2004. december 31- igehirdetése

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az 1950-es években az egyházi sajtó közölt egy mérges vitatkozást. Az egyik lelkipásztor arról írt egy tanulmányt, hogy nem jól van az, hogy az igehirdetők a különböző alkalmakra, különösen az ünnepekre, össze-vissza válogatják az igét. Úgy jó textust választani, ahogyan a bibliaolvasó kalauzban áll minden napra kijelölve az ige, tessék arról prédikálni. Mindegy, hogy mi annak az üzenete, s hogyan kapcsoljuk az adott napra, mert az az ige Istennek a szava, meg kell abban találni az üzenetet. Természetesen, mindjárt elhangzott a csípős felelet is, mondván: ebből borzasztó dolgok lesznek, mert a javaslat spirituális önkényt támaszt, és a lelkipásztorok óév ide, újév oda, karácsony ide, március 15-e oda, augusztus 20-a amoda, olyan textusokról fognak prédikálni, hogy a gyülekezet ugyancsak törheti a fejét, mit is akar az igehirdető mondani.

              Mára ezt a szakaszt jelölte a bibliaolvasó kalauz. Nem akarom ma este bebizonyítani, hogy ebből az igéből is lehet óévi prédikációt mondani, - minden igéből lehet, hiszen Isten igéje minden időre és minden alkalomra vonatkozik. Ma csak azt az igazságot szeretném csak alátámasztani, hogy mégis annak a lelkésznek volt igaza, aki azt mondta, hogy az igét folyamatosan kell olvasnunk. Hiszen nem megtalálnunk kell az igében egy-egy napra az üzenetet, hanem hagynunk és engednünk kell, hogy az ige elvezessen bennünket magához Istenhez és Isten akaratához.

              "Mindent megtegyetek, amit néktek parancsol!" Most óév utolsó napjáról visszatekintve a 2004-es esztendőre, jó lenne azt mondani, hogy mindent megtettünk. Mindent megtettünk, amit Jézus parancsolt. Jó lenne ezzel a mérleggel és hálaadással befejezni ezt az esztendőt, megköszönve Istennek, hogy bennünket ebben megsegített, hogy ez így is lett. Ám, azt hiszem, nem egészen ez a helyzet, s ezért hadd legyen ezév utolsó  igehirdetése bíztatás arra, hogy, ha nem is volt ez így, jó lenne, ha a következő esztendőben így lenne.

              Először azonban nem erről szeretnék szólni, hanem arról, hogy amit a történet elbeszél, az szimbolikusan és idői értelemben is megáll. Egyrészt arról hallunk a történetben, hogy valami elfogyott. Elfogyott a bor. Nem az történt, hogy elfogyott a jó bor, s most már a rosszat kéne fölszolgálni, ahogy azt a násznagy meg is jegyzi. Minden bor elfogyott. Aztán arról hallunk, hogy valamit tölteni kell.

Nem allegorizálni akarom ezt a megjegyzést, de valóban így vagyunk az életünkkel, az erőinkkel, a terveinkkel és legkiváltképpen - óév utolsó napján vagyunk - az időnkkel. Milyen gyakran mondjuk, hogy "fogy az idő", "elfogy az idő". Az elmúlt esztendőben is elfogyott az idő, pedig annyi mindenre kellett volna. Elfogyott az időnk, nem maradt időnk arra, hogy jót tegyünk. Elfogyott az időnk, nem volt időnk arra, hogy imádkozzunk. Elfogyott az időnk, nem volt időnk arra, hogy odafigyeljünk a másikra. Elfogyott az időnk, nem volt időnk arra, hogy engedjünk az Isten vezetésének. Elfogyott az idő. Ahogyan elfogy az ember körül a levegő, vagy ahogy kifogy belőlünk a szusz,  és hogyan elfogy az erőnk, elfogyott az idő.

              S most az év-búcsúztatón átsuhan a szívünkön a szomorú érzés is, hogy lám, egy strigulát megint behúzhatunk, s ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebb van. Egy évvel kevesebb abból az időből, amit nekünk Isten rendelt. Azt nem tudjuk, hogy mennyit rendelt. Hetvenet, nyolcvanat, ötvenet, kinek mennyit. De eggyel kevesebb maradt. Fogy az idő. És ez a fogyatkozás szorongással tölt el bennünket. Megpróbálunk hát pótidőket, pótalkalmakat behozni az életünkbe, hogy etek a fogyó időt valami módon megnyújtsák. Olyan nehéz egy-egy évet elengedni. Még ezt a mögöttünk lévő 2004-es évet is olyan nehéz elengedni, pedig jutott benne sok minden, mindenkinek, amiről szívesen elmondaná, "de jó lenne, ha meg se történt volna".

              Van azonban a történetben, kedves testvérek, egy másik motívum is: Jézus azt parancsolja a szolgáknak, hogy töltsék meg a kővedreket. Szoktuk azt is mondani, hogy telik az idő. Ez azt jelenti, hogy az életünk értelmes és nemes tartalommal megtelik. Igaz, a szólás-mondás, "telik-múlik az idő" inkább az idő fogyatkozását jelenti, de szoktuk azt is mondani, "de jó lenne értelmes dolgokkal tölteni az időt". Megtölteni az időt. Aztán úgy visszaemlékezni elmúlt évekre, elmúlt napokra, egy elmúlt esztendőre, hogy ez megtelt. Ez telített idő. Ott volt és van benne sok jó megtapasztalás. Ott van sok jó elvégzett munka. Ott van benne sok-sok áldás, az életünk és az életidőnk megtelt Isten kegyelmével.

              Fogy-e az időd vagy telik? Ez a nagy kérdése ennek a mai estének. Elfogy, elpörög, mint a homok az ujjad közül, szomorúan számlálod, hogy már még kevesebb van, még kevesebb van, még kevesebb van, minden évvel fogy az élet, vagy pedig telik az életed, és egyre gazdagabb, egyre áldottabb, egyre teljesebb? Isten arra hívja el gyermekeit, hogy azon az élet-úton, amin végigvezeti őket, ebben az árnyék-völgyben, siralomvölgyben, ahogy szoktuk mondani, az élet kiteljesedő és egyre gazdagabb életté legyen.

2.   Másodszor, kedves testvéreim, a textus elvezet bennünket, ahhoz a nagy kérdéshez is, amit Mária mond a szolgáknak Jézussal való beszélgetése után: "Amit mond nektek, megtegyétek!" Mi, magyarok büszke fajta vagyunk. Azt hiszem, mindannyian átéltük már sokszor, hogy: amit nekünk mondanak, azt mi nem tesszük meg! Még akkor sem, ha már első pillanatban tudjuk, hogy az jó. Ez nem gyerekes dolog. A gyerek nem ilyen. A gyermek ugyan nem akarja, rúgkapál, de idővel belátja, hogy úgy kell annak lenni. "Reggelizzél kisfiam!" Aztán mikor már tizenötödére sem reggelizik és összeesik az éhségtől, rájön, jó dolog enni. Sok ilyen van a gyermek életében, de én most nem erről beszélek, hanem a mi büszke fajtánkról, szívós lelkünkről. Lehet azt hajlítgatni, tekergetni ide-oda, de csak akkor teszünk meg valamit, ha az belülről jön. Mondjuk József Atillával: "Az én vezérem belülről vezérel." Nekem ne parancsoljon senki. Nekem ne mondják meg. Nekem ne sugallják. Nekem ne csilingeljenek a fülembe, ne kiabáljanak, ne kampányoljanak, tudom én, hogy mit kell tenni!

              Mégis, nem ember és ember viszonylatáról van itt szó az igében, hanem a jézusi parancsról. "Amit mond, azt tegyétek!" Arról a belátásról szólunk, - és erre vezet bennünket az ige - hogy mennyivel másképp lenne a dolgunk, mennyivel másképp lennénk itt akár ezen a mai estén is, mennyivel igazabb és boldogabb lenne a múló évről a mérlegünk, ha tettük volna, amit a Jézus parancsol. És úgy tettük volna, - mert ez is a történethez tartozik - ahogyan ezek a szolgák megtették. Azt olvassuk, hogy Jézus mondta nekik, töltsétek meg a kővedreket vízzel, és ők színültig megtöltötték.

              Sokszor az az érzésem, hogy a mi keresztyénségünk az csak amolyan látszat-keresztyénség. Löttyintünk egy kicsit. Ímmel-ámmal. Mert ha Jézus mondja, a keresztyén ember természetesen a Jézus parancsának engedelmeskedik, nem szép dolog azt mondani, hogy nem teszem meg. De csak úgy ímmel-ámmal. Ahogyan a férfiak szoktak takarítani, szőnyeg alá söpörjük a port. Ahogyan egy gyermek elvégzi a házi feladatot, gyorsan összecsapja és fut a játéka után. Ahogyan összecsapja a sótlan háziasszony az ebédet, mert nincs kedve hozzá, csak odatesz valamit. Úgy ímmel-ámmal a Jézus dolgait is. De itt azt halljuk: Színültig megtöltötték a vedreket.

              Az engedelmességnek nem is a módja az érdekes, kedves testvéreim, s nem is a lelkesültsége, hanem a mélysége. Azt is nyugodtan elmondhatom, és ez is mindannyiunk tapasztalata, hogy Jézus sokszor látszólag teljesen értelmetlen dolgot kér tőlünk. Önmagában ez az aktus értelmetlen dolog. Már megkezdődött a lakodalom. A vendégek kezét-lábát már megmosták. Nincs szükség a kővedrek megtöltésére. Amire kéne, azon már túl vagyunk. Érthetetlen, abszurdnak tűnik, amit Jézus kér.

              Gondoljuk végig elmúlt esztendőnket. Hányszor éreztünk indíttatást, késztetést. Szólt az ige, kényszerített volna a lelkiismeret, alakultak a dolgok, s mindebben fölismerhettük volna Jézus szavát, utasítását, kérését, de mi úgy éreztük, ez lehetetlen, ez abszurd. Ilyet Ő nem kér. Ezt Ő nem várhatja tőlem. Erre Ő nem ösztökélhet engem.

              Nemrégiben beszélgettem egy súlyos beteg emberrel. Évtizedek óta fizikai nyomorúságot hordoz, nincs belőle gyógyulása. Megpróbált valahogy együtt élni vele, de ahogy jött az időskor, és az időskorral egyébként is beálló egyéb betegségek és gyengeségek, egyre nehezebben mozgott már, egyre nehezebben hordozott terheket, egyre nehezebben csinált bármit is. Ekkor a családjában valaki megbetegedett, nála is betegebb lett. Emberünk szüntelenül arra érzett lelkiismereti késztetést, hogy ajánlkozzon föl az ápolására. De valahogy nem akarta. Nem fűlött hozzá a foga. Abszurdnak, sőt igazságtalannak érezte. Ha ő már harminc esztendőn végig tudott botozgatni, ha ő meg tudta tanulni azt az életformát, hogy a botján kívül nem volt kire, de nem is kellett senkire támaszkodnia, ha ő a családjában mindenkit megkímélt attól, hogy őt hordozzák, ápolgassák, tutujgassák, körötte szoszojogjanak, ha ő soha semmit nem kapott senkitől, akkor neki miért kellene ezt csinálni? Isten kéri ezt? Jézus parancsolja ezt? Vagy csak valami buta, abszurd gondolat ez? Afféle hívő túlbuzgóság? Valami, amit most meg kell mutatni? S lám, akkor lett békessége, akkor talált önmagában eddig meg nem talált, nem is sejtett fizikai erőt is, amikor végül is kimondta: bármilyen abszurd, különös, bármilyen igazságtalan, nekem most erre van parancsom.

              Nagyon egyszerű a történet ez, mindenki beleérezheti, hogy milyen abszurd, logikátlan, igazságtalan tud lenni néha, amit Jézus parancsol. Miért nekem? Miért nem másnak? Miért én? Miért nem más? S miért ezt? És legfőképpen: Miért teljesen?

3.          Merthogy ezen az esténken utoljára erről is szólnunk kell. Ez a szó, hogy „teljesen” megtöltötték a kővedret, azt jelenti, hogy teljesen megélték az engedelmességet, és teljesen megkapták az áldást. Mert ott van teljes áldás, ahol teljes az engedelmesség. Milyen sokszor állunk úgy oda Isten elé, - lehet, hogy ezen az estén is megcsöndesedve, mérleget készítve -  hogy: Atyám én akartam, látod a szívemet és a lelkemet, ott volt bennem az elszánás. Egy lépést meg is tettem. A kezemet félig ki is nyújtottam. Milyen sokszor mondjuk másnak, vigasztalva őt, magunkat meg áltatva, hogy Isten ezt nézi, az akarást, nem a teljesítményt, nem a végeredményt. Nem azt nézi Isten, hogy jutottunk-e egyről kettőre, valóban végigcsináltunk-e valamit, amibe belekezdtünk, hanem az elszánást nézi, az akaratot. Isten csak erre kíváncsi.

              Hadd mondjam ennek az igének a fényében: erre is kíváncsi, de az engedelmesség számít! Nem azt mondja Mária a tanítványoknak, meg az ott levő szolgáknak, hogy: amit nektek parancsol, azt úgy tegyétek, mintha meg akarnátok tenni. Induljatok a kővedrek felé, aztán félúton álljatok meg, s mondjátok, Mester, látod, én ezt meg akartam tenni, de nehéz ez a két vödör itt a kezemben. Egyébként is én már tegnap megtöltöttem, miért kell nekem megint megtölteni. Csinálja más, én meg csak akarom.

              Ott van áldás, teljes áldás, ahol teljes az engedelmesség. S ebből következően a kánai menyegző csodálatos története csodálatos üzenet is. Amikor a szolgák a borrá változott vizet elviszik és odakínálják a násznagynak, ő megkóstolja, aztán odahívja a vőlegényt, aki az egész lakodalom felelőse, s azt mondja neki:  a szokás az a világban, hogy az elején jön a jó, s amikor már megittasult a násznép, jöhet a murci.

              Engedtessék meg - bár mostanában meg van tiltva: ilyen a politika, nem? Az elején jön a jó, aztán jön a murci. És ilyen a reklámszakma. A doboz kívülről csodálatos, csillog, villog. Aztán, hogy mi van benne? Talán vihetjük vissza a boltba, ha van rá garancia. Egy ismerősöm mesélte, hogy a kisfia kapott egy játékot ajándékba. Aztán a játék elromlott, ki kellett dobni, de a gyermek a dobozt évek óta nem engedi kidobni, mert olyan szép. Az elején van a java, a végén jön a silánya.

              Mennyi-mennyi mindennel vagyunk így. Az elején ott a lelkesedés. 2004. januárja: mennyi minden szép dolgot elterveztünk, megfogadtunk, megígértünk, elhatároztunk. Micsoda nagy lendülettel kezdtünk. Talán tavasztájon hittük is, hogy menni fog, most tényleg jó év lesz, tényleg elindultunk a jézusi tanítványság útján, teljesen végigfutjuk ezt. Aztán itt vagyunk a végén, s tudjuk-e, hogy mi van a végén? A történetből kiviláglik, hogy azért adják a végén a rosszat, mert már meg vannak ittasodva, s nem tudják, mit kapnak. Te pedig, mondja a násznagy a vőlegénynek - de nekünk ez a vőlegény Jézus -, a végére hagytad a jót.

              Isten csodája, kedves testvérem, ha nem fogy az időd, hanem telik, töltődik, gazdagodik, áldottabb lesz, s megtapasztalhatod, hogy Isten a végére hagyja a jót. Mert a jó, amit Isten adni akar, éppen az, hogy az életed, az időd, a sorsod, a személyiséged megváltozik és átalakul, s belőled, aki - ahogy az apostol mondja - nem nép voltál, nép lesz. Belőled, aki nem kegyelmezett voltál, megkegyelmezett lesz. Belőled, aki tehetetlen, üres életű voltál, Istenben tehetséges, gazdag életű leszel. Nem ennek az évnek a végén, hanem annak az életnek a végén, amikor Isten kegyelmesen magához gyűjt mindannyiunkat.

              Adja meg Isten ezen az óévi estén, hogy úgy értsük ezt a parancsot, hogy az nemcsak visszafelé fordít, hol vesztegettük el, hol mulasztottuk el, hol nem tettünk eleget, hanem elkötelez az elkövetkezendőre, a holnapra, az új évre, új kezdetre. Bízzunk Isten áldásában, hogy a Jézusnak engedelmeskedő élet, boldog időtöltés, vagyis közeledés Istenhez kegyelemből kegyelembe, erőről erőre, dicsőségről dicsőségre.
Ámen