Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Foghíjasak a sorok, nyár van, a gyülekezetből sokan most töltik szabadságukat, másokat pedig bizonnyal a nagy meleg tart távol, de látom, így is vannak itt olyanok, akik talán most vannak először ebben a templomban, vagy éppen nyáron, hazajőve Magyarországra, Budapestre, ellátogattak a kedves templomba, ahol egykor megkeresztelték őket, konfirmáltak vagy itt tartották az esküvőjüket. Jó is ez így – nem az, hogy foghíjasok a sorok! hanem - ennek a ténynek a megállapítása, mert a felolvasott ige valami olyasmiről beszél most, ami a közelségnek, a távolságnak, az otthonosságnak és az idegenségnek, az elvágyódásnak és a helyben maradásnak a nagy témáihoz kötődik. De nemcsak e földi tereken vezet az ige, hogy hol lakunk, hol élünk, hova visz bennünket a sors, hova fúj minket a szél, hanem az örökkévalóság tekintetében is szól. Az apostol egy igen nehéz, de mindazonáltal nagyon szép kötelezettséget jelöl meg ebben a vigasztaló beszédében. A 9. versben ezt halljuk: azért igyekszünk is, akár itt lakunk, akár elköltözünk, hogy néki - tudniillik Istennek - kedvesek legyünk. Szép ez a kötelezettség. Ha a keresztyéni életet úgy fogjuk fel, mint szüntelen igyekezetet, mint becsületbeli kötelezettséget Istennek tetszeni, akkor nagyon szép életprogramunk van. Nincsen ennél szebb életprogram: Istennek tetszeni. Minden földi viszontagság, mindenféle változó megítélés dacára, minden körülmény ellenére, nem törődve azzal, hogy mit mondanak az emberek, hogy mit diktál a korszellem, hogy milyen teljesítményt várnak el tőlünk, mellőzve, hogy a világ és az ember mit tart tetszőnek, jónak, szépnek, - Istennek tetszeni: ennél nagyobb és csodálatosabb program nincsen: Istennek tetszeni. Mert ez azt jelenti, hogy az ember örökkévaló mértékek szerint él. Nem váltogatja a mértéket, nem váltogatja – ahogy szoktuk mondani - a standardot. Az etalon mindig etalon: Isten igazsága, Isten szentsége, Isten szeretete. Ennél nagyszerűbb, csodálatosabb nincsen.
Ugyanakkor kedves testvérek, érezzük, hogy nehéz ez a kötelezettség, és nemcsak azért, mert nem felelünk meg ennek a mértéknek, mert gyengék, ingadozók vagyunk, és nagyon könnyen elsodornak bennünket a kor változásai. A felolvasott szakaszból is az derül ki, hogy nehéz ez a feladat, hiszen azt mondja az apostol: hogy azért is sóhajtozunk. Más szóval - az énekünket idézve: szűkölködünk. Vagy egy másik helyen, Jakab apostol levelét idézve: sóhajtozunk, azaz panaszkodunk, nyögünk. Itt a kifejezés a szűkösségből támad, abból, amikor az emberre nagy terhet rátesznek, és szinte kiszakad belőle a sóhajtás: nyög egyet a teher alatt. Magunk is átéljük, és sokszor látunk is ilyet, elég csak a sportra gondolni, amikor a súlyemelő felrántja a súlyt, és szinte kiszakad belőle egy nagy kiáltás, egy üvöltés, egy nyögés kíséretében a levegő. Tehát egyébként is van így ez. Amikor azt mondja Jakab apostol: ne sóhajtozzatok egymás ellen, akkor ezzel azt akarja kifejezni: ne tekintsd a másikat olyan tehernek, amely alatt szinte már összerogysz, és csak nyögve tudod vinni. Pedig elég sokszor van ez így: a férjem elviselhetetlen teher, és szinte belerokkanok, és mindig nyögök egy nagyot, amikor meg kell neki csinálni valamit. A feleségem elviselhetetlen teher, mindig kiszalad belőlem a fujtatás, amikor kér valamit. Ismerős ez, kedves testvérek? Amikor nagy nekisóhajtásokkal vágunk bele egy egyszerű kicsiny, mindennapi feladatba. És aztán amúgy is a világ ezer nyűge, gondja, baja készteti az embert arra, hogy úgy érezze, szorosságban van: megszorulunk és kiszakad belőlünk a nyögés.
Lehet az Úrnak, kedves testvérek, tetszeni úgy, hogy közben nyögdécselünk? Tégy jót – kifújtatjuk a levegőt, na jó! Szeresd a másikat – fujtatás: na jó! – mert hát erre kényszerít bennünket az Úr! Nemcsak hogy nem szép, kedves testvérek, hanem nem is igazi, látszatossá válik a keresztyénség az efféle hozzáállás nzomás! S lám, az apostol mégis erről beszél! Azt mondja: sóhajtozom. Igen, sóhajtozom, - nem titkolja, nem szégyelli el. Tele van az élete nyögdécseléssel. Csakhogy, kedves testvérek, ennek oka nem abban van, hogy Isten törvénye agyonnyomná őt, nem abban van, hogy Isten elviselhetetlen terheket tenne rá, hanem egy megrendítő felismerésben. Nevezetesen, abban, mondja az apostol, hogy szeretnék Istennek tetszeni, mert ennél nincsen nagyszerűbb, ugyanakkor úgy kell az Istennek tetszenem, hogy bizonyos értelemben távol vagyok tőle. Hogy mondja az apostol? Mi, akik ebben a testben lakunk, távol vagyunk az Úrtól. Ezért is, folytatja, óhajtozunk levetkőzni ezt, ezt a földit, a múlandót, és vágyakozunk beleöltözni abba, ami múlhatatlan. Óhajtozunk már kikelni a múlandóságok közül, óhajtozunk már valami módon elszakadni attól, ami ideig való és vágyakozunk beleköltözni abba, ami örökkévaló. Nemcsak a meghalásról és a feltámadásról beszél az apostol, de általában is. Hát nem azért sóhajtozunk, nem az az igazi bajunk, hogy tele van az életünk múlandó dolgokkal, mennyit elvesződünk, mennyit elbíbelődünk, mennyi energiát, erőt ráfordítunk olyasmire, amiről már az első lépéskor, az első pillanatban tudjuk, hogy nem ér semmit? És milyen messze és milyen távol, milyen megragadhatatlanok azok, amelyeknek értéke van, azok, amelyek örökkévalók?! Különösen a mai világunk figyelmeztet megrázó módon erre az igazságra és eszméltet, hogy mennyi-mennyi múlandóság között járunk és mennyi-mennyi veszendő azok közül, amit felépítünk. Mi pedig az életünk javát, energiáink javát, az alkotó erők javát, odafigyelésünk javát ezekre a múlandóságokra költjük rá: és ezekre a múlandóságokra mondja az apostol, hogy sátor. Ez az egész ember-alkotta világ csak egy sátor, kihúzzák a cöveket, elvágják a madzagot, összedől az egész.
Mi valami olyasmi után vágyakozunk, ami nem kézzel csinált, nem ember által alkotott, nem múlandóság alá vetett, hanem Istentől való, örökkévaló és megmaradó. De jó dolog is az örökkévalóság dolgaiban lenni! De jó is olyasmit tenni, gondolni, mondani, amiről tudjuk, hogy örök érvényű, múlhatatlan! Persze, tudom, a mai világ erre azt mondja, ez unalmas: unalmas azt mondani, amit száz éve is mondtak, unalmas azt csinálni, amit ötszáz éve is csináltak, unalmas azon törni a fejünket, amit ezer éve is igazságnak tartottak – az az érdekes, ami új! Meg ami instans! Ami azonnal kész van – használható, aztán eldobható! Merthogy a modern kultúrának, a fogyasztói szemléletnek az egyik legrettenetesebb lenyomata, hogy azt tartjuk értékesnek, ami eldobható: eldobható palack, eldobható csomag, eldobható termék, ha használtad, minél könnyebben eldobhasd, minél hamarabb megszabadhass tőle, annál értékesebb! Szörnyű zavarodottságban van a mai ember.
Ráadásul, kedves testvérek, amikor az apostol erről a sóhajtozásról beszél és ezzel egyidejűleg az Istennek való tetszés vágyáról is szól, s elmondja, hogy ez őbenne abból a feszültségből fakad, hogy miközben távol van Istentől, akkor közben hogy itthon is van. Ez ennek a sóhajtozásnak, megszorítottságnak a második oldala. Merthogy itthon vagyunk. Akármilyen is ez a világ – én most ezt az előbb ostobának, veszendőnek festettem le – mégiscsak itt vagyunk itthon, mégiscsak ez a mi otthonunk. Igen, idézem én is az apostolt: sátorban lakunk, s ea egyetlen mozdulattal összedönthető, ám ez a sátor az otthonunk, ez a sátor a világunk. De azt mondja az apostol – értsétek jól, kedves testvérek, ezt a feszültséget –, ha itt vagyunk otthon, akkor távol vagyunk a mennyeihez képest. Lehet, hogy ez meghökkentően hangzik, kedves testvérek, Isten országában nincs kettős állampolgárság. Ez ma ismerős ügy a mai Magyarországon. Aláírásokat gyűjtöttek, hogy a határon túli magyarok számára a magyar törvényhozás biztosítson kettős állampolgárságot. Ez nagyon nagy dolog, meglátjuk, hogy mi lesz belőle, reménykedünk. Ám Isten országában nincsen kettős állampolgárság. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy zarándokok, jövevények, zsellérek, letelepedési engedély nélküliek vagyunk itt a földön. Erről beszél most az apostol is. Ha itt vagy otthon, akkor az ott távol van. S az apostol szeretne ott otthon lenni – de még itt kell lennie, itt kell élnie. Ezt a nagy feszültséget, ezt a sóhajtozást, nyögdécselést és másrészt az Istennek való tetszést egy nagyon érdekes képpel köti össze az apostol, és így válik ez a szép feladat egyszerre nehézzé is meg széppé is. Azt mondja, hogy az a különbség az ittlét és a majdani ottlét között, hogy itt hitben járunk, ott pedig látásban fogunk járni. Hogy értsük ennek a súlyát, mert talán úgy tűnik mindenki számára, hogy most evidenciákat mondok, gondoljunk bele a mi világunkba. Mennyire megfordult ez! Amit Istenre tartozónak, amit üdvősségre tartozónak, amit örökké maradandónak gondol a mai ember, azt a hit dimenziójába utalja. Istenről beszélünk? Ez hit dolga, jön máris a válasz. Örök értékekről beszélünk? Ez a hívőknek való. Maradó, maradandó, valóságosan örök? – ezek a kérdések a vallás tárgykörébe tartoznak. Manapság így folyik a diskurzus. Megvan a kategória: ez a hit tartománya. Ami meg a látás tartományába tartozik, az a valóságos: megfogható, megragadható, megmérhető, alakítható, átrendezhető – ez az anyagi világ. Ami mi is vagyunk részben. De figyeljétek meg, milyen érdekes, azt mondja az apostol, hogy itt, ebben az anyagi világban, a megfoghatóban, láthatóban, megragadhatóban járunk hitben, ott pedig látásban fogunk járni. Vagyis azt mondja az apostol, hogy az Istenre tartozó dolgokhoz köze van a látásnak. Megfordítva: a látásnak köze van az Istenhez tartozó dolgokhoz. Itt most hitben járunk, sóhajtozunk, vágyakozunk, de inkább szeretnénk kiköltözni a testből és elköltözni az Úrhoz, hogy meglássuk az örökkévalóságot. Milyen furcsa, éppen a mai világ megfordult, megtorzult logikáján értjük meg teljes súlyával, hogy miről beszél az apostol. De ugyanakkor azt is megértjük, hogy az apostol a hitben köti össze, a hittel köti össze azt, ami az elmúló tartományba esik és azt, ami a maradandó tartományba esik. És az ment meg bennünket attól, hogy platonikus álmodozásba essünk mondván, hogy ami itt van, nem számít, ez úgyis elmúlik, ez olyan, mint a báb, amiből majd kikel a pillangó és tovarepül. Platónnak van egy hasonlata a múlandónak meg az örökkévalóságnak a viszonyáról: ami itt van, az voltaképpen egy rettenetes börtön, amely fogva tartja a lelket - az emberben a lélek az isteni, a test a börtön. Nos, ha börtön, nem számít, lehet rongálni, tönkre lehet tenni, nem kell reá odafigyelni, minél előbb összedől, annál jobb, és az ember halála sem egyéb, mint a Bastille lerombolása, lerombolja a halál a börtönt és kiröppen a pillangó, visszatért a lélek Istenhez. Ez felelőtlenség, kedves testvérek! Nem azt mondja az apostol, hogy arra vágyakozom, hogy az én sátorházam, – szó szerint az én szkéném - minél előbb összedőljön, én magam húzkodom ki a cölöpöket. Nem arra vágyom, mondja az apostol, hogy ez a világ minél előbb tönkremenjen, megsemmisüljön, és akkor jöhet az Örökkévaló. Azt mondja, hogy: úgy vágyom kiköltözni, hogy ne kelljen ezt levetni, úgy akarok az itt-lakásomból átköltözni a másikba, hogy ezt is magammal vihessem. Miért mondja ezt? Mert megízlelte Isten jóságából és Isten szeretetéből, Isten akaratából és Isten kegyelméből, hogy a múlandó is áldott lehet. Az elmúló az a valóság az ember számára, amelyben megízleli az eljövendő Örökkévaló jóságát. Ez történik a hit dimenziójában. A hit köti össze a múlandót és a maradandót.
Ezért igyekszünk, – mondja az apostol - hogy akár itt, akár ott vagyunk, Néki kedvesek legyünk. És ezt nemcsak a számadás okán mondja, merthogy – folytatja – nekünk mindannyiunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hanem azért is, mert megértett, megérzett, átélt valamit a mulandó és az örökkévaló csodálatos viszonyából. Ugyanis azt, amit itt az apostol mulandónak nevez, az nem az, amit a világot szemlélvén úgy általában hajlamosak vagyunk kijelenteni, nevezetesen, hogy ez a teremtett világ, a környezetünk a múlandó, és valahol el van rejtve egy szellemi örökkévaló – az apostol azt nevezi múlandónak, amit az Istentől elszakadt ember alkot magának. Ám Isten aTőle elszakadt ember alkotását is meg tudja úgy áldani, hogy abban, vagyis a sátorházban, a szkénében, a földi zarándoklatban, az átmenetiségben, az úton az ember megízlelje Isten nagyszerű jóságát.
Ezért igyekszünk akár itt vagyunk, akár ott legyünk. Szó szerint fordítva: ezért érezzük becsületbeli kötelességünknek, hogy Istennek kedvesek legyünk! Hogy úgy éljünk, hogy Isten kedvesnek találjon bennünket. Mint jó református, aki nem fogadja el a cselekedeti üdvözülés katolikus dogmáját, most kijelenthetem, hogy itt bizony az apostol valami olyasmit mond, ami nem mondhatna. Ellene kell mondanom az apostolnak – nem lehet. Mi nem tudunk kedvesek lenni Isten előtt, nem tudunk olyasmit tenni, hogy maradéktalanul megfeleljünk. Természetesen, lehet módosítani ezt középutas megoldásokkal, mondván, hogy nem is arra gondol az apostol, hogy kedvesek leszünk, hanem arra, hogy „igyekszünk”, és az Isten az igyekezetet meg fogja becsülni. Kedves testvérek, forró nyár van, nem akarok senkinek hideg vizet a nyakába önteni: Isten az igyekezetedet sem fogja beszámítani. Nehogy azt gondold, hogy amikor megállsz a Krisztus ítélőszéke előtt, akkor beszámíttatik az, hogy néha átsuhant a lelkeden valami nagy igyekezet. Hogy reggel hatkor felkelvén, elhatároztad, hogy ma „jó leszek”, de kilenckor már nem voltál az. És este kilencig nem voltál az. Gondolod, hogy oda állasz a Krisztus ítélőszéke elé, és azt mondod: Uram, a napom 23 órájában gonosztevő voltam, de egyetlen egy órát töprengtem, milyen jó volna jónak lenni, számítsd be, kérlek. Nem lehet nekünk így kalkulálni, nem is erről beszél az apostol. Amikor azt mondja, hogy becsületbeli kötelességemnek tartom, igyekszem, hogy akár itt vagyok, akár ott vagyok, akár itt lakom, akár ott, Neki kedves legyek, akkor azt mondja: „Hitben járok, akár itt vagyok, akár ott vagyok, tehát akár ha itt vagyok itthon a szkénében, az elmúlóban, úgy járok, úgy élek, úgy gondolkodom, úgy cselekszem, mint aki elszakíthatatlanul az Úrhoz tartozik. Akár ott vagyok, úgy cselekszem, úgy élek, mint aki elszakíthatatlanul az Úrhoz tartozik.”
Tudjátok, kedves testvérek, a túrizmussal, a modern világ egyik fejleményével alakult ki hogy fegyelmezetten élő, szorgos munkások, becsületes, tisztességes, mindenre odafigyelő, az élet apróbb szabályait megtartotó polgárok elmennek turistának egy távoli országba – s ott kivetkőznek magukból. Másképp kezdenek élni. De csak arra az egy hétre, két hétre, tíz napra, amíg turisták. Aztán visszatérnek és szépen folytatódik minden tovább. A németnek van egy kifejezése erre, így lehetne magyarra fordítani: bűnöcskézzünk egy kicsit, bűnöcskézzünk. Egy picit lehet. Most nem vagyunk otthon, most nem számít a becsület, a tisztesség, most nem kell tisztes állampolgárnak lenni, most turisták vagyunk. Azt gondolom, ez világszerte jelenség, ha az ember valahová elmegy, ahol őt nem ismerik, ahol nincsenek felelősségei, másképp kezd el viselkedni. Jól jellemzi ez az ember megromlott belsőjét, de különös fénybe állítja azt, amit az apostol mond: akár itt, akár ott, másképp: akárhol vagyok, bármiben vagyok, igyekszem arra, hogy az Úrnak tetszek. Miért? – Mert hitben járok. Mert a hit az ember életében az a dimenzió, ami mindent átfog, mindenütt jelen van, mindenben, minden dolgunkban, gondolatunkban, életmozzanatunkban megjeleníti a maradandó isteni értéket. A hit hozza számunkra a döntő viszonyítási pontokat, vagy még inkább: a döntő viszonyítási pontot, s ez a döntő viszonyítási pont az, hogy az én életem döntő módon istenéhez viszonyul. Ezt ma egy vigasztaló üzenetből olvastam, kedves testvérek, melyben az apostol életnek, halálnak, feltámadásának a titkártól elmélkedik, és ebből a vigasztaló szakaszból is kiderül, hogy mindannyiunk számára, akik hitben járunk, lehet, szükséges és kell úgy élni, úgy gondolkodni, úgy cselekedni, hogy Istennek kedvesek legyünk. Hogy lehet ez?
Úgy lehet, hogy a hitben megkérjük Isten megsegítő kegyelmét, úgy lehet, hogy a hitben Isten gyermekének tudjuk magunkat, úgy lehet, hogy a hitben és hit által bízunk Isten megsegítő szeretetében, úgy lehet, hogy a hitben elfogadjuk, hogy Krisztus érdeméért, bűnbocsánatáért, kegyelméért mi már Isten kedves gyermekei vagyunk. Hiszen a keresztyén hitet ez a boldog tudat, boldog bizonyosság alapozza meg: hitben azt kapom, hitben az az enyém, hogy már Istenhez tartozom, és tőle nem szakíthat el semmi.
Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
