2003. január 19- i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Két előrebocsátott megjegyzést szeretnék a felolvasott igéhez fűzni, egy általánost, egyet pedig a fölolvasott igeszakaszhoz fűzve. Általánosan azt szeretném előrebocsátani, hogy miután a bibliaolvasó kalauz szerint elhagytuk a Hegyi Beszédet, sokan megkönnyebbültek, mert akárhányszor olvassuk, eltölti a szívünket a kétség, hogy meg tudjuk-e tenni, amit Jézus a Hegyi Beszédben mond. Sokan elriadtak már a Hegyi Beszédben foglaltaktól, mert rögtön érzik, hogy ezt mi nem tudjuk megtenni. Jézus olyan szigorításokat tesz, hogy eltölti a szívünket a szomorúság: ez nekünk lehetetlen. Sokan ezért úgy is magyarázzák a Hegyi Beszédet, hogy itt Jézus legszűkebb tanítványi köréhez szól, talán arra a kiválasztott tizenkettőhöz, akik ott voltak a mesterrel, közvetlen a jelenlétében, átélhették isteni valójának átsugárzását:  nekik lehet ilyet mondani, tőlük lehet ilyet kérni. De már a tágasabb tanítványi körre, vagy éppen mireánk, akik a tömeg vagyunk - milyen szívesen visszahúzódunk ilyenkor gyorsan a tömegbe, s leszünk tömegemberré - ránk ez nem vonatkozik. Szinte az óegyháztól kezdődően lehet ezt  olvasni komoly bibliamagyarázóknak, hittudósoknak, teológusoknak a magyarázataiban. Ez a Hegyi Beszéd csak a legszűkebb tanítványi körre vonatkozik, az ő életüket regulázza, mireánk más, általánosabb, lazább, megértőbb szabályok vonatkoznak, hiszen mi egyszerű emberek vagyunk, mi azt, ami ott le van írva, nem tudjuk megtartani. Képtelenség. Nem vagyunk rá alkalmasak. Ugyan ki tudná megtartani azt, hogyha megbotránkoztatja a szeme, kivájja azt, mert jobb vakon a mennybe menni, mint a parázna szemmel a gyehennára. Ezt mi nem tudjuk megtartani. Ez a bevezető megjegyzésem arra szolgált, hogy tudatosítsuk,  hogy  amit ott Jézus a Hegyi Beszédben  leírt, be is teljesedett rögtön, jelesül Jézus életében. Ha úgy tetszik, az a programbeszéd, amit Jézus a Hegyi Beszédben meghirdetett, őbenne beteljesedett. És ezért egészen másképpen kell látnunk a dolgot. Nem az a helyzet, hogy van egy törvényhozó, aki isteni magasságból parancsol, és nem ad hozzá erőt, hogy véghezvigyük akartát! Éppen ellenkezőleg, Jézusban érkezik el az a valóság, hogy az isteni törvény parancsolója a maga ember voltában betölti, beteljesíti a törvényt. Ezért ha azt mondom, hogy nincs miért magyarázkodnunk, egészen pontosan úgy kellene mondanom: nincs okunk magyarázkodni. Lám, Jézusban  a Hegyi Beszéd beteljesedett.

              A másik előrebocsátott megjegyzés a hitre vonatkozik. Jézus a Hegyi Beszédben nagyon sokat beszél arról, hogy milyen bizalommal, milyen hittel kérjünk. „Kérjetek, és adatik néktek, keressetek és találtok, a zörgetőnek megnyittatik.” Sokat beszél arról is, hogy az imádságainkban milyen mély, belső bizalommal vigyük Isten elé a dolgainkat, mert Isten hűséges és ajándékozó Atya, szeret bennünket. Sokszor az az érzésünk, hogy Jézus szinte unszol minket: Kérjetek! Buzdít bennünket: Csak bátran! Szabad mindent kérnetek! Lehet az Istenhez menni, mert Ő néktek Mennyei Atyátok!

              Erről nekünk a mi kedves költőnk, Nagy László kedves versének az utolsó mondata jut eszünkbe: „Adjon úgy is, ha nem kérem.” Szép, hetyke mondat ez, de van teológiai előzménye is. Lehet, hogy Nagy László nem tudta, ám a gondolatok búvópatakként haladnak az emberiség történetében. A tizenkilencedik század egyik nagy német teológusa, Albrecht Ritschl egy nagy könyvet szentelt annak a kérdésnek, hogy miképpen imádkozzunk, miért imádkozzunk. A kitűnő teológus arról értekezik e könyvében, hogy kérni nekünk nem szabad. Az pogány dolog. Csak a pogányok kérnek, csak a pogányok rimánkodnak. A Krisztus gyermeke, ha imádkozik, nem tesz mást, mint hálát ad. Hiszen Istennél minden el van készítve, Isten mindig megadja nekünk azt, amire szükségünk van, minek hát kérlelni?! Minek hát imádságainkkal odazörgetni az Istenhez, mindenféle utakon-módokon megtalálni Isten szívéhez az utat?! Ez pogány dolog, a pogányok csinálják ezt, akik úgy gondolják, hogy ha szépen beszélnek, az Isten meghatódik tőlük, ha hosszasan beszélnek, az Isten egy idő után elunja,  és vagy azért adja meg, mert valami nagyszerű beszédet mondottak, vagy azért, mert valami Istent megrendítette. Pogány dolog ez. Adjon úgy is, ha nem kérem.

              Ám, a felolvasott történetből egészen más tárul föl. Valóban, egy pogány ember megy oda Jézushoz, egy római százados, aki kéri, hívja Jézust,  mert gyógyításra van szükség, beteg a kedves szolgája, súlyosan szenved. Amikor azonban Jézus és közötte lezajlik a párbeszéd, azt mondja Jézus: Bizony, mondom néktek, még Izraelben sem találtam ilyen hitet. Lehet, hogy Albrecht Ritschl a tizenkilencedik században nem dicsérte volna meg ezt a római századost, de nekünk nem Albrecht Ritschl a mesterünk, hanem Jézus. Jézus pedig megdicsérte. Megdicsérte ezt a századost, mert kért. Nem azért dicsérte, mert azt mondta volna, hogy adjon úgy is, ha nem kérem, hanem éppen azért dicsérte meg, mert kért, és ahogyan kért. Erről szeretnék most néhány szót szólni.

              Egyrészt rendkívül átlagos, másrészt pedig rendkívül különös, ahogyan ez a római centurio Jézustól kér. Mindenképpen átlagos, hiszen mindig így kérünk, ha baj van: Jöjj Uram, segíts! Óhatatlanul, elfojthatatlanul kiszakad ez az ember szívéből: Jöjj Uram, és segíts, mert beteg vagyok. Jöjj Uram, és segíts, mert beteg az, akit szeretek. Jöjj Uram, és segíts, mert bajban vagyok, mert bajban vagyunk, rajtunk senki más nem segíthet, hanem csak Te. Azért mondom, hogy átlagos és általános ez a kérés, mert naponta akár százszor, ezerszer, milliárdszor elhangzik ez. Nem kell hozzá semmilyen kellék, nem kell ehhez bemenni egy templomba, nem kell ehhez térdre esni, nem kell ehhez imádságra magunkat fölkészíteni, nem kell ehhez semmi elmélyedés, úgy kiszakad ez az ember szívéből, mint bármilyen elemi sóhajtás. Jöjj Uram, és segíts! Vagy csak annyi, hogy: Segíts! Vagy csak annyi, hogy: Istenem! És ebben minden benne van.

              Ugyanakkor, mégiscsak különös, ahogyan ez a római százados kéri Jézust. Mert amikor azt mondja, hogy: Uram, szolgám fekszik otthon gutaütötten, és nagy kínokat szenved, Jézus rögtön mondja, elmegyek és meggyógyítom őt - mire mondja a százados: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj, hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Ez különös. Hívja, és mégsem engedi. Kéri, és mégsem úgy kéri, és arra kéri, ahogyan a kérő ember kész már mindent elfogadni.

              Kérek mindenkit, hogy figyelje meg, mennyi finomság van ebben a történetben! Ha én azt mondom: Jöjj Istenem, és segíts rajtam!  - ez azt jelenti, ablak-ajtó tárva nyitva. Nyitott az életem, szinte Isten elébe megyek, odaviszem hozzá, kiviszem a bajomat az életemből: Itt van Uram, ez a baj, ebben segíts, ezt gyógyítsd meg, ebből szabadíts ki, ezt a terhet vedd le a vállamról. A százados is küld, s mégis azt mondja: Talán mégse jöjj a hajlékomba. Hívja Jézust, és mégsem engedi.

              Mondhatnánk erre: Nos, ilyenek a pogányok. Ilyen a mi pogány szívünk is. Hívjuk is, meg nem is. Jöjjön is, meg ne is. Kell a segítsége, de nem kell a jelenléte. Oldja meg az életem baját, de ne lépjen be az életembe. Ez már, nyugodtan mondhatnánk, színtiszta pogány dolog. Azért mondom ezt, mert ez a mi előbb idézett teológusunk, professzor Ritschl is éppen erre hivatkozik egyik magyarázatában. Lám, ilyen a római százados is, hívja is Jézust, meg nem is. Kell az Isten ereje, kell a szabadítása, kell a hatalma. Ő maga, az Isten nem kell. Kell a Jézus szeretete, kell a Jézus irgalma, kell minden áldása és boldogító kegyelme. Ő nem kell.

              A baj az,  hogy Ritschl professzor úr nem megy tovább a történetben, és arra már nem figyel, amit ez a százados mond, pedig ebben van a titok: Csak szólj egy szót és meggyógyul az én szolgám. Ez egy különös kérés. Több minden van ebben, s szeretnék erről is most néhány szót szólni.

              Sokféleképpen lehet ezt a nagyon rövid kis görög mondatocskát lefordítani, és Károli Gáspár is szépen, szabatosan fordítja, de nem szó szerint. Szabatos, a dolgoknak megfelel, hisz a köznyelvben is szoktuk ezt mondani: csak egy szavadba kerül, - ám mégsem pontos ez. Voltaképpen ezt jelenti: Uram, neked csak egy szavadba kerül. De szó szerint fordítva így hangozna a mondat: Csak mondd ki a szót. Csak mondd ki az igét. Vagy még pontosabban, ahogy a százados meg is fejti Jézus számára, hogy mire gondol: Csak mondd ki a parancsot! Merthogy az itt szereplő logosz szó, ami igét, érvet, gondolatot, mondatot, sok mident jelenthet, a szövegösszefüggésből és a százados magyarázatából véve egyértelműen azt jelenti: mondd ki a parancsot! Csak parancsolj! Merthogy én is hatalom alá vetett ember vagyok, és tudom, mit jelent az, ha azt mondom a vitézemnek: Menj oda, és odamegy, jöjj ide, és idejön, tudom, hogy mit jelent, ha azt mondom a szolgámnak: Tedd meg, és megteszi. De ki kell mondanom. Parancsolnom kell. Uram, Neked nem kell a házamba jönnöd, s nem azért, mert pogány vagyok, hanem azért, mert tudom, hogy Neked nem kell fárasztani magadat azzal, hogy a hajlékomba jöjj. A Te szavad, a Te parancsod mindenható.

              Ha igaz, amit olvasunk Máté evangéliuma végén, a 7. rész végén, amikor azt mondja Máté evangélista: és amikor Jézus elvégezte ezeket a beszédeket, tudniillik a Hegyi Beszédet, álmélkodott a sokaság tanításán, mert úgy tanítja őket, mint akinek teljhatalma van. Akkor igaz itt is, hogy Jézus gyógyító szavának is teljhatalma van. Mindenre kiterjedő teljhatalom van benne – görögül: ekszúszia, latinul: potestas. Neked nem kell hozzám jönnöd, Neked nem kell fárasztanod Magadat. Te nem olyan vagy, mint a kor varázslói, a vajákosok, a köpölyözők, a trükkösök, akik odajönnek, hajlonganak, surrognak-burrognak a beteg fölött. Egy szavad elég. A parancsod elég.

              Továbbá,  amikor Jézus, szinte megrökönyödve, elcsodálkozik százados mély hitén, és ezt ki is nyilvánítja a körülötte állóknak, ebből azt is megérthetjük, hogy Isten hagyja, sőt szinte el is várja, hogy mi megtaláljuk Hozzá az utat a kérésünkkel. Ez a mi dolgunk. Mire gondolok? Jézusról több esetben halljuk, hogy csodálkozik. Hadd hozzak föl néhány példát. Lukács evangélista jegyzi föl, hogy valahol Fönícia határán Jézushoz odamegy egy pogány föníciai asszony, és arra kérleli Jézust, hogy gyógyítsa meg a lányát. Jézus azt mondja, hogy nem jó az eledelt a fiaktól elvenni, és a kutyáknak adni. Mire az asszony azt mondja: Igen, Uram, nem jó az eledelt a fiaktól elvenni, és a kutyáknak adni, így van, de a morzsából hull a kutyáknak is. Jézus elcsodálkozik, és azt mondja: Ilyen hitet egész Izraelben nem találtam. Vagy gondoljunk a vérfolyásos asszonyra, aki minden vagyonát orvosokra költötte, Jézust látva azt mondja magában: Nekem elég, ha csak a köpenye szegélyét megérintem. Csak. Csak a köpenye szegélyét. Csak egy darab kenyeret. Csak egy morzsát. Csak egy szót. Nem többet. Csak egyet. Csak mondd ki. Csak kapjak egy darab morzsát. Csak érinthessem meg a köpenye szegélyét. Ez a „csak” - ez az ember útja az Isten kegyelméhez.

              Miért, kedves testvérek? Azért, mert amikor Isten arra buzdít bennünket, hogy kérjünk, amikor arra ösztönöz bennünket, hogy hívjuk Őt segítségül - hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged, halljuk a zsoltárban, zörgessetek és megnyittatik, mondja Jézus a Hegyi Beszédben - akkor Isten olyasmire apellál, ami ott van bennünk, mert ott van bennünk. Csak olyan hihetetlenül mélyre el van temetve, olyan jól be van az zárva, hogy szinte már el is veszítettük. Ezt a hihetetlenül mélyre eltemetettet kell nekünk előhozni. Ez nem egyéb, mint a szeretetünk találékonysága.

              Milyen gyakran vagyunk úgy, bár nehéz helyzetben vagyunk, mi valami oknál fogva mégsem érezzük magunkat kényszerítve arra, hogy mozduljunk. Lusták vagyunk, talán félünk, talán úgy gondoljuk, hogy ez nem a mi dolgunk. Mások kapcsán még többször van így, - merthogy most erről van szó. Szinte hallom, ahogy döngve zárulnak a szívünk ajtajai, csikorog a kulcs a zárban, csörög a lánc a lakattal együtt, s zárjuk be, zárjuk el a szeretet találékonyságát.  És mondjuk: Szeretnék segíteni, de nincs rá módom. Szeretnék tenni valamit, de nem áll hatalmamban. Ó, én mindent megtennék érted, de értsd meg, most nem tudok. Nincs rá időm. Nem látod, egyéb dolgokban is megszakadok szinte már. Nincs oda nekem bemenetem. Hova nincs bemenetem? Mit mond Jézus a Hegyi Beszédben az imádságról? Menj be a te legbelsőbb kamrádba, és ott imádkozz.

              Igen ez a történet arról szól, hogy ennek a római századosnak is be kellett először menni a legbelső kamrába, a sajátjába, és ki kellett onnan hoznia azt a készséget, azt a találékonyságot, a szeretet találékonyságát, amivel aztán, amikor megszólítja az Urat, - milyen megrendítő - fantasztikus módon tudja mondani: Csak egy szót. Vagy a vérfolyásos asszony: csak a köpenye sarkát. Vagy föniciai pogány nő: Csak egy morzsát. És az elég.

              Igen, ez a mi utunk az Istenhez. A te utad az Istenhez a Te saját szíveden keresztül vezet. Egyszer egy fizikus azt mondta: A múlt korok emberét az bűvölte el, hogy milyen véghetetlenül nagy az univerzum. Ma pedig az, hogy nem véghetetlenül nagy, hanem, hogy végtelen. S ez vonzza az embert. Elindulni a végtelen felé. A legyőzhetetlen, fölmérhetetlen, átfoghatatlan távolságokba. Aztán hozzátette: A mi korunk igazi nagy fölfedezése, hogy befelé is van végtelen út. Sőt, talán az az igazán végtelen. Istenhez te a saját szíveden keresztül juthatsz el. És ott van a te szívedben, mert erről Jézus olyan sokat beszél, a szeretet találékonysága. Mert ha megdicsérte a római századost: Ilyen hitet egész Izraelben nem találtam! - érezzük, így kell kérni, így kellene kérni. Ebben a szabadságban. Jézus nem azt mondja nekünk: Ilyen hitet Izraelben sem találtam, ezen túl, kedves követőim,  tanítványaim, nektek is szóról-szóra mindig így kell kérni. Jézus nem mondja, hogy ez a minta. Csak azt mondja, hogy: Ilyen hitet, vagy ahogy Lukácsnál olvassuk: Ekkora hitet egész Izraelben nem találtam. Azt akarja ezzel mondani Jézus,  hogy neked, magadnak kell megtalálnod a szavakat. Neked, magadnak kell megfogalmaznod a kérelmedet. Neked benne kell lenned abban a helyzetben, kérésben,  gondolatban, amivel odaállsz Isten elé.

              Tartsunk önvizsgálatot, mi hívő, gyakorló keresztyének: milyen rutinosak vagyunk, amikor kérni kell!? Hisz mi tudunk mindenféle kérő formulát. Használjuk is őket elégszer. Nagy rutinnal. Számtalan történetet hallok, hogyan működtek ezek. Boldog bizonyságtételeket hallhatunk bibliaórán, gyülekezeti közösségben, testvéri beszélgetésben, és bólintunk: Ó, akkor én is megpróbálom. Ó, ha működött, akkor nekem is működni fog. De ez a történet  arra buzdít: neked kell megtalálnod. Az lenne a pogány, ha Jézus azt mondaná: Itt a varázsformula, ha így kérsz te is, megkapod, akkor majd a Mennyei Atya jobbján ülő Fiúval, angyali seregek sokaságával ámulni fog, és azt mondja: Ekkora hitet a Böszörményi úti gyülekezetben sem találtam, ekkora hitet az egész magyar református egyházban nem találtam. Nem a formulát kell mondani. Magadat kell mondanod! Nem azt kell mondanod, ahogyan jónak gondolod, hanem azt, amiben benne van a szíved, a szereteted minden vágya és leleményessége.

              És végül még egyszer térjünk vissza oda, amivel kezdtem. Az a teológus a tizenkilencedik században - hadd védjem meg őt - azért mondotta ezeket a súlyos, sokszor félreérthető és egyébként el is ítélendő szavakat, hogy nekünk egyáltalán nem szabad kérni, mert abból indul ki, hogy a keresztyén ember feltétlenül bízik Istenben. S aki feltétlenül bízik, az nem kér. Van ebben, emberi szinten is, némi igazság. Amikor a szülő gyermeket nevel, sokszor beleütközik ebbe: a gyereke nem kér semmit. Tanítgatja hát: Kicsikém, azért illik kérni. Légy szíves, egy pohár vizet. Légy szíves, merd ki nekem a levest. Légy szíves, írd meg helyettem a leckét. Légy szíves, vidd a táskámat az iskolába, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A gyerek még nem érti. Azért nem érti, mert ő föltétlenül bízik. Neki nem kell kérni. Édesapja, édesanyja szereti. Édesapja, édesanyja odateszi elé az ebédet. Édesapja, édesanyja beveti helyette az ágyat, megcsinálja helyette a leckét, megtanulja a kötelező verset, mindent, mert szeretik. Ő így bízik. Ebből indul ki a mi teológusunk is. Ha valóban bízunk Istenben, miért kérjünk? Éppen azzal fejezzük ki a bizalmunkat, hogy nem kérünk. Gondoljunk Nagy Lászlóra is. Istenes verset mond, vagy istentelen verset mond? Istenes verset mond, s annyira bízik Istenben, hogy Ő majd fog úgy is adni, ha nem kéri. Gyönyörű gondolat. Igaz és nagyszerű gondolat ez. Mégis, én mindezt fordítva látom. Ez a római százados, ezzel a szóval: „csak”, a síró-föníciai asszony ezzel a szóval: „morzsa”, a vérfolyásos asszony ezzel a gondolattal, hogy „elég csak”, nos, ők ezzel fejezik ki, hogy feltétlenül bíznak. Nekünk is ezt a "csak"-ot kell kimondani. Ezzel fejezzük ki, hogy feltétlenül bízunk. Nem szükséges hosszadalmas magyarázás. Nem kell Istennek fölmondani a leckét. Nem kell Őt arra emlékeztetni, hogy "ugye, drága Mennyei Atyám, Te megígérted, hogy engem mindig szeretni fogsz", "ugye, drága Mennyei Atyám, itt a nagy baj, hadd mondjam el, hogy mi a baj, hadd tájékoztassalak róla!" Nem. Elég ez a csak. Csak egy szót szólj, csak mondd ki, csak parancsold, csak küldd el igéd szavát, és meggyógyul az én szolgám.

              A történet arra emlékeztet bennünket, hogy mi, akik oly gyakran szoktunk az isteni kegyelemre apellálni, ezt az egyet nem tehetjük. Szondi két apródjában is így van: "Jézusa kezében kész a kegyelem, oda fog egyenest folyamodni." Szondi folyamodni fog. Nem az Ali basához - Ali jó, Ali szép – nem! Jézusa kezében kész a kegyelem, oda fog folyamodni.

              Ne feledjük el,  hogy amikor kegyelemről, irgalomról, isteni csodáról van szó, nincs mire apellálnunk. Merthogy a kegyelem éppen az, amire nem lehet apellálni. Igazságra lehet, törvényre lehet, jogra lehet. A kegyelemre nem lehet apellálni. Csak folyamodni lehet érte, csak odavinni, csak odatenni  lehet a kegyelemhez mindent. Nem azt mondja a római százados: Uram, Te is parancsnok vagy, én is parancsnok vagyok, tudjuk, hogy mi az eljárásjog. Építettem itt Kapernaumban egy szép zsinagógát, jár most ez nekem. Pedig mondják Jézusnak, így olvassuk Lukácsnál: Tedd meg neki, szereti a mi népünket, megérdemli, jó ember. Amikor elindulunk Istenhez, megértjük, hogy a kegyelem az, amire nem apellálhatok. Éppen azért kegyelem. Egyet tehetek, folyamodok érte. Egyet tehetek, odaviszem magamat, az ügyemet, mindenemet. És aztán, ha már elfogyott minden érv és minden gondolat, ha már megszűnt magam és az ügyem mellett mindenféle lehetőség, hogy győzködjem az Istent, akkor értem igazán a kegyelem küszöbére. A kegyelem küszöbén pedig csak úgy tud átlépni az ember, ha kimondja: A Te szavad, csak a Te szavad, csak a Te igéd gyógyít, szabadít és emel föl. Csak mondd, és meggyógyul az én szolgám.
Ámen