Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az utóbbi napokban egy igen megalázó botrány híresedett el országunkban. Valamely sportgálán egy ünnepelt énekesnő állt ki, és afféle, Amerikában divatos szokás szerint egymagában vállalkozott arra, hogy elénekli nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. És mint ezt már megtudtuk mindannyian, belesült, nem tudta végigénekelni, már a második sor után abbahagyta az éneklés, és ekkor - mivel ő profi, ahogy mondják - a közönséghez fordult, és fölszólított mindenkit, hogy most akkor együtt énekeljék vele. A közönségnek viszont nem akarózott ily módon őt kisegíteni ebben a felsülésében. Nagy és súlyos botrány ez, arculcsapásként is fölfoghatjuk, mint ahogy valóban az is, főleg, hogy e botrány után a médiumokban még ünnepeltebb sztárrá lett az énekesnő, s szinte a tenyerükön hordozzák. Javaslom mindenkinek, aki médiasztár akar lenni, ne énekelje végig a himnuszt, és számíthat rá bízvást, hogy a magyar médiumokban ünnepelni fogják.
Mindezt azért hozom ide, mert eltéveszteni valamit, amit tudni kellene fejből, vagy ahogy az angolok mondják, szívből, nos ez, mindannyiunkkal megeshet. Ezerszer megtanult, fölmondott, begyakorolt verssel vagyunk úgy, hogy egy adott sornál elakadunk, s mint ahogy az elromlott lemezjátszón a tű újra és újra visszaugrik, mi is mindig kénytelenek voltunk visszatérni, és próbáljuk elölről kezdeni, aztán megint megakadtunk. Még jellemzőbb az, hogy valamit rosszul tudunk. Megtanulunk valamit, egy híres idézetet, egy híres gondolatot, de valahogy rosszul tanultuk meg, és úgy idézzük, úgy mondjuk, vagyis nem jól mondjuk. Ilyenkor aztán nagy megszégyenülés, ha ránk pirít valaki: Nem úgy van az, kérem! Majd pontosan visszaidézi, hogyan is van. Így volt ez egyházunkban is nemrégiben. Reményik Sándornak van egy gyönyörű verse, aminek a refrénje így hangzik: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” Egy egyházi méltóság azonban egy alkalommal rosszul idézte: a templomot, s az iskolát, s az iskolát. Mikor szóvá tették, nem ismerte be a tévedését, hanem megmagyarázta, hogy most kétszer annyira fontos az iskolák ügye, mint a templomoké. Most az iskolákkal kell foglalkozni. Hosszú időnek kellett eltelni, amíg vette magának valaki a bátorságot, jelentkezett egy közgyűlésen és mondta, hogy: Kérem, az eredeti idézet nem így van. Úgy is lehet mondani, ahogy eldivatozott, de az nem Reményik Sándortól való. Lett is rögtön nagy ribillió. A felolvasott igével hosszú ideig magam is úgy voltam, hogy rosszul idéztem. Jézusnak ezt a szavát: Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek, úgy idéztem: Ahol a ti szívetek, ott a ti kincsetek. Aztán egyszer valaki szólt nekem, hogy: Tiszteletes úr, az nem úgy van. Jaj, de megszégyenítő egy lelkész számára, hogyha bibliai citátumokkal dobálózik, s valaki meg találja jegyezni, hogy pontatlanul idéz.
Sokat töprengtem, vajon miért tanultam rosszul, miért idézem én ezt rosszul. Szeretnék erről néhány szót szólni, és azt hiszem, hogy ez az én önmagamon való töprengésem segít az igét is pontosan megérteni.
Az első magyarázat az, hogy én, mint hívő ember sose tudok Jézusra úgy gondolni, mint materialistára. Mert amit, most hallunk, tulajdonképpen materialista mondat: Ahol a kincsetek, ott a szívetek. Ez így nem lehet, Jézus nem materialista. Éppen fordítva: ahol a szívetek, ott a kincsetek. Hát nem így lenne helyes, pontos?! Ó, én gyarló lélek, a nagy Mestert, a Megváltót megpróbálom megmenteni és kiigazítani, hiszen Ő nem lehet materialista! Egy ilyen megveszekedett, materialista, pénzimádó, habzsoló, fölhalmozó, anyagias világban hadd kapaszkodjunk bele Jézusba, aki nem materialista!! S elkezdjük óhatatlanul kiigazítani, amit itt olvasunk: Nem így van, nem lehet az így, ez szövegromlás…s mindenféle magyarázatot ki lehet találni, hogy annak úgy kell lenni: Ahol a ti szívetek, ott a ti kincsetek! De nem így van! Jézus, mintha materialista lenne: Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek – pontosan így mondja ő.
A másik kérdés az, hogy ha Jézus nem materialista, akkor vajon micsoda. Ha nem materialista, akkor nyilván romantikus. Ő a szív embere, vagyis idealista. A szív embere. Mennyit beszél Jézus a szívről! Milyen fontos a számára. Mindig erről beszél: A szívedet őrizd meg. A legféltettebb kincsed a szíved. Minden dolog, ami lényeges és számít, az a szívben van. Jézus a szív embere. Milyen hát? Romantikus, vagy idealista. Meg is van itt a gyönyörű ellentétpár. A materialista, az anyagias, a pénzimádó, a harácsoló, a fösvény, akit csak ez a világ, a sárarany érdekel, és vele szemben az eszmék, az ideák, a szív, az érzések, a nemesség, az emelkedettség, a transzcendencia embere. Mégis csak így kell ezt mondani: Ahol a ti szívetek, ott a ti kincsetek!
Ám Jézus azt mondja: Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek. Még azt a magyarázatot is hozzá lehet fűzni, hogy természetesen a "kincs" szó nem a pénz, nem a betétszámla, nem az arany. A kincs gyönyörű, igaz szépség. Annyi minden lehet kincs az ember számára. Értékek, nemes dolgok, az az én kincsem. S ezzel máris az igét hajlítgatjuk, mondván, hogy Jézus nem is az anyagiakról beszél, nem is evilági dolgokról beszél, nem is arról beszél, hogy mibe öltözzünk, mit együnk, mit igyunk, van-e a zsebünkben elegendő pénz! Jézus nemes dolgokról beszél, s ezért ami az én kincsem, az csakis emelkedett érték lehet. Az én kincsem a hazaszeretetem, az én kincsem a becsület, az én kincsem a tisztesség és így tovább, és így tovább.
Ezek azonban már erőszakolt elgondolások, mert ha a szövegösszefüggést nézzük, bizony Jézus evilági, földi dolgokról beszél itt. S tudja jól, hogy miért. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy egy testvér arra kéri Jézust, mondjon érvényes szót örökösödési perében. Örökösödési per? Ott bizony pénzről, vagyonról van szó. S egymásnak mennek a testvérek, vitatkoznak és veszekednek. Lehet, hogy még hívők is, lehet, hogy még a nagyon nagy hívők is jussolásra veszik, ha egyszer ezek a piszkos anyagiak előjönnek. Mert ahol a te kincsed, ott a te szíved. Világos.
Nagyon jól emlékszem, édesapámhoz járt hosszú ideig egy atyafi lelkigondozásra. Volt a családjában egy örökösödési per, és nem volt tőle békessége. Veszekedtek a testvérek egymásnak ugrottak. Nem volt nagy a per tárgya, de mindegyik magának jussolta, nem hagyhatta. S mondta édesapámnak ez az ember: Pedig, tiszteletes úr, mindent megadnék érte, hogy békességünk legyen, hogy a családban a dolgok helyreálljanak. Édesapám megkérdezte: Mennyit ér az a maga örökrésze, amiért perel? Olyan húsz-huszonötezer forint. Azt mondta édesapám: Az előbb azt mondta, hogy mindent megadna érte. Nem kérem, hogy mindent adjon érte, adja oda érte csak ezt a huszonötezer forintot, s lesz békesség. Mire az atyafi: Azt nem adhatom, az az enyém. Ahol a te kincsed, ott a te szíved.
Vagy nézzük Jézus példázatát a gazdag emberről, akit Isten megáld bőséggel. Annyi gabonája terem, hogy nem tud vele mit kezdeni. Ott áll kint a szérűn asztagban, csépeletlenül. Nincs hova vinni. Leül, töpreng, mit csináljak, mit csináljak. Aztán eszébe jut a nagy megoldás: épít még csűröket, kamrákat, tárolókat, berakja oda a termést, megvan minden előre évekre, és azt mondhatja a lelkének: egyél-igyál, tedd magad kényelembe. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Bolond, mondja Isten ennek az embernek: Még ma éjjel elkérik a te lelkedet, s kié lesz, mivé lesz az, amit gyűjtöttél. Ahol a Te kincsed, ott a te szíved.
Kedves testvérek, Jézus sem nem materialista, sem nem romantikus. Nagyon egyszerűen realista. Ez egy reális beszéd. Ismer bennünket. Tudja, hogy milyenek vagyunk. Nem mond bennünket sem jobbnak, sem rosszabbnak, sem nemesebbnek, sem elvetemültebbnek, mint amilyenek mi valójában vagyunk. Ez színtiszta isteni realizmus. De akkor mégis mi az értelme? Mert ilyet más is tud mondani talán! Csak az az érdekes, kedves testvérek, hogy nem mond. Egyedül Jézus realizmusában halljuk ezt: Ahol a te kincsed, ott a te szíved.
Azért realista Jézus, mert nem állít föl semmiféle hamis ellentétet aközött, amit az ember szeret, és aközött, ami az ember önmaga. Mi szoktunk ellentétet állítani, többnyire hamis ellentétet aközött, amit szeretek, ami után vonzódom, amire vágyakozom, amit fontosnak tartok, amit megbecsülök, ami az én kincsem, meg aközött, ami én magam vagyok.
Megfordított értelemben is. Hosszú ideig nekem is nagyon tetszett egy szép mondat: "Isten gyűlöli a bűnt és szereti a bűnöst." Tessék nekem a Bibliában megmutatni ezt a mondatot. Nincs abban ilyen. Ez a mi hamis szembeállításunkból jön. Van bűn, meg van bűnös. Isten gyűlöli a bűnt és szereti a bűnöst. Ám ha ez így van, Krisztus miért öltött testet? Miért halta meg a bűnök büntetését? Ha Isten gyűlöli a bűnt, akkor majd elintézi! Megbünteti a bűnt! A bűnt bünteti meg. S ha így van, javaslom, indítsunk alkotmánymódosítási procedúrát, és ezentúl a bíróságok csak a bűnt büntessék, a bűnöst szeressék. Mi köze a bűnösnek a bűnhöz? Eszerint a híres szlogen szerint semmi. Isten gyűlöli a bűnt, szereti a bűnöst. Ez azonban nem így van. A bűnösök útja elvész. A bűnösök Isten előtt meg nem állnak. Szétszóratnak, mint a polyva, mondja a zsoltár. Mert összetartozik a kettő. És megfordított értelemben is, most Jézus arról beszél, hogy amit az ember szeret és aki az ember maga, az összetartozik. Nem lehet szétválasztani. Ahol a te kincsed, amit te szeretsz, amit te fontosnak tartasz, ami számodra döntő, amire ráteszed a tétet, ami körül forog az életed, az te magad vagy.
Jézus nem tétlez semmiféle hamis szembeállítást, megkülönböztetést aközött, amit szeretsz és aközött, ami vagy. Másokat egyébként mi is így szoktunk ítélni. Mindenki másról így szoktunk ítélni. Aki szeret gyalázatosan beszélni, arra azt mondjuk, hogy mocskos szájú. Aki szereti a másikét elvenni, arról azt mondjuk, hogy tolvaj és ragadozó. Aki szeret a másikról rosszat mondani, arról azt mondjuk, hogy rágalmazó. Csak magunkat szoktuk fölmenteni. Én rágalmazom a másikat, de nem vagyok a rágalmazó. Én mocskosul beszélek, de nem vagyok mocskos szájú, én elveszem a másikét, de én nem vagyok tolvaj. Dehogynem, kedves testvérek, én is az vagyok, ha így teszek. Mindannyian azok vagyunk, ha így teszünk. Jézus realizmusát vegyük figyelembe. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Amit szeretsz, az vagy te magad. Amit csinálsz, az vagy te magad.
Ugyanakkor Jézus ebben az igében megtanít bennünket arra, hogy hova koncentráljuk az életünket. Az ember a köré koncentrálja az egész életét, amit szeret, amit fontosnak és döntőnek tart. A köré szervezi mindenét. Arra figyel, és éppen ezért úgy rendezi el az élete dolgait és önmagát, a gondolatait, a vágyait, az indulatait, hogy rá se kelljen már nézni arra, amit szeret. Ott van kikerülhetetlenül, mert az egész élete arra irányul. Kisfiam, neked ezt álmodból fölkeltve is tudni kell, - szokta volt mondani nekem megboldogult általános iskolai magyar tanárom, mikor belesültem a Toldi-ba. Neked ezt álmodból fölkeltve is tudni kell. Pontosan így vagyunk, amit szeretünk, azt álmunkból fölkeltve is tudjuk. Ahol a te kincsed, ott a te szíved.
Jézus azonban azt akarja, hogy helyezzük át ezt a központot. Váltsuk át szerelmünk tárgyát. Helyezzük át magunkat oda, ahova valóban érdemes. Amikor Jézus azt a szót használja, hogy „kincset gyűjteni”, hogy ne legyen semmi kétségünk a szó értelme felől, egy példázatot mond el, ezt a példázatot olvastam fel. Ez a példázat a gazdaemberről szól, akinek hirtelen nagy vagyona lett, és azt mondhatja lelkének: egyél-igyál, tedd magad kényelembe. Ez nem olyan, mint a magyar államkincstár, ezt nem lehet két nap alatt fölélni. Ez száz évig elég lesz, jöhet az EU, az Egyesült Államok, a Világuralom, akármi, én ezzel megleszek. Ezt tőlem el nem veszik. Azért mondja el Jézus a példázatot, mert amikor ezt a kifejezést használja, hogy „kincset gyűjteni”, szó szerint így kellene fordítani: holnapra eltenni. Milyen egyszerű az a szó, ami itt a Bibliában van. Kincset gyűjteni - holnapra eltenni. Amikor ezt a szót olvassuk az Újszövetségben, hogy "kincs", az szó szerint azt jelenti: ami holnapra el van téve. Holnapra eltesz. Ami a kamrában van, a befőtt. Ahol a te befőtted, ott a te szíved. Ezt jelenti a szó, semmi egyebet. De ez fontos, ez a döntő, ez a lényeg. Ahol a holnapi napod biztosítéka, ott lesz a te szíved.
És itt egy még mélyebb rétegébe érkezünk annak a megértésében, hogy mi az ember. Az ember, ahogy nagy antropológusok a huszadik században megállapították, az egyetlenegy olyan földi élőlény, amely jövőre való nyitottsággal él. Az ember az egyetlenegy olyan lény, amelynek nem csak környezete van, amivel egy élő, szerves viszonyrendszerben él, az embernek világa is van. A környezetnek nincsen jövője, a környezetnek örök törvényszerűségei vannak. Fölkel a Nap, lenyugszik a Nap. Tenyészet-enyészet. Ebben nincsen tegnap, ma és holnap. Csak amikor világról beszélünk, akkor beszélhetünk holnapról, amit az ember elővételez, amit ide tud vonni magához. Ami az embert aggodalommal töltheti el. Mit mond Jézus? Ne aggodalmaskodjatok a holnapi nap felől. Ugyanezt a szót használja. Majd gondoskodik önmagáról a holnap. Ezt Jézus nem mondja a verebeknek, az ég madarainak, a mezők liliomainak, s milyen ostobaság is lenne, azt mondani kedves cicámnak, vagy kiskutyámnak: kedves kiskutyám, ne aggodalmaskodj a holnap felől.
És ezt lehet még tovább is mélyíteni. A huszadik század egzisztencializmusa mutatott rá, hogy az ember az egyetlen olyan lény, aki annak a tudatával él, hogy meg fog halni. S ez is a holnapba tartozik. Ahol a te holnapod biztosítéka, ahol el van téve valami számodra a holnapi napra nézve, amit befőztél, ami a te kincsed, ott van a te szíved. Mi az én holnapom biztosítéka? Ez ennek az igének a nagy kérdése. Az a biztosítéka az én holnapomnak, mondja az ember, amit én tegnap, tegnapelőtt meg ma szépen kiporciózva összekaparásztam, összeszedtem, befőztem, föltettem a polcra, eldugtam a kamrába, bezártam a széfbe, biztos bankbetétbe helyeztem, elástam. Ez a biztosíték? Megeszi a moly, mondja Jézus. Eljönnek a tolvajok, kiássák, és ellopják. Vajon, a modernkor materializmusában csak azért van berácsozva az életünk, mert félünk, hogy ránk törnek? Nincs ebben sok részben valami olyasmi is: Nem az életemet féltem. A holnapomat féltem.
Édesapám mesélte, hogy a második világháborúban, amikor bejöttek az orosz csapatok, ő egy Budapest melletti faluban tartózkodott, az egyik családhoz volt beszállásolva. A család nagy kétségbeesetten összeszedte mindenét, a legszebb ruhákat, fehérneműt, begöngyölték egy nagy lepedőbe, betették egy nagy bőröndbe, de hova dugják, hova dugják? Végül hátramentek a disznóól mögé és a trágyadombba ástak egy gödröt, és abba tették az értékeiket, gondolván, ott nem fogják keresni az oroszok. Nem is keresték. De egy nap az történt, hogy beállt az udvarra egy orosz terepjáró, s ott forgolódott össze-vissza, nekiment a trágyadombnak, és kifordította a bőröndbe berakott összes családi kincset. Ott állt az udvaron a kétségbesett család, és ott röhögtek rajtuk az orosz katonák. Rázták előttük a trágyaleves gyönyörű bocskait, nagyestélyit.
Ahol a te kincsed, ott a te szíved, de ne gyűjts magadnak kincseket e földön, mert megeszi a moly, megemészti a rozsda, eljönnek a tolvajok, kiássák. Vagy ha azt mondod, mint a gazda, hogy csűröket építettem magamnak és ezt mondhatom az én lelkemnek: Egyél-igyál, tedd magad kényelembe, nem jön a moly, nem lesz rozsda, másutt járnak a tolvajok, majd Isten mondja neked: Bolond, még ma éjjel elkérik a te lelkedet.
Ahol a holnapod biztosítéka, ott a te szíved. Ki az én holnapom biztosítéka? Az, aki volt a tegnapomé, és aki a mai napomé is. Aki fölhozta rám ezt a mai napot. Aki megáldott atyai szeretetével. Aki elküldötte Krisztust, az Ő egyszülöttjét, aki azt tanítja nekünk: Isten úgy gondoskodik rólatok, oly ékesen felöltöztet benneteket, úgy megtart benneteket, hogy nektek még annyira sem kell aggódnotok a holnapotokért, mint amennyire egyébként nem aggódnak az ég madarai és a mezők liliomai. Gondtalanságot tanítana Jézus?
A tizenkilencedik század sok bibliatudósa nem tudta megérteni Jézusnak ezeket a gondolatait, és arra hajlottak, hogy Jézus egyfajta eszkatológiai felelőtlenséget tanított. Jön az Isten országa, itt van, holnap itt van, nem kell semmivel törődni. Mert az Isten országa a holnap. Némelyek hajlottak arra is, hogy Jézust felelőtlennek nyilvánítsák. Félig-meddig igaz volt, amit megállapítottak. Így van. Az Isten országa a holnap. De még pontosabb lenne azt mondani: Isten a holnap. Ő a biztosíték. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Hol hát a te Istened? És ott van-e nála a te szíved?
Ne gyűjtsetek itt a földön magatoknak. Ne gyűjtsetek, ne halmozzatok föl, ne tegyetek el befőttet. Értjük már mindannyian, ez nem a háziasszonyokat menti föl augusztusban-szeptemberben az alól, hogy befőzzenek. Ez nem a gondos családfőt menti föl az alól, hogy tartalékolja a pénzét. Ez egyáltalán nem arról szól, hogy nem kell a holnappal, az időrendi holnappal törődni. Éppen fordítva, azt jelenti, hogy a holnappal kell törődni, és oda kell vinni a szívünket, ahol a mi holnapunk biztosítéka, maga a teremtő Isten van.
A huszadik század egyik legnagyobb teológusa Paul Tillich egy gyönyörű, nagyon nehezen fordítható fogalmat talált ki arra, hogy mit jelent az ember számára Istenben hinni. Talán így lehetne magyarra lefordítani: Ami az embert végső módon érdekli vagy meghatározza, ami az ember számára végső módon feltétlen. Nagyon bonyolult, ahogy a teológusok szoktak beszélni. Jézus egyszerűbb, csak annyit mond: Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Ahol a te holnapod, a te holnapod biztosítéka, ott a te szíved. Nem tud másutt lenni.
Márcsak egyetlen kérdés van: Kicsoda, micsoda az én holnapom? Mi az, ami az én holnapomban biztosan ott van? Egészen biztosan. Moly által megehetetlenül, rozsda által fölemészthetetlenül, tolvaj által ellophatatlanul, egészen bizonyosan ott van a holnapban. Csak az, aki itt van a mai napban, aki ott volt a tegnapiban, aki mindig itt volt és mindig ott lesz, mert örökkévaló. Nem is az időnek, a tegnapnak, a mának, a holnapnak a kérdéseiről van itt szó, hanem magának az örökkévalóságnak a kérdéséről. S nem az az igazi kincs, ami örökkévaló? Nem így mondjuk mi magunk is, hogy amit ránk hagytak eleink, az az örökség, aminek mindig meg kell lennie, és fenn kell állnia?! A biztos holnap az, ami örökkévaló. És egyedül Isten örökkévaló. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
