2004. április 11- i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Néhány esztendővel ezelőtt jelent meg egy amerikai bibliatudós tollából egy könyv, amelyet a szerző egyfajta végrendeletknek szánt, s valóban, azóta ő maga már meghalt. Ez a tudós ebben a könyvben foglalja össze, hogyan látja a XX. század végét,  az emberiséget, a keresztyén kultúrát, a hitet. Őszintén meg kell mondanom, könyve nem könnyű olvasmány, sok keserű, bár nagyon igaz megjegyzést tesz korunk elesett állapotáról, a hitetlenségbe jutott emberről, az Isten ellen fellázadó civilizációról, és arról, hogy miképpen ássa a maga sírját a mi nyugati kultúránk. A könyve azonban különös módon fejeződik be. Egy rövid iskoladrámát ír a szerző – ez egy régi, középkori műfaj, egykor lelkipásztorok, iskolamesterek készítettek iskoladrámákat, melyeket a növendékék betanultak és nagy ünnepeken előadtak – de ennek az iskoladrámának csak két szereplője van: a meghalt Jézus a sírban és a Sátán, aki Őt még egyszer, utoljára, feltámadása előtt megkísérti. A szerző meggyőződése, hogy nem akkor értek véget Jézus kísértései, amikor meghalt a kereszten, hanem – Péter apostol leveléhez igazodva, aki azt mondja, hogy Jézus Krisztus alászállott és a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált -, nos hát ott még, holtában még egy nagy kísértésnek tétetik ki. A Sátán azzal kísérti Jézust, hogy elmondja neki, milyenek lesznek majd tanítványai. Azok, akiket majd megdicsőülése, mennybemenetele napján magukra hagy, akik majd Pünkösdkor átélik a nyelvcsodát és elindulnak, hirdetik az evangéliumot. Milyenek lesznek? Esendők és gyarlók lesznek ezek a tanítványok. Milyen gyáva volt Péter, és milyen gyáva lesz mindigis. Milyen ostoba volt a firtató András és milyen ostoba lesz mindig. S mondja tovább a kísértő: látod, ott tanul Jeruzsálemben egy Saulus nevezetű rabbinövendék, a Benjámenita nemzetségből, ő majd elcsavarja és meghamisítja az Evangéliumot, eltorzítja az igaz keresztyénséget. Aztán ezek a tanítványok sok alkalommal el fogják árulni a Krisztus ügyét, később szakadások lesznek közöttük, majd visszaélnek százszor és ezerszer a Krisztus nevével, majd egyszerűen olybá tűnik a világ, hogy semmi sem változott, hiába való volt az áldozat, hiába való volt a kereszt, nem érdemes feltámadni.  Így mondja a kísértő: csak ugyanarra fogsz feltámadni, amire testet öltöttél, ugyanazt fogod látni majd a mennyek trónusáról, amit láttál köztünk a földön járva – kössünk szövetséget, alkudjunk meg, együtt meghódítjuk a világot.

Iskoladrámáról van szó, kedves testvérek, de igen különösen fejezi be a szerző a könyvét: Jézus csak annyit felel a kísértőnek: Nem ismered az Írásokat! Mint ahogy első kísértésekor is,  Jézus mindig az Írás helyeivel felelt. Persze, érezzük jól, maga a szerző nem biblikus módon, nem a Bibliát idézve írta ezt az iskoladrámát, hanem a mai ember kétségeit adja a kísértő szájába: tényleg változott a világ, tényleg lehetséges e világon valamit alakítani, tényleg jobbak lettek az emberek és különbek vagyunk mi, mai tanítványok, mint voltak az első tanítványok? Hát nem ugyanolyan gyávák, kicsinyesek, kisszerűek, irigykedők és veszekedők, civakodók vagyunk, nem annyiszor és mindannyiszor elárultuk mi is a Krisztusnak az ügyét, hát nincsenek közöttünk szakadások, és nem csűrjük-csavarjuk az Evangélium egyszerű, lélekemelő, szabadító igazságát? Ment előre a világ, változott a világ? – kérdezi a kételkedő ember.

A feleletet, kedves testvérek, a feltámadás napján megkapjuk máris. Abban a történetben, amit János evangélista mond el, újra meg újra úgy állítja elénk az első húsvéti eseményt, ahogy az efézusi levél igazsága is fölfénylik benne. Pál apostol arról beszél, hogy mi magunk is engedetlenség alá voltunk rekesztve, az engedetlenség gyermekei közt forgolódtunk, testi kívánságokban élve a test akarata parancsolt nekünk, és emberi természetünkben a harag fiai voltunk minden másban is. De a bőkezű Isten irántunk való szeretetéből irgalmasságot gyakorolt, és minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített, együtt a Krisztussal. Milyen megelevenítés tanúi vagyunk feltámadás napján? Az a történet, amit János evangélista elénk állít, s amelyben bemutatja János és Péter a találkozását az üres sírral, már erről a megelevenedésről tanúskodik.

 Két tanítványt látunk magunk előtt, s most engedjétek meg, hogy előbb ezt a két tanítványt jellemezzem röviden az evangéliumok alapján. Nem a megszokott módon, azokkal a klisékkel, ahogyan szoktuk mondani, hogy Péter ilyen, János olyan, András emilyen, Jakab amolyan – már amannyit tudunk ezekről a tanítványokról –, hanem a húsvéti történet alapján. János apostol fizikai értelemben is, koránál fogva is a gyorsabb, de lehet azt is mondani, hogy szellemi értelemben is ő a gyorsabb. János gyorsan és hamar felfogja a dolgokat. Nem véletlen, hogy az ősegyházban János evangélista szimbóluma a sas volt, hiszen mintegy magasról látta a dolgokat. A gyors felfogású emberek ilyenek, ők egy pillanat alatt átlátják az összefüggéseket, s mintegy madártávlatból szemlékik a viszonyokat. S ez most fizikai értelemben is kifejeződik: igen, ő a fiatalabb, s amikor Mária Magdaléna jelentése nyomán kifutnak a sírhoz, János hamar-hamar megelőzi Pétert, előbb odaér a sírhoz. Ám tiszteletben tartja a rendet, ő csak betekint a sírba, de nem lép be. Mintha a teljes jellem bontakozna ki, az evangélista valahogy mindig hátrább lép életkoránál, tapasztalatlanságánál fogva is, pedig ő az, akit az Úr szeret, pedig ő a gyorsabb, ő a jó-felfogású. Még a bibliai kánonban is előbb állnak Péter levelei, mint János levelei. János betartja a sorrendet. Egy gyors felfogású, mindent hamar belátó tanítványról van szó, aki azonban a döntő pontokon megáll, szinte megtorpan, és bevárja a tekintélyt. Péternek kell mégiscsak előbb érkeznie. Ő hamar utol is éri Jánost, ezért most róla is hadd szóljak néhány szót.

    Péter, mint jellem, sokkal bonyolultabb, és csak rétegzettebben írható le, de több történet és több utalás is olvasható róla az evangéliumokban, sőt még az Apostolok Cselekedeteiben is. Most csak egy szóval jellemezem Pétert: Péter a bátor. Igen, bármilyen furcsa ez, tegnapelőtt még ő volt a gyáva. Ám de azt hiszem, hogy az a gyávasága is, a Krisztus-tagadása is a bátorsága büntetése volt. Ő volt bátor a tanítványok közül, hogy elmenjen a főpap udvarába. Ő volt bátor arra, hogy a Gecsemané kertben kirántsa a kardot és odacsapjon. Ő volt bátor arra, hogy amikor hánykódott a hajó, s Jézus a vízen járt, egyetlen tanítványként azt mondja: Mester, parancsold, hogy én is a vízen járjak. Ő volt bátor egyedül a tanítványok közül azt mondani, - mikor Jézus jövendő halálát jelentette - hogy Mester, én oda megyek, ahova Te mész, és kész vagyok Érted meghalni. Ő volt bátor. Igen, igen, kedves testvérek, tudom, emberi módon bátor Péter. Úgy ahogyan mi vagyunk bátrak, egy-egy nagy nekiindulásra, egy-egy nagy nekibőszülésre, egy nagy nekilendülésre. Most Péter bátorsága abban jelenik meg, hogy az emberben élő ösztönös félelmet legyőzve, egy határozott mozdulattal belép a sírba. Semmi megfontoltság nincs ebben, ahogyan korábban is, megannyi alkalommal láttuk már. Péter mindig utólag gondolkodik el a dolgokon,  amikor már bekövetkezett a baj,  amikor már szinte nem lehetett semmit visszacsinálni – s most is, egyetlen gyors mozdulattal belép a sírba.

Emberi jellemek ezek: egy gyors felfogású, mindent hamar átlátó, és mégis valamilyen módon tartózkodó ember – ez János, és egy bátor, miden korlátot, gátat ledöntő, határozott, erős akaratú valaki, aki nagyon gyakran, éppen ezért megfontolatlan is – ez Péter.  

Mondhatnánk, kedves testvérek, nem olyan nagy hibák ezek, nem olyan nagy jellemfogyatékosságok! Ám ha melléjük állítjuk párba azt, ami bennük végbemegy majd ezek után, akkor értjük, hogy ezek az emberi képességek vagy erények mégiscsak újjászületésre szorulnak, s ez az, amiről az apostol az efezusi levélben beszél: Isten minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített, együtt a Krisztussal. Mi történik Péterrel, amikor belép a sírba? Lukács evangélista jegyzi fel „s Péter elcsodálkozott”. Azt hiszem, a bátor embereket éppen ez jellemzi a legkevésbé, hogy megállnának egy pillanatra, megrökönyödve és elcsodálkozva. A bátor ember mindenen keresztülgázol, a bátor embert soha semmi nem tartóztatja fel. S a bátor ember inkább összetörik, megsemmisül, vagy visszahull saját elhamarkodottsága, bátorsága, gőgje, kivagyisága okán visszavettetik oda, ahova elindult vagy olyan lehetetlen helyzetekbe viszi bele magát, amiből nincs menekvés. A bátor ember nem csodálkozik semmin, legfeljebb önmagán ámuldozik, hogy milyen bátor. Péter csodálkozik, megérinti valami, meghökkenti, megállásra készteti a feltámadott Jézus hatalma és ereje, a feltámadás csodája. Lukács evangélista kifejezése szerint ez a csodálkozás félelemmel teljes, lenyűgözött csodálkozás. A mindenen átgázoló Péter egyszerre csak úgy áll előttünk, mint egy kisgyermek, aki a száját tátja és nem ért semmit.

   Jánosról pedig azt olvassuk János evangéliumában, hogy aztán Péter után ő is belépett és látta azt, amit az asszonyok elmondtak, hogy csak a leplek vannak ott, a sír üres, s ezt mondja önmagáról az evangélista: „János pedig látott és hitt”. Ez is a jellem megváltozását jelenti, mert tapasztalatból tudjuk, hogy a gyors felfogású emberek a legkevésbé hajlamosak arra, hogy higgyenek. Milyen nehéz egy értelmes, intelligens embert a hit útjára vezetni, hiszen csak ránéz a hittérítőre, a prédikátorra, a bizonyságtevőre, papra, a gyülekezetre, és pillanatok alatt megállapítja azt, hogy ezek is csak kisszerű emberek, beszélhetnek ezek nekem Istenről, Isten hatalmáról, meg Isten szeretetéről, látszik rajtuk, az életükben, a dolgaikban, hogy kik is ők valójában. Egy értelmes ember számára azért olyan nehéz megmutatni a hit útját, mert mindent az ész világosságába akar állítani – hogyan is hinne hát, hiszen őt az értelem mozgatja, mégpedig rendkívül gyorsan. S mit lát János? A feltámadott Jézust látja? Csak az üres sírt látja. Látott és hitt.

János evangélista megjegyzése szerint mindez azért következik be, mert még nem ismerték az Írásokat. Ez nem azt jeleni, hogy soha kezükben Isten igéje ne lett volna, soha magyarázatot abból ne hallottak volna, hiszen Jézus se tett mást, minthogy végestelen-végig magyarázta nekik az Írásokat, még majd feltámadottként is magyarázza az Írásokat az emmausi tanítványoknak – Jézus Biblia-magyarázó is volt. Dehogynem ismerték az Írásokat, csak ezt az összefüggést nem látták még. Ezt az összefüggést  az ember csak akkor látja, amikor Isten Lelke megérinti. Néhány évvel ezelőtt egy kedves gyülekezeti tag nyersen fogalmazva szememre lobbantotta: „Tiszteletes Úr, az Igét csak az érti meg, akit Isten Lelke újjászült”. Minden eszem tiltakozott ellene, ne tessék már  ilyet mondani, hiszen olyan egyszerű gyermeki világossággal van megírva minden a Bibliában! De ő nyilván nem így értette. Úgy értette, ahogy itt áll ebben a történetben, úgy értette, ahogy Kempis Tamás mondja az Imitatio Christi-ben: Isten igéjét ugyanazzal a lélekkel kell olvasni, mint amelyikkel megírták. Nem értették még az Írásokat, de ott, a nyitott sírban megnyílt a szemük és megnyílt a lelkük. Ez a nyitott sír csodája. Elkezdődött az ő újjászületésük is, elkezdődött az ő megváltozásuk is. Péternél, a bátor, határozott, mindenre egyenesen rászaladó embernél azzal kezdődött, hogy megállt és csodálkozott. Jánosnál, a mindent egy pillanat alatt felfogó, belátó és megértő embernél azzal kezdődött, hogy hitt. S ez a kettő valójában nem is különbözik egymástól: hinni és csodálkozni, csodálkozni és hinni, Isten nagyságos dolgain megrendülni és átélni, hogy miképpen emeli fel a szívünket, ez voltaképpen egy és ugyanaz. Az amerikai tudós, aki ebben a búcsúkönyvében még egyszer, utoljára oda állítja szemünk elé Jézust és a kísértőt, azt írja, hogy Jézus nem felelt a kísértőnek, csak az Írásokra utalt. S az Írásokban azt látjuk: megváltozhatnak az életek. És ez a mi reménységünk, kedves testvérek. Ez a nagy húsvéti reménység: az ember megváltozik. Ahogyan meg tudott változni Péter, ahogyan meg tudott változni János, ahogyan a Krisztus igazi tanítványai mindig is azért voltak a Krisztus tanítványai, mert megváltozott életű emberekké lettek, úgy hisszük és reméljük, hogy a ma embere is meg tud változni, mert minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, most megelevenített együtt a Krisztussal. Meg tudunk változni reménységre, élő hitre és legfőképpen igaz szeretetre. Adja Isten Szent lelke mindannyiunknak ezt a húsvéti érintést, csodát, Lelke által való betöltekezést, hogy Krisztussal együtt a mi életünk is megújuljon, megelevenedjen új életre, igazságra és szeretetre.
Ámen