2003. május 5- i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Szép és jó református szokás a Szentírás folyamatos olvasása, amihez a bibliaolvasó kalauzunkkal segítséget is kapunk, a napokra kijelölt szakaszok révén. Sok áldás van abból, hogy az ember az Igét folyamatosan olvashatja, mert ily módon az Ige fegyelme alá helyezi magát, személyes kívánság, vagy szeszély sem tántoríthat el attól, hogy Isten igéjét, üzenetétét, az üdvösség történetét a maga kibontakozásban lássuk, az Igehelyeket pedig abban a közvetlen összefüggésben érthetjük meg, melyben megírattak, ahogyan eredetileg szóltak. Így kevesebb lesz a félreértés, a félremagyarázás. Mindazáltal, úgy vagyunk vele, hogy nehéz helyzetekben sűrűn lapozgatjuk a Bibliát, és más igehelyeket is keresgetünk megerősítésül. Főleg akkor, olyan helyzetekben, mikor sok nagy nehézségünk van. Most lehet így. A kalauz szerint olvasva megismerhetjük a korinthusi gyülekezet problémáit, bajait, vagy az ószövetségi részt olvasva sok szép bölcsességet olvashatunk, egy-egy gondolatot talán ki is írunk belőle, elraktározzuk, ám azokra az égető, személyes, mély problémákra, amelyek bennünket gyötörnek, úgy tűnik, nincsenek válaszok az adott Igében. Ezért is lapozgatjuk a Bibliát. Vannak olyan bibliaolvasók, akik egyszerre több kalauzt is használnak, reggel a református kalauz szerint olvassák, este pedig a Losung szerint, de vannak olyanok, akik semmiféle kalauzzal nem törődve folyamatosan olvassák a Bibliát, mások pedig itt-ott bele-bele lapozgatnak. Jó okkal, hiszen Isten Igéjében erő van, és ez az erő sokszor, nehéz helyzetekben megsegít bennünket, ez az erő megvilágosít bennünket.

Azért hozom fel mindezt, mert amikor a Korinthusi Levelet olvassuk, talán sokan felsóhajtanak: boldog korinthusiak, vívódtatok annak idején sokat, küzdöttetek egymással, voltak problémáitok, nem is kicsik, de mégis boldog korinthusiak, mert igen boldog korban éltetek. Boldog és kiegyensúlyozott korban éltetek, semmi bajotok nem volt. Sokszor úgy tűnik a Levélből, hogy éppen az volt a bajotok, hogy nem volt bajotok. Talán épen az volt veletek a gond, hogy egyébként semmi külső hatás, hányattatás nem gyötört benneteket. Az egyik ismerősöm a Korinthusi Levelet olvasván megjegyezte: tiszteletes úr, olybá tűnik nekem a dolog, hogy ezek a korinthusiak nagyon unatkozhattak, aztán ebből az unalomból adódóan, ahogy a gyerekek szoktak, hajba kaptak, hogy valahogy eltöltsék az időt. Szegény Pál apostolnak meg civakodó gyermekeit kellett megregulázni. S aztán gyorsan hozzátette ez az ismerősöm: bezzeg mi! Mennyi veszedelem, mennyi nyomorúság, mennyi hányattatás között élünk. Háborúk hírét halljuk, újra elviszik a fiainkat.  Alig tízegynéhány éve annak, hogy eltávoztak tőlünk az ideiglenesen itt tartózkodó csapatok, s most arról hallunk, hogy ideiglenesen itt tartózkodó csapatok fognak érkezni, nem keletről, hanem nyugatról. Aztán járványokról hallunk, vannak, akik nem mernek kimenni a repülőtérre, felülni egy vonatra. Iszonyatos dolgok vannak a világban. S ha mindezt el is felejtjük, s nem is törődünk vele, akkor is itt van nekünk az országos züllés. Ma, Anyák Napján lesznek, akik saját gyermekeik kára mellett fognak tüntetni, hadd fogalmazzam még egyszer: gyermekeink kára mellett, kára érdekében. Teljes nonszensz-nek érzem, hogy ilyen kifejezést kell használnom, egyenes logika nem is engedné, hogy valakinek a kára mellett, kára érdekében lépjenek fel. Hát ide züllöttünk, ide jutottunk! Felvonulnak az utópiák közlovagjai, akiknek nem kedves az élet, akik nem törődnek azzal, hogy aggódik-e egy anya a gyermekeiért, vagy sem, csak az utópiák megvalósulása számít, ezért bármit feláldoznak ebben az országban. Mondhatjuk hát: bezzeg mi! Drága, jó, boldog korinthusiak, nektek csak az volt a bajotok, hogy unatkoztatok, nektek csak az volt a bajotok, hogy nem volt bajotok. Bezzeg mi! Mit mond hát nekünk ez a Levél? Mond-e egyáltalán valamit?

Természetesen meg is fordítható mindez, és ha előállnának a régi korok tudósai, ők azt mondanák nekünk, hogy fessük aranyszínre a régi kort, ne hagyjuk magunk a múlt csodálatos ködébe bevonni. Az is egy nyomorult korszak volt, tessék csak Tacitust olvasni, meg antik történetírókat, ott is volt nyomorúság, ott is volt háború, akkor is voltak járványok, akkor is züllött a világ, sőt, még talán nyomorultabb is volt, mint a mi világunk. Ám az a tapasztalat, hogy amikor mélységeket járunk, nyomorúságokban vagyunk, az életünkért vívódunk, akkor sem az nem segít rajtunk, hogy a régi kort aranyszínre festjük, sem az, hogy egészen feketének mutatjuk be, egyik se segít bennünket, egyik se vigasztal. Hiszen itt vagyunk a gondunkkal, itt vagyunk a bajunkkal, itt vagyunk a nyomorúságainkkal, most kellene meghallanunk, most kellene megkapnunk Isten megvigasztaló Igéjét és megsegítő erőit. Talán szabad erre a felolvasott Igére („nem beszédben, hanem erőben áll az Istennek országa!”) úgy tekinteni, ahogyan egy kedves zsoltárunkban mondjuk: “szemem a hegyekre vetem, onnét jő az én segítségem.” Mert, ma is ez a kérdés: honnét jő az én segítségem?

Olyan korszakban élünk, amikor azé a győzelem, és annál van az erő, aki bírja szóval. Amikor teológus voltam, vitaéjszakákat szoktunk rendezni, és ha vereséget szenvedett valaki egy vitában, a végén fanyar megjegyzéseket tett, hogy mentse, ami menthető. Emlékszem, egy ilyen alkalommal az egyik vitapartnerem szinte legyalult a szóáradatával, csak mondta-mondta, s én már szinte elaludtam, szinte álomba beszélt, s ekkor gúnyosan megjegyeztem, hogy úgy látszik, odakinn a világban vannak, akik asztal alá isszák egymást, itt benn meg vannak olyanok, akik asztal alá beszélik a másikat. Az marad talpon, aki végig bírja szusszal, az veszít, aki beesett az asztal alá a sok szövegtől. Tehát kérdezhetnénk tovább: annak van igaza, aki tovább beszél? Annak van igaza, aki hangosabban beszél? Annak van igaza, aki többet beszél? Tudjuk jól, hogy nem. Mégis, a világ, különösen a mi modern korunk, furcsa módon úgy van berendezve, hogy azé a győzelem, azé az erő, azé minden, aki tovább bírja szóval, szusszal, mert aki szóval bírja, az bírja szusszal is, tehát ő az erősebb. A mai világban mindez kiegészült azzal is, hogy azé az erő, azé a győzelem, aki tovább bírja képpel. A szónak nemcsak abban az értelmében, hogy van képe hozzá, hanem a szónak modern értelmében bírja tovább képpel, képernyővel. Akié a szó, akié a képernyő, azé a hatalom. A régi, középkori kifejezést a Korinthusi Levél alapján képezték a bibliatudósok. A logomachia, a szavak harca, a beszéd küzdelme, az érvek küzdelme, összecsapása. Ebbe ma bekapcsolódik a kép is. Összességében úgy lehetne ezt nevezni, hogy azé a győzelem, azé a hatalom, akié a médiavilág. Divatos kifejezéssé lett ez az utóbbi tíz évben, nincsen olyan nap és nincsen olyan óra, hogy ez a szó százszor el ne hangozzék, média, médiumok, médiák, különböző magyar-latin, latin- magyar ragozásokban, hol jól, hol rosszul, de értjük, hogy miről van szó, mi a dolog lényege. Tízegynéhány évvel ezelőtt ezt még őszintébben úgy nevezték, hogy propaganda. Még a régi, bealkonyult pártállamban működött ilyen hatóság: agitációs-propaganda osztály. Merthogy, nehogy azt higgye bárki, hogy a média semleges. Ezzel hitegetnek bennünket régóta, hogy a médiumok semlegesek. A médium csak eszköz. A médium olyan ártatlan, mint a TV-nek a képernyője. Nem a TV képernyője a felelős, hanem az, aki a műsort készíti, a műsort sugározza, meg aki a műsort nézi. A kettő között a médium, a közeg, a közvetítő önmagában ártatlan. Ha kikap a magyar válogatott, akkor nem kell fejszével nekimenni a televízió készüléknek s dühünkben, szétverni, nem a televízió kapott ki, hanem a magyar válogatott. Ha bemondanak egy rossz hírt, nem a képernyőt kell megtámadni, hanem azt, aki a rossz hírt okozta. Csakhogy a médium mégsem semleges, mert ott áll a két fél között, és nemcsak közvetít, hanem a közvetítő számára védelmet is biztosít. Nem akarom hosszasan részletezni ezt, nálam itt sokkal jobban tudják sokan: azé a hatalom, akié a média, mert övé az agitációs propaganda eszköze. Aki tovább bírja szóval…Aki bírja szóval.

Most mégis azt halljuk, kedves testvérek, hogy nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben. Igen megrendítő ennek a kijelentésnek az előzménye, amikor az Apostol a szenvedéseit sorolja fel, és elmondja, hogy mind ez ideig éhezünk, szomjúhozunk, mezítelenkedünk, bántalmaztatunk, bujdosunk is, fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván, ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, háborúságot szenvedünk, gyaláztatunk, a világ szemetjévé lettünk. Így foglalja össze, egyszerű szóval: látványossága lettünk a világnak. Megrendítő, amit az Apostol mond: látványossága lettünk a világnak. Mit jelent ez? Az emberekhez a médiumokon keresztül nemcsak a szép, a jó, és az igaz, érkezik el, ez érkezik el a legkevésbé. Inkább az érkezik el, ami látványos, ami érdekes. Azt mondja az Apostol: látványossága lettünk a világnak, de nem pozitív értelemben. Nem azt mondja, látjátok, kedves korinthusiak, ti odahaza gyötrődtök a kisded problémáitokkal, tapossátok egymást, de íme, jön a nagy Pál Apostol, a médiasztár, a média megasztár, a média gigasztár (nem tudom, meddig lehet ezt még ragozni!) nézzetek engem, milyen szépen, milyen flottul, milyen jól intézem a dolgokat!! Minden újság címlapján én szerepelek, az egyik stúdióból szaladok a másikba, de most már összevonjuk egybe az összes stúdiót, hogy egyszerre legyek mindenütt. Gigasztár lett belőlem. Azt mondja az apostol: látványossága lettem a világnak, éhezés, szomjúság, gyötrettetés, megrágalmaztatás, háborúság, meg nem értés által. Pál a római kori arénára utal, azokra a szenvedő rabszolgákra, akiket behurcoltak az aréna kellős közepére, és látványosságul szolgáltak. Ők a kifosztottak, a megalázottak, a senkik, mert ez a világ látványossága. S mégis, mondja az Apostol, bennünk van az erő, és nem bennetek, korinthusiak, akik szóharcokat folytattok egymással, akik éjt nappallá téve vitatkoztok, akik mindig ahhoz hajoltok, aki hosszabban és szebben beszél, mindig arra figyeltek, aki tovább bírja szóval, mert úgy gondoljátok, ha tovább bírja szóval, akkor tovább bírja szusszal is, aki tovább bírja szusszal, abban van az erő. Nem beszédben van az Isten országa, hanem erőben. Nem azé a hatalom, és nem az a győztes, akié a szó. Két dolog ez most, és erről a kettőről kell még most szólni.

Egyrészt azért nem azé a hatalom, akié a szó, mert a szó, egészen pontosan az, amire az Apostol utal, az Ige: ajándék. Nem birtok. Nem valami olyasmi, amit az ember összegyűjtöget, tartalékol, megfelelő módon csoportosít, elrendez. Az a beszéd, az Ige, amire itt most az Apostol utal: ajándék. Isten ajándéka. Nincs itt ellentmondás aközött, amit egyébként maga Pál Apostol hirdet mindenütt (hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által – tehát igenis beszédben – igében – áll az Isten Országa)? Nincsen, mert abban a pillanatban, amikor az Ige ajándék-jellegét szem elől tévesztjük, és eszközzé tesszük, hogy legyőzzük a másikat, megszűnik az Ige jellege. Testvérek, oda lehet vágni a másik fejéhez a Bibliát, de az már nem Ige, az már csak egy kemény kötésű könyv, ami a maga fizikai valójában hat valamit. Lehet valakinek a fejére napokon át igehelyeket olvasni, de az már nem igehirdetés, ez már inkább a varázslásnak, a mágiának a körébe tartozik, az már ráolvasás. Az az Ige, amiről az Apostol beszél, mindig ajándék.

Másrészt, e mondatnak a másik fele érteti ezt meg velünk, hogy ez az erő, ahogy másutt mondja: nem magunktól való. A második Korinthusi Levélben is elmondja szenvedéseit: szorongattatunk, nyomorgattatunk, üldöztetünk, tiportatunk, mégis megtartatunk – mondja ott, hogy az erőnek nagy volta nem magunktól való legyen, hanem Istentől való, mert ez az erő, ez a hatalom az Istentől való. Kinek a hatalma ez? A Szentlélek Istennek a hatalma. Az emberi szó, egy prédikáció, egy szentbeszéd, egy áhítat, egy ige csak akkor lesz Igévé, Istennek beszédévé, szívig elható isteni üzenetté, hogyha a Szentlélek ereje, a Szentlélek hatalma Igévé teszi azt. A református hitvallások azt mondják, csak a Szentlélek belső bizonyságtétele által lesz a szó, a külső beszéd bennünk Isten beszédévé. Akkor értem meg, akkor fogom fel az elhangzott beszédet Isten Igéjeként, hogyha eközben bennem, belül Isten Szentlelke titokzatos módon bizonyságot tesz. És akkor már nem a tiszteletes úr beszél, akkor már nem a prédikátor hirdeti az Igét, akkor már nem az evangélista evangelizál, akkor már nem a hívő mond bizonyságtételt, hanem bennem, belül Istennek ereje szólal meg. És mennyi boldog történet van erről, különös, furcsa, megalázó és felemelő is egyaránt. Én magam is jól emlékszem még a korábbi gyülekezetemből egy ilyen esetre. Igehirdetést mondtam, igen büszke voltam rá, jól sikerült. A templomból kifelé jövet is megelégedéssel néztem végig a gyülekezeten, na valami szépet mondottam, jól felkészültem, minden egybe volt szedve, úgy ahogy kellett, retorika, homiletika, minden benne volt. A templom előtt odalépett hozzám egy kedves, idős néni, megfogta a kezemet, és azt mondta: köszönöm szépen, tiszteletes úr, hogy így megvigasztalt engem a fiam dolgában. Álltam ott talpig megrendülve, mert én se fiúról, se édesanyáról, se családról, semmi ilyesmiről nem szóltam egy szót se. Honnan szedi ezt? Belehallotta? Bele akarta hallani egy szorongó, aggódó édesanya, aki a fia sorsát hordozta, valami isteni üzenetet akart hallani, és addig leste, míg egy olyan mondat el nem hangzott? Egészen biztosan nem. Úgy rendezte a Szentlélekisten, hogy az a csiri-biri beszéd, amit a tiszteletes úr elmondott, és amit mindenki más délre már elfelejtett, benne a lélek által életté és erővé vált. A másik történetet régről hallottam a pasaréti gyülekezetből, Joó Sándor idejéből. A pasaréti templom bejáratánál kis táblák vannak kirakva, és egy atyafi, aki össze-vissza élte az életét, éppen válófélben volt, ott akarta hagyni a családját, csapódott ide, csapódott oda, azt hallotta valami ismerősétől, hogy menjen csak el a Pasarétre, ott mindig szép és okos dolgokat mondanak, hátha hallani fog valami neki szólót is. Az emberünk belépett a templom ajtaján, s mindjárt a szemébe ütközött egy kis tábla, ennyi volt ráírva: “barátom, miért jöttél?” Neki ez elég volt. Nem azért, mert az az Ige mindenkit, aki oda belép, meghökkent, megállít és elgondolkodtat, lehet, hogy valaki észre se vette még akárhány éve járt is oda, hanem mert a Szentlélek által ez az Ige megszólalt a szívében. Miért? Miért jöttél? És miben vagy? És mire készülsz? És miért csinálod azt? És miért vagy itt egyáltalán? S nem kellett már a kiváló, áldott emlékezetű Joó Sándor igehirdetését sem hallania, rögtön értette és érezte, mi forog itt kockán.

Ugyanakkor, ez a Szentlélekisten az Ő hatalmával nemcsak annyit végez bennünk, nemcsak egy intellektuális megértő munkát végez, hogy megértsük az Igét, rádöbbenjünk a nekünk szóló üzenetére. Ez kevés lenne. Azt mondják a hitvallásaink: „bizonyságot tesz.” Nem elmagyarázza, kifejti, vagy megvilágosítja azt, ami homályos, nem is pusztán érthetővé teszi, ami kevésbé érthető, hanem bizonyságot tesz, tanúságot tesz, mégpedig olyan meggyőző erővel, ami után nincsen vita. Az angol joggyakorlatban használatos a közismert kifejezés: koronatanú. A királynak, a királynőnek, vagyis a koronának, jogában állt egy tanút állítani, és annak a tanúnak a szava volt olyan súlyos, hogy az egész ügyet eldönthette. Ki a koronatanú? Az, akinek a tanúvallomása után becsukják a jegyzőkönyveket, becsapja a bíró is a nagy könyvet, befejezik a vizsgálatot, és azt mondják, nincs mit tovább vizsgálni, megértettük a dolgot, eldőlt minden, egyértelmű bizonyságunk van. És ez nem puszta érzelmi folyamat. Ebben olyan erő, olyan meggyőző erő van, ami az embert elvezeti teljes egészében az igazságra.

S végül, amikor az Apostol azt mondja, hogy nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben, arról is beszél, amit a korinthusiak is átéltek, amikor megkeresztelkedtek. Ez az erő ugyanis életformáló hatalom. A mai világban azt kell észrevennünk, hogy az a nagy verseny, ami a hatalomért, a szóért, a médiumokért folyik,  igen különös vetélkedés. Ki kell mondanunk, vannak a világban olyan erők, csoportosulások, eszmék, de ne is beszéljünk ilyen elvonatkoztatott módon: vannak olyan emberek, akik azért akarják a hatalmat, hogy deformáljanak, náluk a szó, a beszéd, a hatalom életdeformáló erővé lesz.

Kedves édesanyák, kedves nagymamák, dédnagymamák, ezen a mai napon benneteket köszönteni illik, megköszönni az életet, amit nekünk adtatok, megköszönni, hogy bennünket tápláltatok, felneveltetek, megköszönni, hogy velünk vagytok, megköszönni, hogy minket, makacs és rendetlen gyermekeket mindezidáig, változatlanul gyermeketeknek tekintetek. Most engedjétek meg mégis, hogy hozzátok szóljak, különösen is hozzátok ezen a mai napon. A felelőségeteket akarom felébreszteni. Ma vannak olyanok, akiknek azért kell a szónak és a képnek a hatalma, hogy életeket deformáljanak, a gyermekeitek életét is. Ne engedjétek. Ne hagyjátok. Nézzetek fel a hegyekre, onnan jő a mi segítségünk. Hívjátok és várjátok a Szentlélekisten hatalmát, mert a Szentlélekisten életformáló hatalom. Nem deformáló hatalom, hanem életformáló hatalom. Miért? A korinthusiak legvégső tapasztalata az volt, hogy őket a Szentlélekisten új életre szülte. Őket az Isten a Krisztus evangéliuma által a Szentlélek hatalmában új életre szülte. Ők gyermekek. Igen, Pál Apostol is úgy beszél hozzájuk, mint gyermekekhez. Azt mondja a levél harmadik részében: tejnek italával tápláltalak benneteket, mert az a hozzátok való, az a gyermekhez való. Azt mondja a galatáknak írt levélben: fájdalommal szüllek újjá benneteket, mert az Isten Lelke újjászülő hatalom, életadó és életadásában életformáló lélek. Értitek, édesanyák, mindannyian, hogy az az élet, amit megszültetek, az az élet, amit felneveltetek az Isten szeretetében, az Isten kegyelmében újjá szülött élet lehet. Isten igazságára, Isten könyörületére, Isten szeretetére, az Isten országára. Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben. Mert nem beszédben áll egyetlen ország sem, hanem azon polgáraiból, akik abban az országban élnek, akik abban az országban születtek, és születésük jogán annak az országnak a polgárai. Az Isten országa is azokból áll, akiket Isten Szentlelke új életre szült, és az újjá születés jogán Isten országának polgárai. Nem a viták, nem a hosszú beszédek, nem a szóharcok döntik el a dolgot, hanem a Szentlélek ereje. Honnan van ez az erő? Honnan lehetséges megkapni ezt az erőt? Szemem a hegyekre vetem, onnan jő az én segítségem. Talán már nincs mellettem senki, nincs már társam se, nincs már kivel a gondomat, bajomat megosztani, talán mindenki elugrott mellőlem, talán együtt, közösen vagyunk benne, a veszedelemben, talán csak annyi az erőnk, hogy éppen csak megtámogassuk egymást, többre nem telik. Nem beszédben, hanem erőben, nem a mi szavunkban, hanem az Isten igéjében, nem a mi erőlködésünkben, harcainkban, hanem Isten Szentlelkének újjá szülő, életet formáló kegyelmében. Kérjük, keressük, várjuk és hívjuk a kegyelmes Istent, mert Ő kész nekünk ezt az erőt megadni, hogy mi magunk is és gyermekeink is a boldog, életformáló, új életre szülő erőt, a Szentlélek hatalmát tapasztalják Isten dicsőségére, életünk javára.

Ámen