2004. december 25- i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Karácsonyról mindannyiunknak van valamilyen képe, sőt, sok képünk van a Karácsonyról. De, azt hiszem, mindannyiunk számára van egy-egy olyan kép, elgondolás, amely előtérben áll és az összes többi benyomásunkat, érzékünket és elképzelésünket meghaladja. Aztán nemcsak olyan kép él bennünk Karácsonyról, amelyet szeretnénk újra meg újra felidézni, átélni, mint a mi igazi karácsonyunkat, hanem olyan kép is él bennünk, amely úgy alakult ki bennünk, ahogy a világban élve szemlélődünk, tapasztalunk, látunk és hallunk. Igen, mások is alakítják karácsonyi benyomásainkat, képünket, és ha most arról kellene beszélni, hogy milyen 2004 decemberében a Karácsony, egészen biztosan mást mondanánk, mint amit az evangéliumban felolvastunk, s talán egészen mást mondanánk, mint amit a gyerekkorunk óta a szívünkben hordunk, sőt talán egészen mást mondanánk, mint amilyennek az igazi Karácsonyt képzeljük.

 Bennem az a benyomás alakult ki, hogy itt, a 21. század elején Karácsonyról alkotott képünk jobbára egy állóképhez hasonlítható. Újra divatba jött a középkori szokás, egyre több helyen készítenek betlehemeseket, már a Guiness-rekordok könyvébe is bekerült néhány betlehemes a mérete vagy az anyaga okán. S mi, akik látjuk ezeket a betlehemeseket, körbejárjuk, belekukkantunk, megnézzük elölről, megnézzük hátulról, azt a képet rögzítjük, hogy maga az egykori Karácsony is inkább állóképszerű valami, mi pedig jövünk-megyünk és mozgunk. Ilyen is az életünk. Az életünk dinamika, csupa mozgás, tevékenység. Addig érdemes élni, amíg tudjuk, van mit tenni. Ebben a jövés-menésben, mozgásban, változásban: Karácsony állókép. Szilárd pont, rögzített momentum, melyhez újra meg újra vissza lehet térni, hosszabb vagy rövidebb – mostanában, úgy tűnik, egyre rövidebb –ideig el lehet időzni. Esetleg szomorúan észleljük, hogy Józsefnek letört a karja, a jászol szalmája elkopott, a kisállatok hátán igencsak kiszürkült a festék, minden reparációra szorul. De mi vagyok azok, akik jövünk-megyünk, mozgunk, Karácsony pedig áll.

    Pedig ha elolvassuk a karácsonyi igazi történetet, azt látjuk, hogy ott mindenki jön-megy. Jönnek-mennek a pásztorok, jönnie és mennie kell Máriának és Józsefnek, jönnek és mennek a háromkirályok, jönnek és mennek az angyalok is, Karácsonyban mindig történik valami. Nem kifeszített, kimerevített tabló, nem valami régi kiszürkülő fénykép a Karácsony, nem is távoli, nehezen rekonstruálható emlék, nem múzeumi tárgy, nem szuvenír, hanem élet. Isten élete közöttünk. Karácsonyban azt ünnepeljük, hogy a távoli, a felséges, a titokzatos, a kimondhatatlan, a megközelíthetetlen életet él közöttünk. Ahogyan János apostol mondja: az ige testté lett és közöttünk lakozott. Közöttünk, akik így élünk: jövünk-megyünk, tesszük a dolgunkat, s legfeljebb arra tartjuk az ünnepet, hogy egy pillanatra mi is megálljunk azért, hogy megszemlélhessük azt, ami áll. Pedig az igazi Karácsony mozgásba szeretne bennünket hozni.

     Éppen ezért mindjárt, a második képről is szólni kell. Úgy tűnik, hogy a mai ember úgy tekint az ünnepre általában, de Karácsonyra különösen, hogy az ünnep: cél. Karácsony az a valami – ünnep-e, alkalom-e, rendezvény-e, nem is tudjuk már rendesen megfogalmazni, hogy mi – tehát az a valami, ahová meg kell érkezni. Jó messziről kell elindulni, jó sok idő kell, hogy felkészüljünk rá, talán van aki úgy van vele, hogy már ünnep másnapján vagy harmadnapján elkezdi a készülődést a következő Karácsonyra. Azok a szülők, akik tegnap este gyermekük elsavanyodott ábrázatát látva felismerték, hogy mégsem sikerült azt az ajándékot megvenni, amit jónak gondoltak, talán már el is kezdték a készülődést a jövő Karácsonyra. S megpróbálják észben tartani, ha lehet, már időben megvenni, jól eldugni, hogy meglegyen biztosan az ajándék. Karácsonyhoz meg kell érkezni, lehetőség szerint jól meg kell érkezni – így tartja a közvélekedés.

     Pedig a Karácsony nem megérkezés, vagy ha megérkezés, akkor megérkezés egy kezdethez. Kezdetben volt az ige, és ez a kezdet, a világ teremtésének a kezdete újra kezdődik Karácsony napján. Ez az ige ölt testet, és Karácsonyban valami elkezdődik. Karácsonyban elkezdődik a közöttünk lakó Isten szeretetének megtapasztalható, meglátható, megfogható története. Karácsony ilyen értelemben tehát nem megérkezés, nem egy ponton való megállás, aminek az ereje, az érvényessége az áldása szép lassan elfogy. Éppen ellenkezőleg. Az ereje megmarad. Sokan vannak így, és sokan mondják is, hogy „de jó lenne olyan Karácsonyt, olyan ünnepet találni, melyben összekapaszkodhatunk és megmaradhatunk ezekben a didergős időkben.” Mikor olyan megtapasztalásokat szerez az ember, melyeknek az ereje tovább tart, mint ameddig szokott, igen, ilyen ünnepet keresünk. Ezért is van, hogy sokan legszívesebben a gyermekkori képeiket őrzik Karácsonyról. Ha belemélyedünk a lelkünkbe, megcsendesedünk, s azon gondolkodunk, milyen az én igazi Karácsonyom, akkor legtöbben a gyerekkorunk Karácsonyát idézzük fel, mert a gyerek boldogságában, megajándékozottságában, örömében tart ki legtovább a karácsonyi ünnep. Nekünk felnőtteknek a tegnapnak el nem múló gondja és a holnapnak nem is látható gondja jár a fejünkben. Be szeretnénk olyan ünnepet, mely jobban és tovább kitart bennünk!

    Mindazáltal, kedves testvérek, ha csak úgy tekintünk Karácsonyra, mind megérkezésre, mint boldog célra, ahová beesünk, lerogyunk, mint a futó, akkor az ünnep ereje hamar eltűnik. De ha úgy tekintünk Karácsonyra, mint olyan megérkezésre, amelyben fényt kapunk, mint olyan kezdetre, ahonnan el lehet indulni és új életet lehet elkezdeni, akkor annak az ereje nem fogy el az életünkben, mert a szeretet soha el nem fogy. Nekem is van szép karácsonyi emlékem – hadd osszam meg a gyülekezettel. Gimnazista voltam, Debrecenben jártam a kollégiumba, és egyszer úgy alakult a hazautazás, hogy Karácsony estére lehetett hazajutni budapesti átszállással. Hazafelé aztán jól elbeszélgettünk a pécsi vonaton. S mikor zökkent a vonat, én azt hittem, megérkeztem, s már ugrottam is le a vonatról. De egy állomással előbb szálltam le, mint kellett volna. Ez volt az utolsó vonat, ami még Karácsony estjén ment, hát elindultam gyalog. Nyolc kilométer volt Nagylóktól Sárbogárdig, amit végiggyalogoltam a síneken. Mire hazaértek, gondoltam, vége is lesz mindennek. Vége lesz a templomban a karácsonyi műsornak, vége lesz otthon, a karácsonyfázásnak, az ajándékosztásnak. S ahogy nyitom otthon az ajtót, elémpenderül a bátyám, megfogja a kabátomat, megrázza, és azt mondja: végre megérkeztél, kezdhetjük! Merthogy megvártak. Isten megvár téged Karácsonykor, megvár, hogy Vele együtt kezdhess, mert a Karácsony kezdet, a szeretetben való élet kezdete. Nem a befejeződése, nem a végleges és boldog betetőződése, ahonnan nincsen tovább, hanem a kezdete. S ha ezt az ünnepet, ezt a Karácsonyt így éled meg, Isten kegyelmesen kezdetet adott neked, hogy a Jézus Krisztus szeretetében és az Ő irgalmában megtapasztalhatod, amit az apostol mond: a szeretet soha el nem fogy.

      Azért mondom ezt ilyen bátran, mert igen nehéz a korinthusi levélben szereplő igét szabatosan és jól lefordítani. Károli Gáspár is a latin fordításhoz igazította a magáét. Görögül a himnusznak ez a sora szó szerint így hangzik: a szeretet soha nem múlik el, vagy a szeretet soha nem esik el, vagy a szeretet nem adja meg magát, a szeretet nem kapitulál. S hogyha ezt így látjuk és ebben az értelemben fogjuk fel, akkor az a karácsonyi képünk, ami oly sokunkban él és egyben nagyon mai és városi is, egészen megváltozhat. Amikor a József Attila lakótelepen szolgáltam lelkipásztorként gyakran láttam  karácsony után, hogy valahol a nyolcadik- kilencedik emeleten kinyílik az ablak és kirepül a karácsonyfa. A háziak lusták voltak levinni, megfelelő gyűjtőhelyen elhelyezni, ezért kikémleltek az utcára,  s ha nem láttak senkit, már repült is a karácsonyfa. Aláhullott, mint egy hullócsillag. Sokszor úgy, az üres szaloncukros papírokkal, díszeivel együtt, csak repült ki a karácsonyfa az ablakon. Aláhullott. A Karácsony bukása. Nagyon erős, élénk kép ez bennem.

    Ez azért van így, mert nagyon sok ember számára a Karácsony nemcsak megérkezés, amiből esetleg egy boldog kezdés lehet, hanem csak egy különös kitérő, egy olyan állomás, olyan pont, ahova becsalogatnak bennünket az élet kényszerei, a szokások, vagy ahova egy pillanatra visszavonulunk az életünk nagy zajából, nyomorúságaiból, bajaiból, félelmeiből, megverettetéseiből, aggodalmaiból. De jó ez a Karácsony, de jó félreállni egy kicsit, de jó félrehúzódni, de jó csendben lenni egy kicsit. Ám mégiscsak kitérő ez, egy különös állomás, ahonnan tovább kell menni. Előbb vagy utóbb mindenki kilép belőle, előbb vagy utóbb mindenki maga mögött hagyja. Hiszen nem tartható fenn. Ám azt mondja az apostol: a szeretet soha el nem fogy. A szeretet nem rogy térdre, a szeretet nem hull alá, a szeretet nem kapitulál, nem adja meg magát. Mert abban a boldog kezdetben van, amit Isten Jézus Krisztusban elkezdett az ember megváltásáért, mert abban a boldog kezdetben van, amit Isten megkezdett azzal, hogy a világosság felragyogott a sötétségben.   Abban a boldog kezdetben van a szeretet, ahogyan Isten egyenes és igaz beszéde ellene mond minden hazugságnak és hamisságnak, abban a boldog kezdetben van, amelyben a halálnak és a bűnnek foglyaként élő ember megélheti és megtapasztalja a megszabadulást a bűn és a halál átka alól. Ebben a kezdetben, ebben a lehetőségben értjük, hogy a szeretet soha el nem fogy, a szeretet soha nem hull alá.

Amikor azt mondjuk, hogy a szeretet soha el nem fogy, nyelvünk logikája szerint valamilyen kontingensre gondolunk, mennyiségre, amiből mindig lesz, ami mindig megmarad, ami, mint a falusiaknál a bödön alján a zsír, kirart tavaszra is. Ám ha úgy fordítom ezt az igét, hogy a szeretet soha nem hull térdre, soha nem hull alá, soha nem adja meg magát, soha nem kapitulál, ez azt jelenti, hogy nincs olyan pillanat, olyan óra, nincs olyan mély helyzet, amikor azt kellene mondanom, hogy itt nincs velem Isten szeretete, magamra maradtam, az ígéret csak délibáb volt, nem érzékelem Isten áldó jelenlétét. Nincs ilyen helyzet! Boldogan elmondhatjuk mi is:  a gyászban is velünk van Isten, és vigasztal bennünket. Az elhordozhatatlan terheket Ő hordozta helyettünk. Hazugságoktól megcsalt szívünket Isten igazította ki,  utunkat megvilágosította, bűnökből Ő oldozott fel, Ő tett szabaddá, hogy mi a jót és az igazat tegyük. Soha, egy pillanatra nem hagyott el bennünket. Azért nem vall kudarcot a szeretet, mert nem fogy el, és nem fogy el a szeretet, mert soha nem hull térdre. Ehhez a kezdethez hív most ezen az ünnepünkön is Istennek igéje. Úgy, ahogyan hívta a betlehemi pásztorokat, úgy, ahogyan hívta a csillag által a napkeleti bölcseket, úgy, ahogyan hívta Keresztelő János a bűnösöket az Isten országát hirdetve, s hív maga Jézus boldogtalanokat, kicsiket, elesetteket: jöjjetek énhozzám mindnyájan. Ehhez a Jézushoz igyekezzetek, ebben a Jézusban találjatok boldog és igaz kezdetet, és benne legyen örökös megtapasztalásotok: a szeretet soha el nem fogy, a szeretet nem hull alá, a szeretet megmarad és a szeretet tart meg benneteket.
Ámen