2004. augusztus 15-i igehirdetés

    Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Nemrégiben egy egyetemistával beszélgettem, aki folytonosan gyakorította vizsgahalasztási kérelmeit, és már egészen odáig jutott, hogy  utolsó lehetőségéig ért. Beszélgetésünk során kiderült, hogy minden egyetlen dolgozat körül forog, amit már évek óta nem tud befejezni, valami belső, lelki akadályát érzi, hogy ezt a dolgozatot befejezze, és emiatt újra, meg újra halasztania kell a vizsgát, emiatt viszont évet is kell, hogy halasszon. Kellemetlenül alakult a beszélgetésünk, minek a végén nyersen odavágtam neki, hogy én nem is értelek téged, mert református ember, amit elkezdett, azt befejezi. Ha van közöttünk nem református, akkor mutatis mutandis, lehet római katolikusra, evangélikusra, metodistára, bárkire érteni, amit az ember elkezd, azt illik befejeznie. Ezt sokszor átéljük, sokszor mondjuk, sokszor buzdítjuk magunkat, sokszor pedig éppen ezért nem kezdünk bele dolgokba, mert felmérjük, hogy nem lesz erőnk a végén befejezni, bevégezni. Maga Jézus is példázatban int bennünket arra, hogy jól gondoljuk meg, mibe fogunk bele, nehogy úgy járjunk, mint az az ember, aki a szőlőjébe csősztornyot akart építeni, aztán félig meg is építette, de úgy maradt a dolog, mert elfogytak anyagiak, és világ csúfsága lett a dologból. S nehogy úgy járjunk, mint a király, aki háborúba ment volna, csak éppen az ellenfél katonáit nem mérte fel, s a csata közepén jött csak rá arra, hogy rosszul számolt az erejével. Megkezdeni és befejezni, nos, ez nagy kérdése az életünknek, de azt hiszem, hogy azt is joggal mondjuk, vagy mondom én, itt, a mi körünkben, hogy amit református ember elkezdett, azt befejezi.

Természetesen, jó dolgokra szoktuk ezt érteni. Annyira azért mi, reformátusok se vagyunk makacsak, hogy ha a közepén rájövünk, rossz, vagy értelmetlen dolog volt, amiben belekezdtünk, elhibázott dolog volt, de, ha már elkezdtük, befejezzük. Mert vannak, sajnos, olyan atyafiak, körünkben is, akik a rossz dolgot is befejezik, - ha már elkezdték. Jó most hallanunk az Igét: meg vagyunk győződve arról, hogy azt a jó dolgot, amit Isten bennetek elkezdett, jó végre fogja vinni, be fogja teljesíteni. Azért jó ezt hallani, mert miközben ezt az igazságot mondjuk, hogy illik befejezni, amit elkezdtünk, ezt mindig a dolgaink közepén halljuk. Sohasem az elején, sohasem a végén. Sohasem úgy van az életünk, hogy éppen most kezdünk neki, most gyürkőzünk hozzá, vagy éppen még egy lépés, és beérkeztünk a célba, még egy mozdulat, és teljessé vált a dolog, éppen most tesszük fel a pontot az i-re. Nem így van. Mindig a sűrűjében vagyunk, mindig a nehezében vagyunk, mindig nagyon, nagyon nehéz kitisztázni, látni az elejét, és látni a végét.

Amikor az apostol a filippi gyülekezethez írja ezt a levelet, kiderül a bevezető szavakból: maga is olyan állapotban van, hogy se az elejét, se a végét nem látja, szenved. Börtönben van az evangélium ügyéért, hányattatásoknak néz elébe, s ez bizony a sűrűje. Ilyenkor sem az eleje, sem a vége nem látszik. Ha látja az elejét, akkor az villanhat rajta keresztül, hogy el se kellett volna kezdenem, ha pedig felvillan a lehetséges vég, talán az fut végig rajta keresztül, hogy soha sem fogunk odáig eljutni, mert mindig a közepén vagyunk a dolgainknak, mindig a sűrűjében. Ezért jó Isten felöl hallanunk, hogy amit ő elkezdett bennünk, a jó dolgot, azt elvégzi, véghez viszi, teljességre juttatja a Jézus Krisztus napjáig. Ezért hát, kedves testvérek, ma elsőre azt kell leszögeznünk, hogy Isten az, aki elkezdi, és Isten az, aki bevégzi a jó dolgot bennünk. Szó szerint a kifejezés azt jelenti, hogy célba juttatja. Egy olyan jól ismert görög szót használ itt az apostol, amit egyébként mi magunk is használunk a köznapi nyelvben. A görög szóból eredezett hozzánk a filozófusok szakkifejezése: a teleológia, de még a köznyelvben is beszélnek valaminek a teloszáról. Ez nem azt a szalagot jelenti, amit át kell szakítani a futónak, nem azt a pontot jelenti, ameddig el kell érkezni a versenzzőnek, hanem azt jelenti, amikor valami kiteljesedik. Megérik a gyümölcs. Valami úgy jut el a céljáig, hogy felépül. Valami úgy érkezik el a teljességhez,  hogy valósággá válik. Isten az, aki elkezdte, bennünk elindította a jó dolgot, és Isten az, aki a jó végéig elviszi. Ez azt jelenti, kedves testvérek, hogy Isten szüntelenül velünk van. És ezt nemcsak a kezdetnél és nemcsak a végénél jó hallani, hanem a közepén, a sűrűjében is.

 Ha úgy érezzük, átcsapnak felettünk a hullámok, ha mindennapos dolgaink apró munkáiban őrlődünk, ha semmiféle nagyszerű távlat nincs előttünk, csak éppen annyi, hogy eljussunk az estéig, Isten akkor is ott van velünk. Hiszen, mondja az apostol, meg vagyok győződve, hogy az Isten, aki elkezdte bennetek, el is végzi. Nem csak ott áll a végén várva bennünket, hogy eljutunk-e a célig, hanem folyamatosan végzi bennünk munkáját. Velünk van minden nap, velünk van minden órában, minden percben. Ezért hát, ha halljátok azt az igét, hogy az Isten a jó dolgot elkezdette, el is végzi bennünk, halljátok hozzá azt a csodálatos biztatást is: Isten veletek van, most is veletek van. Isten veled van akkor is, amikor fogyóban van az erőd, Isten veled van akkor is, amikor nagyon nagy mélységeket kell megjárnod, Isten veled van akkor is, amikor éppen távolodni tűnik minden attól a boldog céltól, amire elhívott minket. Isten veled van akkor is, amikor teljességgel látszólag elveszőben van minden ígérete, és éppen annak az ellenkezője bontakoznak ki életesben, mint amit az Istentől reméltél vagy vártáé. Akkor is veled van. Tovább megyek! Isten akkor is veled van, amikor úgy tűnik, hogy a másik életében sokkal inkább ott van, a másiknak sokkal jobban megy, a másiknak sikerül, úgy tűnik, Isten felette tartja áldását. A zsoltárossal együtt ilyenkor szoktuk mondani: bezzeg én, bezzeg én, hol vagyok én, hol van az Isten az én életemben? De Ő kezdettől mindvégig velünk van.

Másodszor, kedves testvérek, az apostol nemcsak általános jóról beszél,  nemcsak azt sugallja, hogy amit te jónak gondolsz, amit te jónak tartasz, az bizonyosan Isten munkája. Igen sokszor beleesünk ebbe a hibába, no hát persze Isten örökkévaló jó, örökkévaló igazság, örökkévaló szeretet, örökkévaló hűség – s persze Isten csak a jót végzi bennünk, és minden, ami jó, bizonyosan Istentől való, ezt énekeljük is: Mind jó, amit Isten tészen, és mit Isten tesz, minden jó. De itt nagyon gyakran eltévedünk, s mindenféle meghatározottság nélkül gondolunk erre a jóra. Az apostol ezért a segítségünkre siet, és a kilencedik verstől néhány konkrét, egészen jól megfogható, körülhatárolható dolgot mond arról, hogy mik azok a jelek, mik azok a nyomok, amik mentén kitapasztalhatjuk, és bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten velünk van, munkálkodik bennünk, formálja, alakítja az életünket. Azt mondja az apostol: és azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban, jobban bővelkedjék ismeretben és minden értelmességben. Amit az apostol mond, nem is posztmodern, kedves testvérek, hanem poszt-posztmodern. A modernitásban az érzelmet és az értelmet szembe szokták állítani egymással, főleg a romantika óta, az érzelmek kora után a racionalizmus korszakában mindent meg lehetett magyarázni, mindent be lehetett táblázni, mindenre volt valamiféle racionális indíték, motívum. A XX. század nem véletlenül a pszichológiának a korszaka, amikor úgy vélték, az emberi lélekben precízen lehet manőverezni. Mára oda jutottunk, hogy a szeretetnek és az ismeretnek, a szeretetnek és az értelmességnek nem sok van köze egymáshoz. Vagy szeretsz, vagy tudsz. Ha tudsz, akkor biztos, hogy nem vagy képes szeretni. Mintha a megismeréssel egyenes arányban veszítenénk el a  szeretetre való képességünket. Nem nagyon szoktak ezek összeférni. Egyszer valaki azt mondta, hogy majd akkor lehet ezt a kettőt összekapcsolni, ha a szeretetet is lehet matematizálni. Nem tudom, mit jelent ez a talányos szó, hogy matematizálni, valószínű, valami olyasmit, hogy matematikai képletekbe önteni, komputerbe tenni, kiszámítani, a vegyértékeit megállapítani. Ha így van, akkor az értelmesség és a szeretet még inkább szétválik. Ám itt azt mondja az apostol, hogy Isten végzi, munkálja bennetek a jót, hogy bővelkedjetek a szeretetben az ismerés és a megismerés által. Valami olyasmit munkál bennünk Isten, amit az ember a maga természete, egész pontosan: megromlott természete okán mindig kettéválaszt. Valami olyasmit köt össze bennünk Isten, amit a mai ember sem tud egyben látni és hagyni. Egészen megrendítő jelei vannak ennek. Például, a nyugati ember itt, a XXI. században egyre inkább az ezoterikus ismeretek felé fordul, s egyre inkább vágyakozik a megfoghatatlan, a sejtelmes, a talányos után. Ennek az a magyarázata, hogy megcsömörlött a saját racionalizmusától. Még a keresztyénségünk is erősen racionális keresztyénséggé vált. Megcsömörlöttünk tőle, hát jöjjön az ezotéria. Minél titokzatosabb, minél talányosabb, minél kevésbé hihető, minél abszurdabb, annál érdekesebb. De ez, kedves testvérek, csöbörből vödörbe esés, mert a szétválasztás továbbra is megjelenik benne. Isten nem ezt munkálja bennünk, hanem hogy bővelkedjünk a szeretetben az ismeret és az értelmesség által. Tudjátok, milyen nagy dolog, isteni dolog – nem emberi, isteni dolog! – tudni úgy szeretni, hogy ismerem a másikat, mert hiszen Isten így szeret bennünket: mindenestől fogva ismer bennünket és tudja, kik vagyunk – és szeret minket. S milyen nagy dolog az ember számára is ismerni és szeretni! Sőt, ahogy az apostol mondja: bővelkedő módon szeretni! Jobban és jobban bővelkedjetek a szeretetben. Vagyis, hogy a szeretetetek csorduljon túl önmagán, legyen a szeretetekben mindig felesleg, többlet, ráadás, ajándék – úgy, hogy közben értelem lakozik bennetek!

Aztán tovább megy a jókívánságokban az apostol, és azt mondja: mégpedig azért, hogy megítélhessétek, mi a rossz és mi a jó, hogy legyetek tiszták és botlás nélküliek Krisztus napjára. Figyeljétek meg, milyen megrendítő, amit az apostol mond: az embernek, ha döntenie kell, hogy mi a jó és mi a rossz, azt kétféle módon teheti. Nemrégiben volt egy per, mely során a bíró azt mondta, őt nem az igazság érdekli, hanem a tényállás. Lehet így is dönteni arról, hogy mi a jó és mi a rossz: ami éppen előttünk van, ahogy az önmagában megmutatkozik, ahogy az a szemünkben feltűnik, ahogy a maga egyediségében megjelenik, amilyen az érzéki benyomása, lenyomata bennem,  aszerint ítélek róla. Szinte lehetne mondani, hogy a szeretet, az elfogódott szeretet ítél így: nem érdekel az igazság, nem járok el a dologban, nem megyek mögé, nem akarok semmit feltárni, ilyennek látok valakit, így áll előttem, így állnak a tények. Aztán máskor meg úgy ítélünk, hogy szinte nem is tudunk ítéletet mondani, mert még mindig az okokat kutatjuk, mindent egymás mellé akarunk sorakoztatni, minden tényt, körülményt, lehetőséget meg akarunk fontolni. Az ember így is szokott ítéletet hozni. Az előbbiek fényében hadd mondjam így: amikor a mi emberi szeretetünk kényszerít bennünket ítéletre, úgy mondjuk az ítéletet, ahogy éppen valaki előttünk áll, ahogyan látjuk, ahogyan a szívünkben helyet kapott, ahogy éppen ott van. Amikor az eszünkre hallgatunk, szinte nem is tudunk ítéletet mondani, mert annyi mindent meg kell fontolni, hogy nem tudunk dönteni. Nos, ebben őrlődik a mai ember is, ebben gyötrődtek a filippiek is, azért ír erről az apostol. Hogyan ítéljük meg, hogy mi a jó és mi a rossz? Az apostol most összekapcsolja a kettőt, és azt mondja: ha ítélsz, választanod is kell – igen, döntenünk kell a jó és rossz között. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nem kell dönteni, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nem kell választani! Tudom, hogy ezt duruzsolják éjjel-nappal: nincs is rossz, nincs is jó, minden egyforma, semmi sem számít: ez is jó, az is jó, ha az jó, akkor ez is jó, ha ez nem jó, akkor az sem jó…. Meg van bolondulva a mai ember, de döntenetek kell! Minden nap, minden órán döntéseket hozunk, jó és rossz között választunk. De hogyan? Milyen módon? Minek a segítségével? Hiszen egyre csak veszik el tőlünk az eszközöket. Olyan nevelési, pedagógiai programok születnek, hogy már a kisgyerekeket elkezdik arra tanítani, arra ránevelni, hogy minden ítélet relatív, minden döntés viszonylagos, minden igazság viszonylagos. De közben az élet rákényszerít bennünket arra, hogy döntsünk és válasszunk.

 Íme, azt mondja az apostol, azt kívánom, hogy bővelkedjetek a szeretetben az ismeret és az értelmesség által, hogy megítélhessétek, mi a jó, és mi a rossz. Úgy lehet, jó és rossz között választani, és a jó mellett dönteni, hogy az emberben a szeretetben való bővelkedés és a mindenek mélyére ható megismerés együtt van és együtt munkálkodik, nem válik szét egymástól. Nos, ez az, amit az Isten munkál bennünk. Tudjátok,  jól dönteni és jól választani, ez mindig Isten szeretetteljes munkája bennünk. Arra szeretnélek ma buzdítani benneteket, ha volt jó döntésetek, akkor erre tekintsetek úgy, hogy ezt Isten Szentlelke kegyelméből, Isten bennetek munkálkodó kegyelméből hozhattátok meg. Mennyire szeret kihúzott mellel, előrenyomott vállal büszkélkedni az ember egy jó döntése után: na, milyen vagyok! Milyen rettenetes ez! Hozott egy jó döntést, és utána, a rákövetkező pillanatban máris hozott egy rosszat, mert magára mutatott, és azt mondta: én döntöttem jól. Milyen okos vagyok, milyen szép vagyok, milyen zseniális vagyok! És Tarzanként veri a mellét, rikoltozik és páváskodik. De ti adjatok hálát az Istennek, mikor észreveszitek, hogy kegyelméből, szeretetéből és bölcsességéből tudtok jól dönteni, lehetséges számotokra a jót választani.

A végén így kerekíti be az apostol a kívánságát: teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus terem Isten dicsőségére és magasztalására. Amikor az apostol az igazság gyümölcséről beszél, szó szerint úgy kellene fordítanunk, hogy az igazságosság gyümölcse, de még pontosabban, még reformátusabbul úgy kellene ezt fordítani, hogy a megigazítás gyümölcse. Mert minden az életnek és a halálnak a kérdésével kezdődik, minden, minden azzal kezdődik a keresztyén életben, hogy megkapjuk Istentől azt, amit a magunk számára nem tudunk megteremteni, amivel önmagunkat nem tudjuk megajándékozni, nevezetesen azt, hogy Isten minket, érdemteleneket érdemesnek, bűnösöket igaznak, szeretet nélkül valókat szeretetteljesnek nyilvánít, vagyis megajándékoz. Ezzel kezdődik a keresztyén élet. Az Isten, aki elkezdette bennetek a jó dolgot, aki megajándékozott benneteket igazságával, szeretetével, hűségével, jelenlétével elvégzi bennetek, teljességre juttatja bennetek… Az igazság gyümölcse Isten megajándékozó kegyelmének gyümölcse. Ez a gyümölcs: bővelkedni a szeretetben az ismeret által. Amikor azt mondtam, kedves testvérek, hogy milyen nagy dolog rádöbbenni arra, hogy noha Isten ismer bennünket, szeret – így is mondhattam volna, hogy noha Isten ismer bennünket, szeret minket, - annak ellenére szeret, hogy ismer. Most azonban kell is mondanom, mert ez a megigazítás, ez az Isten kegyelme, hogy Isten tudja, hogy te ki vagy, tudja, hogy érdemtelen vagy, tudja, hogy nem tudsz szeretni, tudja, hogy nyomorult vagy - és mégis szeret, mégis igaznak nyilvánít, mégis elkezd benned valami munkát, mégis veled van mindennapon, hogy teljességre vigye azt, amit benned elkezdett. Ha tehát, kedves testvérek, azt mondjuk, hogy a református ember befejezi azt, amit elkezdett, ezt nem azért mondjuk, mert ez valami különös kulturális, szociológiai lenyomat mibennünk, nem is azért, mert mi egy makacs nép vagyunk, keménynyakúak, nem is azért, mert mi olyan fajta vagyunk, hogy akár jó, akár rossz, végigcsináljuk, mert ezen múlik a becsületünk, a tisztességünk. Hanem azért mondjuk ezt, mert ezt tapasztaljuk magunkon, ezt éljük át, így van velem az én Istenem, így áld meg engem az én Istenem. Ez az az Isten, aki életajándékozó igazságosságával elkezdette bennem a jó dolgot. Hisszük, hogy véghez is viszi, teljességre is juttatja, ki is teljesíti azt, s ezért boldogan hiheted, tudhatod: veled van minden napon, mélyben és magasban, gyászban és örömben, keserűségben és megvigasztaltságban, vereségben és előrébbjutásban, mindig, minden órában Ő maga munkálja tebenned szeretetét, ismeretét, örök igazságát.
Ámen