Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Akik a mostani napokban Jeremiás próféta könyveit olvassák, egyetértenek azzal, amit személyes vallomásként is idehozok. Abszolút adventi üzeneteket olvasunk a prófétáknál, és közelebbről Jeremiás prófétánál is. Egzisztenciális érintések érkeznek Isten igéjéből, vagy ahogy egy vallástudós mondta régen: olyan mély egzisztenciálisan rezonanciát vált ki bennünk mindaz, amit a prófétai igékben olvasunk, hogy elkerülhetetlenül be kell látnunk, a nehézségeink, de a minket érintő isteni üzenetek is teljes, abszolút értelemben szellemi természetűek. A múlt héten sokféle telefonhívást kaptam, email-okat, SMS-eket, és ezeknek jórésze egyetlenegy mondatból állt, így szólt: szégyellem, hogy magyar vagyok. Azt szeretném itt is, és most is mondani, (ha már szabad, véget érvén a népszavazási időszak, s nem érhet az a vád, hogy beleavatkozunk a fenséges politikába, amibe csak politikusoknak szabad beleavatkozni), tehát azt szeretném mindenekelőtt mondani, hogy ne szégyellje senki. Elég volt abból, hogy nyolcvan évig szégyelltük magunkat, hogy magyarok vagyunk. Azt hiszem, hogy ennek a balul sikerült népszavazásnak az egyik fő lelki mozgatója éppen az volt, hogy szeretjük magunkat szégyellni. Ezért aztán sikerült is úgy népszavazni, hogy továbbra is szégyellhessük magunkat. Ez márcsak egy igen jó állapot, és szeret is az ember abban megmaradni, amibe már belefészkelte magát. Meg sem fontolja, végig sem gondolja, csak úgy lép, olyan döntéseket hoz, hogy benne maradhasson már abban, amibe beleszokott. Sőt, aki szégyelli magát, az nagyon sajnálni is tudja magát.
Ne szégyelljétek és ne sajnáljátok magatokat. Eljött az ideje, hogy felismerjük, a mi népünk sok-sok nyomorúsága (s nemcsak a múlt heti, hanem sok egyéb is, ami összeadódik és különböző vonzatokban megjelenik), nem anyagi, nem materiális természetű, hanem lelki és szellemi természetű. Itt az ideje megébredni, itt az ideje látni, immár elodázhatatlanul, hogy nem is önmagunkkal van itt dolgunk. Nem is a határon túli testvérekkel, meg a nagypolitikával, a nemzetközi erőtérrel, meg Trianonnal, Moháccsal, és 1956 novemberével. A probléma lelki és szellemi természetű. Oly erővel nehezedik életünk boltozatára ennek a tárgyias-anyagias világnak a nyomása, hogy ha és amennyiben elvész az a titokzatos belső tartóerő, amit léleknek és szellemnek nevezünk, bedől minden. S bizony, repedezik a boltozat. Tűnőben van életünkből, elveszőben, vagy nagymértékben megrongálódva az a titokzatos belső szellemi-lelki erő, ami megtartja és felemeli az embert.
Igen, az tudjuk, hogy az életünk anyagi vonatkozásai mindig súllyal jelennek meg. Ha van, akkor azért, az is teher, mit kezdjünk vele, bele tudunk nehezedni a zsírba. Ha nincs, akkor meg azért. Ahogyan Szilágyi Domokos mondja Bartók Amerikában c. versében. Gond a pénz is, ha nincs. De gond a pénz akkor is, ha van. És ha nincs belső lelki-szellemi tartóerő, nincs, ami az embert fölemelné, fölébe emelné mindennek, beszakad az életünk boltozata.
Most különös módon látunk bele mindebbe: a közelnek és a távolnak a kérdésén keresztül. De nemcsak a téridő metaforái értelmében, hanem a legmélyebb értelmében, az Istenhez való közelségünk, és az Istentől való távolságunk tekintetében. Ehhez vezet Jeremiás igéje: „csak a közelben vagyok-é én Isten” - kérdezi az Úr - „és nem vagyok-é Isten a messzeségben is?” A sokféle jelentésből most, advent harmadik vasárnapjában csak néhányat említek meg, s ez is elég lesz arra, hogy az ige tükrébe pillantva Isten Szentlelke segítségével valóban megérezzük, mi forog itt kockán, mi a tétje az életünknek, a sorsunknak.
- Itt és ott. Egy kettészakadt országban jövendöl a próféta, de ez a kettészakadt ország már nem az az ország, mely Salamon idejében két részre szakadt, hogy aztán északi és déli országként, ám függetlenül és szabadon élhesse a maga életét. Ennek a kettészakadt országnak az egyik fele immár elveszett. Észak már elveszett. Évtizedekkel korábban egy keletről jött nagyhatalom tönkrezúzta kicsiny rebellis északi országot, és gazdasági, katonai, szellemi elitjét fogságba vitte. Akik otthon maradtak, cselédek és rabszolgák lettek saját hazájukban. Jeremiás a déli országrészben jövendöl, ott van a templom, ott vannak a próféták, a papok, a nép vezetői (prófétai szóval: a pásztorok, akikről sok keserűséggel beszél), akik oly magabiztosan mondják Jeruzsálemben (erről olvashattunk a próféta könyvének 7. részében), amikor felmentek a templomba: az Úr temploma ez, az Úr temploma ez! Vagyis: itt van a templom, a templomban a szentek szentje, a szentek szentjében a szövetség ládája, a szövetségládán a Kérubok, a Kérubok között van a shekina, az Isten velük lakozása, velük sátorozása. S amíg itt van Isten, addig nincs baj. Így is élt a déli ország, kárörvendéssel gondolva az északiakra, az elveszettekre. Maguknak köszönhetik, mondogatták, miért szakadtak el tőlünk annakidején?! Isten megítélte őket! De nekünk itt van a templom! Évről-évre, időről-időre felmentek a templomba, ahol ezt mondták: az Úr temploma, az Úr temploma ez, eljöttünk, istentiszteletet tettünk, és megszabadultunk. Megszabadultunk a bűntől, megszabadultunk a lelkiismeret terhétől, megszabadultunk az adósságoktól, megszabadultunk az igaz élet kötelezettségeitől. Ezt leplezi le a próféta! Ime, közeleg a veszedelem, amikor a déli országrész elitje, papjai, prófétái, nemesei, katonatisztjei, értelmiségei egyszer csak azt tapasztalják majd: összedönthető a templom. Lerombolható a templom, megsemmisíthető. S akkor hol az Úr? Csak a közelben vagyok-é Isten, kérdezi az Úr? A távolban nem vagyok-é Isten? A távolban, ahova elhurcolták az északiakat, s ahova majd titeket is elhurcolnak, mert titeket is el fognak hurcolni, és ott egyesültök majd velük a fogságban. Értitek-e ezt az iszonyatos történelmi paradoxont? Egy nép nem a szabadságban, hanem a fogságban egyesül? Nem akkor, amikor szabadon dönthet erről, amikor testvér testvért átölelhet szabad kézzel, hanem majd mikor rabszolgaszíjra fűzik őket. Amikor azért kell egymást átölelni, mert körbekerítik és összekötözik őket. De vajon én csak itt, a közelben vagyok Isten, és a távolban nem? – kérdezi az Úr. Vajon mit ér majd a gúnyolódás, a gőg, a nagyképűség, a felsőbbséges kizáró tudat, mely az suggalja: megérdemlik ezt a sorsot, akik elszakíttattak tőlünk, mert Isten csak itt lehet Isten, Isten idekötözte magát? Igen, Isten népének ebből a szempontból fel kell tenni a kérdést, hiszen nem tudunk erre úgysem más feleletet adni, minthogy hogy itt, mert minket minden ideköt. Nekünk itt van az otthon, nekünk itt van az istentisztelet, nekünk itt van, ebben a történelmünkben, ebben az országunkban, ebben a népünk körében van minden jó tapasztalatunk. Elképzelhetetlennek tartjuk mindezt másutt is, mi ide vagyunk kötve. Ám Isten nincs idekötve. Most abban a pillanatban vagyunk, amikor az ember egyre gyorsabban oldozza magáról Isten kötelékét. A prófétának most arról kell beszélnie, hogy a népet pásztorai elhagyták, züllik és elszéled a nép, olyan lesz, mint a pásztor nélküli nyáj, ki-ki megy a maga feje után, nincsen, ami őket összetartsa. Hagyják, hogy így legyen. S ekkor jön a végső és kemény ítélet: eloldozom magam tőletek, és hozzákötözöm magamat a megkötözöttekhez. Eloldozom magamat tőletek, akik még szabadok vagytok, azoknak leszek Istenévé, akik most rabok. Azt mondja az Úr: „eljön az idő, amikor nem azt mondjátok, hogy él az Úr, a mi Istenünk, aki kihozott minket Egyiptom földjéről” (23.rész 7. vers) - valamikor réges-régen, ezer évvel ezelőtt. Él az Úr, a mi Istenünk, aki Árpád atyánkkal bevezérelt bennünket ide. Hanem azt fogjátok mondani, „él az Úr, a mi Istenünk, aki kihozott bennünket az északi népek fogságából.” Immár a jövőről, a jövő reménységéről beszél a próféta. Ezért mondottam, hogy amit itt olvastunk: adventi üzenet, ez a várakozóknak szól. Ugyanakkor a próféta révén küldött üzenet kérdés is: csak a közelben vagyok-é én Isten? – ezt mondja az Úr, és nem vagyok-e Isten a messzeségben?
- Nemcsak a földrajzi ittre és ottra vonatkozik az ige, hanem egészen szorosan, megtapasztalhatóan: a közelségre és a távolságra. Az van közel, ami velünk van. Igen gyakran használja az ószövetség igei formában a közeledés szót arra, amikor valaki beavatkozik, bekapcsolódik a csatába. Több leírást olvashatunk arról, mikor megérkezik a felmentő sereg, és bekapcsolódik a küzdelembe: közelbe hozzák magukat. Az van igazán közel, amibe beleavatkozik az ember Máshol arról olvasunk, hogy két vitéz a csatamezőn kézitusába bonyolódik: egészen szoros testközelbe kerülnek. Másutt, különösen a zsoltárokban ez a közelség azt fejezi ki, ahogy egy édesanya magához öleli a gyermekét. Mert az van igazán közel, amit átölelünk. Az áldozati törvényeknél pedig az áldozati állat legnemesebb belső részeit jelenti a szó, más helyen pedig a szívet. Mert ami igazán közel van az emberhez, az a szíve, a saját szíve. Ami igazán közel van az emberhez, olyan mintha ő maga lenne. Aki igazán közel van énhozzám, az a szívemben van. Csak közel vagyok-é Isten? Isten valóban csak ebben az egész szoros, szinte kimondhatatlan szívközeliségben Isten? Ahogy divatosan szokták mostanában mondani: csak a belső utakon találjuk meg őt? A misztika titokzatos ösvényein? Vajon, teljesen úgy van az, amit a mai kor sugall nekünk: híveim, vallásoskáim, hagyjuk a világ dolgait!? Ne foglalkozzunk ezzel?! Mert, úgymond, a hívőség azt jelenti, hogy bezárkózunk a megragadhatatlanba?! Magam fogom javasolni, hajtsunk végre liturgiai reformot, s majd latinul tartjuk az istentiszteletet, hogy ne értse senki, - az a jó, ha nem érti senki, mert akkor biztosan bensőséges. Ma már a magyar televízió némely vezetője is tudni véli, hogy mi a hitélet, és mi nem. A hitélet az, amit nem ért senki. A hitélet az, aminek senkinek semmi köze nincsen, ami semmit nem üzen. S ezt emlegetni nem meddő irónia! Valóban ez a korszellem: hívőnek lenni annyi: a kis szívem legbelsejében meggyújtom a gyertyácskámat, senkinek semmi köze nincsen hozzá. Vallásos vagyok a magam módján. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az én vallásosságomhoz a feleségemnek, a gyermekeimnek, apámnak, anyámnak sincs semmi köze. Oly közel van Isten hozzám, hogy másnak nem lehet köze hozzá. De azt kérdezi a prófétánál: vajon, csak közel vagyok-é Isten? Vagy ott is az vagyok, ahol megjelenik a distancia? Mert a „távol”, „messze” szó így is fordítható: distancia, ahol különbség van, ahol megjelenik a másik. Ahol másik van, ott distancia van. Ha feltettük a tétet arra, hogy belül, legbelül, a szív titkos ösvényein, a lélek rejtekútjain, ott kell vallásosnak lenni, máris milyen könnyen megfeledkezünk arról, amit Jézus mond erről a másikról: jövevény voltam, és befogadtatok. Hogy jövevény lettél volna, Uram? Éhes voltam, és ennem adtatok. Mikor láttuk, hogy éhes lettél volna, Uram?. Szomjas voltam, és innom adtatok, meztelen voltam, és felruháztatok, börtönben voltam, és meglátogattatok. Mikor lett volna így veled, Ura,? Mikor láttuk volna? Igen, mert mindez a distanciák világába tartozik, ez mind a másik világába tartozik. Hogy mondta a XX század egyik divat-filozófusa, Sartre? A másik a pokol. Ám azt olvassuk Péter apostol levelében, hogy Jézus Krisztus halála után alászállott, és a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált (1Péter 3). „Szálla alá poklokra”. Ha a másik a pokol, akkor a másikhoz is alászállott. Vajon csak a közelben vagyok Isten? Vajon csak az én kis szívem kicsi templomocskájában, az én kis szívem betlehemi jászolkájában? A másikéban nem? Mert a másik a pokol? Ezt kérdezi az Úr. Jézus pedig egyértelműen azt mondja: ha a másiknak adtál, ha a másikat felruháztad, ha a másikat befogadtad, a másikat meglátogattad, velem tetted meg. Ha legyőzted a distanciát, észreveheted, hogy Isten ott is Isten.
- Végezetre azt is jelenti a prófétai kérdés, hogy az idő nagy íveit is átfogja az üzenet: vajon csak a közelben vagyok-é Isten, avagy a távolban is? A messzeségben is Isten vagyok! Tudjuk, az ember nagy erővel, meghatározó életrevalósággal szereti magához ölelni azt, ami itt és most van. Életünket is eszerint alakítjuk, rendezzük, s ebbe egész mostani önző civilizációnk is besegít: csak az itt és most, a pillanat számít. Mindebben talán nincsen hedonizmus: szakítsd le az órának virágát. Enélkül is azt érezzük, a pillanatban sűrűsödik a lényeg, itt ragadható meg mindazt, amiért érdemes élni. A „most” számít. Persze, az az igazság, hogy ez a „most” nekünk, magyaroknak többnyire a tegnapot jelenti. Mert már évtizedek óta nem tudunk mit kezdeni sok-sok „mosttal”. A mostani héttel, meg a mögöttünk lévő hónappal, évekkel, évtizedekkel - nem tudunk ezekkel mit kezdeni. Szégyenkezünk és sajnáljuk magunkat. Aztán időgépbe ülünk, és eltávozunk egy réges-régi „itt és most”-ba, s időgépünk erre a varázsszóra indul: „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” És akkor feltűnik párdúc-kacagányos Árpád, meg Toldi Miklós, meg az Árpádházi szent királyok. S máris van egy csodálatos mostunk.
De nézzük mégegyszer: a most az, ami a legközelebb van hozzám. A most az én pillanatom. A most az az a közép, amiben benne vagyok. Ide kell az Isten, most kell az Isten! Most, amikor jönnek-mennek a levelek: szégyenem magam, hogy magyar vagyok, beadtam a kivándorló útlevet Új-Zélandba, most, amikor magyar állampolgárt nem szolgálunk ki Csíkszeredán, most, amikor a délvidékiek falnak fordulva sírnak, most kell az Isten, most jöjjön, most rázzon ki bennünket ebből a rettenetes nyavalyából, most öleljen át bennünket, most melegítsen meg. Ámde, kérdezem: ott volt-e a távolinál az Isten? Láttad-e őt az idegennél? A másiknál? Az éhes szeműnél, a kérőnél, a kopogtatónál? Miért csodálkozol hogy itt, most, amikor nagyon kell, nem találod. S idői értelemben is így van ez. Mert amiről itt most Jeremiás próféta által kérdez, az idői értelemben is a távolba utal. Nem vagyok-e Isten a messzeségben is? Azt olvassuk a 23. rész elején: „ Imé, eljönnek a napok, azt mondja az Úr, támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön”. Lukács evangélista idézi ezt a passzust, amikor a megszületett Messiásról beszél, Jézus Krisztusról. Ímé, eljönnek a napok, mondja Jeremiás. Ímé, advent van! Tudjuk-e hinni, és remélni, hogy ebben a mi nagy lesújtottságunkban, önmegverettetésünkben és önsorsrontásunkban meghallhatjuk még ezt a bíztató igét: Ímé, eljönnek a napok. Hogy mégse az az érzet uralkodjék rajtunk, amiről az előbb beszéltem, és amit mindig ki fogok gúnyolni, ez a nagy magyar önsajnáltatás. Mert ebből soha semmi nem jött ki. S hogy ne uralkodják rajtunk a magyar öngyűlöletet, mert ebből soha semmi nem jött ki.
Jakab apostolt idézem utoljára, aki ugyanerről beszél. Így szól az Úr: „közeledjetek énhozzám, és közeledni fogok hozzátok.” Mi már tudjuk elkerülhetetlenül, elkendőzhetetlenül, hogy ha csak az anyagiak körül forgunk, és ha elvesznek a szellem erői, ha nincs itt és most velünk a szellem ereje, akkor minden beszakad és beomlik, akkor elvész a jövendő is. Amikor a próféta a maga népe fölött ítél, átadja a megmentő üzenetet is. Közeledjetek énhozzám – mondja az Úr – és én is közeledni fogok hozzátok. Ha a mostani napokban és hetekben sokan úgy érzik, távol ment tőlünk Isten, bizonnyal jól érzik. Ha úgy érzik, hogy de jó lenne, ha Isten közeledne hozzánk, bizonnyal jól érzik. De ha nem is úgy lenne az ország helyzete, ahogyan van, akkor is így kellene éreznünk, mert advent az Isten hozzánk való közeledése. Arra kérek és buzdítok mindenkit szent szeretettel, igaz szívvel, Isten Lelkének segítségét is kérve: közeledjen Istenhez, és Isten is közeledni fog hozzá. A bajunk, nyomorúságunk, megaláztatásunk forrása nem abban van, hogy kevés az anyagi erőnk, tehetségünk, hanem abban, hogy a szív és a szellem dolgait feladtuk. Minden kérdés Isten-kérdés: az önbecsülésünk, a tisztességünk, a helytállásunk, az itt és mostunk, és a jövőnk is ezen forog. Közeledjetek Őhozzá, és közeledi fog hozzátok.
Ámen
