár együtt, hogy az ember megérzi, átéli az engedelmesség jó ízét. S ha valamire, akkor erre hallatlan nagy szüksége van Isten gyermekeinek. Ugyanis azt látjuk az egyik oldalon, hogy vannak, akik engedelmeskednek, de fogcsikorgatva, telve ressentiment-al, haraggal, méreggel, s aztán odacsapják, megcsinálják, amit kell. A másik oldalon meg csupa vidám embert látunk, de azok hírből se ismerik az Isten törvényét, csak sodródik, örvénylik a világ valami elveszés felé.
Másodszor azt szeretném a történetből kiemelni, , hogy nemcsak a paragrafusokban, rendelkezésekben, szabályokban leírt törvény vezetheti és vezeti az embert, hanem a szolidaritás is, az a tény, hogy egy közösséghez tartozik. Mit mond Jézus? Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék. Veletek… mielőtt én.
Megrendítő, hogy Jézus útja sohasem magányos út. Jézus a megváltás nagy művét végzi, s az utolsó pillanatig kéri tanítványait: Maradjatok velem! Kívántam veletek megenni. S most is azt látjuk ebben a történetben, - melynek romantikusan és talányosan el lehetne részletezni a különböző momentumait - elmegy két tanítvány, János és Péter, találkoznak egy atyafival bent a városban, aki viszi a vizet. Nem tévesztik el, ez is csoda. Aztán elmennek ahhoz a házhoz, ahova a vízhordó megy, beszélnek a ház gazdájával, ő megmutatja az elkészített termet, amit ők szépen berendeznek. Jönnek a többiek, és kezdődhet a páskavacsora.
Olyan összjátékra van itt szükség, hogy semmi bizonytalanság, semmi kétség ne legyen, s szinte csak azt lehet mondani, úgy kell a két tanítványnak előkészíteni mindent, úgy kell improvizálniuk a lépéseiket, a mozdulataikat, a szavaikat, hogy közben minden a helyén van. Minden meg van szervezve. Csodálatos összhang van itt. Tudós egzegeták magyarázzák, hogy voltaképpen minden meg volt már beszélve, itt csak jeladások vannak, afféle visszacsatolások: nevezetesen az atyafi a korsó vízzel, a bekopogtatás: "A mesternek van szüksége rá". Ezek jelszavak, kódok, mondják a szövegmagyarázók: Jézus már előre megszervezett és megrendezett mindent. Igen, van ilyen is. Amikor valakit meg akarunk ünnepelni, s szinte összeesküvés szerűen szervezzük az ünneplését. Megvan az ajándék, megvan az ünnepség, megvannak a különböző mozzanatok, csak éppen az érintett nincs beavatva. A sarki fűszerestől kezdve mindenki tudja, hogy nagy dolog készül, csak az érintett nem, hogy nagy legyen a meglepetés. Mennyi munka, odafigyelés, törődés kell ehhez. De aligha mondhatnánk, hogy ez a történet tanmese lenne, hogy János és Péter okuljon, milyen jó dolog a Jézus tanítványának lenni, szavának engedelmeskedni, mert lépésről lépésre mindent úgy fognak találni, ahogyan Jézus megmondta előre, merthogy meg is volt ez szervezve. Ám azt mondom és állítom, hogy a Jézus tanítványai ezerszer és tízezerszer átélhetik ezt a boldog tapasztalatot, hogy úgy lesz, ahogyan Ő megmondotta volt. Úgy lesz, mert a tanítvány sem magányos ember. Úgy lesz, mert a Jézus közössége olyan összetartást jelent, olyan megszervezettséget ad, olyan egymással törődést hoz magával, hogy a mester akarata és szava szerint lesznek a dolgok.
Ráadásul - és talán most ez a döntő dolog, amit szükséges kiemelni - a két elküldött tanítvány a mester nevében jár el, de egy közösségért. Merthogy a páskavacsora asztali közösség. Ha a mai ember vezetettségre vágyik, vagy még egyszerűbben szólva, ha arra vágyik, hogy élete eliszamosodott dolgaiban odataláljon, ahova elindult, meg tudja tenni, amit tervbe vett, bizony jó dolog, ha rá tudja bízni magát a közösségére, s engedi, hogy a közössége is vezesse őt, a közösségének az ügyei, a céljai, a feladatai és az érdekei vezessék.
Nagyon szükséges ezt a mai világban hangsúlyozni, mert a mai világ varázsszava, csábítása csak az egyes embert szólítja. Ma amicsak a közösség-elvűségbe tartozik, így a család, a baráti, a munkahelyi közösség, a gyülekezeti közösség, a nemzeti közösség, egy lassú, de erőteljes eróziónak van kitéve. Egyre kevesebb az erejük. Azt vesszük észre a gyerekeinken, hogy miközben a kamaszkoruk megnyúlik, és immár úgy a huszonöt-harmincadik életkornál ér véget, s csak aztán kezdődik a felnőttkoruk, sőt sokan huszonéves korukig gyerekek, aközben egyre több önállóságot és jogot követelnek maguknak. Én ezt értem is, meg nem is. Amíg gyerek a gyerek, addig az anyja mondja meg, hogy mi lesz ebédre, a szülők mondják meg, hova fog iskolába járni, mikor kell lefeküdni, mennyi lesz a zsebpénze, de tessék merni ezt egy huszonéves gyerek esetében megpróbálni. De ez a huszonéves gyerek azért még mindig gyerek, még mindig otthon ül a kemencesutban. Még mindig hazafut, ha baj van. Szörnyű feszültség ez, és azt hiszem, hogy ebben a feszültségben a közösség áll lesz vesztédre.
Liberális filozófusok prelegálnak arról, hogy beh jó lesz majd, ha eljön az a korszak, amikor az úgynevezett éjjeliőr-állam valósággá lesz. Sosem fogunk az állammal találkozni, ahogy az éjjeli őrrel sem találkozik soha senki, csak hallja, hogy tizet ütött már az óra, térjen minden nyugovóra... Mi már olyan felnőttek, önállóak leszünk, hogy nem lesz szükség államra, eljön a minimális állam kora. Én hozzáképzelem ehhez az utópiához a minimális iskolát, a minimális családot, a minimális egyházat, a minimális nemzetet, minden minimális lesz, egyiket sem fogjuk sose látni. Úgy lesznek, hogy nem lesznek.
Valójában azonban szörnyű birkózás folyik a nyugati civilizációban, és az ige most abban győz meg bennünket, hogy boldog megtapasztalás lehet, amikor az embert a közösség érdekei, a közösség szempontjai is vezérlik. "Veletek kívántam megenni a húsvéti bárányt, mielőtt én szenvednék." Jézusnak a passióig vezető útja tanítványi közösségben zajlik. Bár passiója az Ő szenvedése lesz, az Ő egyedi sorsa lesz, mégis közösségben zajlik le.
Harmadsoron, ebben a történetben vezetettséget látunk abban is, amit így lehetne megfogalmazni: beteljesedés általi vezetettség. Mit mond Jézus? "Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, mígnem beteljesedik az Isten országában." A törvény vezetése, a közösség szolidaritásban való vezetése - ha jól értjük, ha ez a törvény az Isten törvénye, ha ez a közösség az Isten népe - egyfajta beteljesedés felé halad. "Bizony mondom néktek, nem eszem ebből soha többé, mígnem beteljesedik az Isten országában." Mi teljesedik be? Elfogyasztják a páskavacsorát. Mint annyi éve már, száz éve, ötszáz, ezer éve sőt azóta is a szertartás megtörténik. A szertartás teljesedik be? A szertartás titka az, hogy újra meg újra meg kell ismétlődnie. Azért rendeltettek, azért vannak, hogy újra meg újra szemünk előtt legyenek, újra meg újra részesedjünk belőlük, újra meg újra emlékeztessenek minket, megújítsanak bennünket. De mi az, ami beteljesedik, vagy szó szerint fordítva a görög kifejezést: elérkezik a céljához? A páskavacsorának, az Isten egykori szabadítására való emlékeztetésnek célja van az Isten országában. Ez pedig az Isten kegyelmének a teljessége. "Bizony - mondja Jézus - én ezt már többé nem eszem mindaddig, amíg rajtam és bennem az Isten országában be nem teljesedik." Mert Ő a megöletett bárány. Mert Ő az az áldozati bárány, aki által és akiben Isten elvégzi a nagy szabadítást. Ide vezettetnek el a tanítványok.
És Jézusnak ez a szava már túlmegy a konkrét eseményen, túlmutat azon, hogy valamit Jézus mond, és az úgy lesz: Menjetek be, lesz egy vízhordó ember, elvezet benneteket egy házhoz, ott majd mutatnak nektek egy termet, azt majd ti berendezitek és elfogyasztjuk a páskavacsorát. És ez így is lett. Kell ennél több?
Bizony, elég lenne, gondoljuk mi is sokszor, ha kapnánk Istentől néhány ilyen instrukciót: most pedig istentisztelet után menj el ahhoz a barátodhoz, aki már három éve vár. Kopogtass be hozzá. Ki fogja nyitni az ajtót, s ott lesz az asztalán egy üveg bor, amit arra az alkalomra készített, amikor te meglátogatod őt. Így lesz, meglátod. Elmegyünk, bekopogtatunk, s úgy lesz. Ez fantasztikus. Bizony, mennyi olyan vezetést tapasztalunk meg, amikor engedünk Isten útmutatásának, és aszerint lesz. Nemrégiben kezembe került egy könyv, egy amerikai szerző írta. Amerikai. Azért mondom most szándékosan, hogy amerikai, mert ezt a mentalitást jórészt a mennyiségi elv határozza meg. Leír a könyv egy ilyen megtapasztalást, majd hozzáad egy kis módszertant, és arra buzdít, hogy gyakoroljuk magunkat ebben, s majd meglátjuk, milyen sokszor, mindig, minden alkalommal úgy lesz ez. Milyen modern ez, kedves testvérek! A mai embert mi érdekli? Az, ami működik. Ami nem működik, azt kivágjuk a szemétbe. Nem őrizgetjük. Hol vannak már azok a régi öregek, akik sufniba, pincébe, padlásba rakják az elromlott, vagy nem működő, vagy kevésbé működő dolgaikat?! Én ismertem még Bihari úti papságomban a szomszédból egy öreg bácsit, akinek a pincéje tele volt száz éve nem működő és semmire nem használható dolgokkal, de ő mindig azt mondta: "elteszem, hátha jó lesz még valamire". A mai generációt nem hatja át ez az eszmény. Működik vagy nem működik!? Nem működik, kidobjuk! Most a lelkészi hivatal is bajba került a múlt héten, mert elromlott a számítógép, s kellett valami hivatalos, sürgős levelet írni, de már nincsen írógépünk, mert azt már kiraktuk, minek is az már, itt vannak a korszerűbb eszközök. Na most akkor mitévők legyünk? Nos hát, kedves testvérek, itt van egy történet, működik! Milyen modern! Milyen nagyszerű! Aztán majd jön a következő, és az is működik. Meg a harmadik, és az is működik. De csak úgy önmagában, de csak úgy magába bezárva.
A Krisztus gyermekeinek a vezetettsége a konkrét eseményen és dolgon is túlvisz bennünket. "Bizony nem eszem többé veletek ebből, amíg be nem teljesedik az Isten országában." Túlvezet a konkrét eseményen, túlvisz azon, ami megtörtént. És, ha valamiért, ezért érdemes vezettetni az Isten által. Nem azért, hogy működő elvekhez, módszerekhez jussunk, esetleg valami kiegészítő segítséghez az egyébként jól megszervezett világunkban, hanem azért, hogy a szó valódi értelmében transzcendáló, vagyis meghaladó, magán túlmutató, túlnyúló, az isteni végtelenségbe belenyitó momentumot megtapasztaljuk.
Kik az Isten gyermekei? Nem azok az Isten gyerekei, nem azok a Jézus tanítványai, akik a legjobban működő dolgokkal és elvekkel föl tudják ruházni ezt a világot. A mai világ módszertana, fölfogása szerint mi nagyon ódivatúak vagyunk. A mi elveink nem tudják a mai világot működtetni, mondja a mai kor gyermeke. Mi korszerűtlenek vagyunk. Már-már le is tesszük a fegyvert, már-már föl is tesszük a kezünket, s megadjuk magunkat, és azt mondjuk, tényleg korszerűtlenek vagyunk. Tegnapelőtt beszélgettem egy német teológiai professzorral, akit most tüntettek ki Debrecenben. Azt firtattam, hogy mi a helyzet Németországban a keresztyénekkel. Ő azt mondja, hogy nagy a baj, mert állandóan modernek akarnak lenni, folytonos fölzárkózási kényszerben vannak. S már azt se tudják, hogy kik ők, azt se tudják, mit akarnak, csak mindig hatékonyak akarak lenni.
Ne adjuk meg magunkat, kedves testvérek. Nem rossz dolog, ha tudunk a mai kor gyermekéhez szólni. Nem rossz dolog, ha önmagunkon is fölismerjük, hogy önmagunk kortársai vagyunk. Nem kell nekünk középkori csizmában, meg ókori öltözékekben járni, meg ezerötszáz évvel ezelőtti nyelvet beszélni. A lényeg nem ebben van, hanem abban, hogy amit itt és most megtapasztalunk, Isten kegyelméből, a konkrét földi életvezetésben, az mindig túlmutat magán, mígnem beteljesedik az Isten országában.
Mi teljesedik be az én életemben az Isten országában? Ha az Isten talpraállít és meggyógyít betegségedből, ez hálára indító, nagyszerű tette az Istennek. Ám az Isten országában lesz teljessé a feltámadásban. Ha nekem Isten kegyelméből sikerül elrendeznem haragot, viszályt, megoldanom nehéz emberi ügyeket, ez nagyszerű ajándéka az Istennek, mert boldogok a békességszerzők, ők az Isten fiai. Ám ez is túlmutat önmagán az Isten országa örök békességére, az Istennel való végső, nagy megengeszteltetésre. Ha nekem sikerül egyről kettőre vergődnöm, a kevésből többre jutnom, ez nagyszerű megtapasztalása Isten ajándékozó, bőkezű, atyai szeretetének, annak, hogy Isten nem szűkmarkú, ám előre mutat arra, amikor majd Isten lesz minden mindenekben. Amikor Krisztus tanítványait vezeti, amikor az Isten gyermeke engedi, hogy Istene őt vezesse, a sok-sok boldog földi megtapasztalásban átélheti, hogy mindegyike túlvezet önmagán. El az isteniig, el az Isten országáig. El az Isten országában való beteljesedésig.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Mint mondottam, olyan világban élünk, amikor az ember, s méginkább az enber-gyermek tétova és sodródó. Tétova, mert nem tudja az egész világegyetemet sem gondolatban, legkevésbé tapasztalatban magához ölelni. Végtelenné lett a világ. S ugyanakkor szorong ez az embergyermek, mert minden rászorul, és úgy érzi, nem tudja ezeket fölfeszíteni. Boldog, aki mindezek közepette megtapasztalja az Istennek vezetését: vezetést Isten törvényében, vezetést Isten gyermekei közösségében és vezetést a mindent beteljesítő isteni kegyelemben.
Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
