2003. február 1- i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nemrégiben mondta egy kedves barátom: hogyha minden így megy tovább, ahogy megy, talán hamarosan megérjük azt is, hogy az irodalom tankönyvekből, a kötelező olvasmányok közül ki fogják törölni Vörösmarty Mihály “Vén cigány” című versét, tekintettel arra, hogy a vers címe nem az, hogy “Vén roma”, hanem az, hogy “Vén cigány”. S ez ugye, rasszizmus. A költő alábecsüli egy nép tisztességét és becsületét. Ki vele hát az irodalomkönyvekből! Sokat tűnődtem ezen a megjegyzésen. Akár igaz, akár nem, ahogy a dolgok most mennek, nagy a valószínűsége. Eszembe jutott az, hogy 15-20 esztendeje, amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, ott már lehetett ilyeneket hallani. Ők azóta talán már kigyógyultak ebből, de úgy látszik, mi szegény magyarok mindig a harmadnapos levetett kultúrzoknit szoktuk megkapni, magunkra húzni, így most mi szórakoztatjuk magunkat ezzel. Csak remélem, hogy épen és egészségesen túl fogjuk élni. Ám, ha nem, akkor valószínű hamarosan támad majd olyan hang is, hogy az előbb felolvasott passzust húzzuk ki a Bibliából, merthogy alábecsüli a gyermekeket. Minden kétség nélkül így kell ezeket a sorokat olvasnom. Ne higgye senki, hogy Jézus olyan nagyra tartja itt a gyerekeket. Más passzusokban igen. Másutt Jézus azt mondja: engedjétek hozzám a gyermekeket, mert ilyeneké a mennyeknek országa. Másutt azt mondja: ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mehettek be a mennyeknek országába. De, hogy itt megbecsülésről lenne szó, az egészen biztos, hogy nem áll meg. Éppen ellenkezőleg, valami egészen másról beszél itt Jézus, amikor a kisdedeknek megnyilatkozó isteni kegyelmet állítja szembe saját kora bölcseivel és értelmeseivel. Ezért hát, ha úgy alakul majd, biztos fogjuk hallani, hogy ezt a passzust is húzzuk ki a Bibliából, mert a mi korunk lelkületével, szellemével nem fér már össze, hogy a gyermeket ennyire alábecsüljük. Mi már ellenkezőleg: azt halljuk, abban élünk, úgy növekszünk fel, úgy nevelődünk, minden arról szól, hogy a gyermek a legdrágább, a gyermek mindenek felett való. Új pedagógiai reform készül, melynek értelmében a gyermek annyira drágának tekintendő, annyira mindenek felett való, hogy már tanulnia sem kell. Minek is? A gyermek önmagában a tökéletesség. Nem is tudjuk, miért kell a gyermeknek iskolába járni! Talán csak azért, hogy amíg a szülők nincsenek otthon, addig valaki őrizze. Ám ha a gyermek annyira okos, hogy tanulnia se kell, felelnie se kell, osztályzatot sem kell a gyermeknek adni, miért kell egyáltalán őrizni? Tud majd ő magára vigyázni! Iróniával mondom ezt, mert az ember sokszor kínjában ironizál, mikor egy olyan korba érkezik el, amelyik szisztematikusan, tudatosan, és nyugodtan lehet azt mondani, szinte valami démoni megszállottsággal rombol le mindent, aminek az alapján megbecsülhetjük a gyermeket.

Hogy Jézus korában ez nem így volt, az egészen nyilvánvaló. Ez a mi korunk szelleme, ezért azt kell megkérdeznünk, hogy a mi korunk tisztességadása a gyermekek iránt miből táplálkozik? Az eredője ebben a felolvasott megjegyzésben van. A megjegyzés előzményeit mindannyian ismerjük, Keresztelő János követeket küld Jézushoz és a messiási mivoltát firtatja. Jézus ennek kapcsán megfeddi a Galileai tenger környéki kis városokat, ahol csodákat tett, ám a csodák átélői, megtapasztalói, az isteni kegyelem kiáradásában fürdők nem változtak semmit, nem tértek meg. Azt mondja Jézus Kapernaumról, a csodák városáról, hogy ha annyi csoda történt volna Szodomában, mint ott, már rég megtért volna, és mind a mai napig fennállna: „és mondom neked, Szodoma földjének könnyebb dolga lesz az ítélet napján, sem mint neked.” Ezek az előzmények.

Az értetlenségről van itt szó. Isten kinyilatkoztatja magát, Isten Krisztusban kegyelmes időt hoz, ám akik ezt átélik, akik ennek kedvezményezettjei, meg sem rezdülnek, mintha semmi se történt volna. S ekkor mondja Jézus ezeket a szavakat: „Hálákat adok Néked Atyám, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket e bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted, igen Atyám, mert így volt kedves Teelőtted.” Szögezzük le, kedves testvérek, hogy Jézus nem mondja, hogy a kisgyermekek értelmesek és bölcsek lennének! Ki Vele a tankönyvből! Ki Vele a Bibliából! Halljuk harsogni a modern kórust. Mert nem mondja. Egy ellentétet állít fel. A kisgyermek nem bölcs. A kisgyermek nem értelmes. Itt most olyan dolgok történnek, amik voltaképp nem is tartoznak a gyermekre. Mi felnőttek vagyunk úgy, mikor a családi körben olyan témára kerül sor, amelyről úgy véljük, nem a gyereknek való, akkor kiküldjük őket a szobából, és azt mondjuk, hogy kisfiam, kislányom, megengedem, hogy még nézd a TV-t, számítógépezz, mi most beszélgetni akarunk. A gyerek maradna, mert érzi, hogy most valami nagy titok készül, de mi kizavarjuk, s azt mondjuk, ez most nem rád tartozik, nem neked való. Igen, Jézus szavai értelmében most valami olyasmi történik Bethsaidában, Korazinban, Kapernaumban, ami elsősorban a bölcsekre, az értelmesekre tartozó lenne. Itt most a gyermek: a bölcs és az értelmes ellentéte.

Kétezer évvel ezelőtt nemcsak Palesztinában volt ez így,  így volt ez a görögöknél is, akiket olyan nagyra tart a mai korszellem embere. Ha megnézzük, mire vezethető vissza etimológiailag az a két görög szó, amivel általában a gyereket jelölték, belátjuk ezt. Az egyik kifejezés – szó szerint fordítva – azt is jelentheti, hogy zsenge, újonc, éretlen. A görögök a gyereket egyszerűen csak így nevezték: éretlen. A másik szó még megrendítőbb, ez a paidosz, mely arra a verni igére megy vissza. A gyermek az, aki verhető. A gyermek az, akit verni kell. Ha igazán komolyan vennénk a “Vén cigány”-ra vonatkozó javaslatot, akkor az egész antik görög kultúrát ki lehetne törölni a civilizációnkból. Mert amikor Platón, Szókratész és a többiek azt mondják, hogy gyermek, akkor azt mondják, hogy a verni való, akit nevelni kell, akibe bele kell verni a tudományt, akit okítani kell, sőt verni kell, hogy bele menjen a bölcsesség. Így tekintett az a kultúra a gyermekre. Lehet ezen nekünk elborzadni, és azt mondani, jaj, nem, az nem lehet, akkor az egy szörnyű, barbár kultúra volt, és inkább süllyedjen vele Arisztotelész, Platón és a világ minden bölcsessége, de nekünk ez nem kell, én mégis azt javaslom, próbáljuk megtalálni azt, hogy mitől változott meg az európai ember szemlélete. És ebben az Igében van ennek a forrása.

Jézus azt mondja, Isten az Ő titkait, az Ő kegyelmét, az Ő kegyelmének esztendejét elrejti, – szó szerint fordítva – elzárja a bölcsek és az értelmesek elől, és feltárja a gyermekek számára. Miért mondja ezt Jézus? Azért, kedves testvérek, mert Bethsaida, Korazin, Kapernaum, vagyis az Ő kedves városai ott a Galileai tó partján az Isten elérkező kegyelmét valahogy úgy fogják fel, úgy tekintik – ha szabad ezt a kifejezést használni – mint ami jár nekik. Úgy tekintenek rá, úgy kezelik, mint ami jár nekik. Olyannyira így van ez, hogy tulajdonképp keveslik is azt, ami Jézusban történik. Keresztelő János kérdésében is ez rezeg. Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Visszaüzen Jézus: „mondjátok meg Jánosnak, a vakok látnak, a sánták járnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek örömhír hirdettetik.” S minderre Bethsaida, Korazin, és Kapernaum azt mondja: smafu. Ez kevés. Több kell. Más kell. Ez csak afféle körítés. Rendben van, Jézus bebizonyította, van hatalma, rendben van, produkált itt nekünk valamit, de több kell, más kell. Mi több, mi más? Szinte belerendülök, amikor azt mondja az ember a halottak feltámadásának hírére: nekem ez nem elég, nekem több kell. Tudsz többet mondani? Tudsz többet kívánni? A halottak feltámadnak! Elérkezett az Isten kedves esztendeje. S akkor Jézus azt mondja: Istennek az a titka, sőt, örök törvénye, hogy kegyelmét, elhozott irgalmát azoknak adja, akik Tőle azt elfogadják, akik azt magukhoz ölelik. Minthogyha a királyi mennyegző példázatát mondaná itt Jézus más szavakkal, s valóban: egy király mennyegzőt készített, kiküldte szolgáit a hivatalosokhoz, de ők nem mentek el. Ki tudja miért? Az egyik azt mondja, megnősültem, a másik azt mondja, autót vettem, a harmadik azt mondja, éppen tőzsdéznem kell, a negyedik világmegváltó eszményeken töri a fejét, az ötödik éppen szervezkedik. Ekkor a király kiküldi a szolgáit, ahogy Jézus a példázatban mondja, az útszélre, a sántákhoz, a csonka-bonkákhoz, a senkikhez. S a kegyelmet, amit Isten készített, oda fogja nekik adni. Mert Isten nemcsak kegyelemkészítő, hanem ajándékozó is. Az ajándékozó szóban pedig nemcsak az van benne, hogy kész ajándékot adni, kész kegyelmet készíteni, kész észrevenni a rászorulót, hanem az is hogy adni akar. Ez az Isten örök lét-diszpozíciója. Isten adni akar. És ha nem kell a hivatalosoknak, amit az Isten ad (pedig az a legtöbb, amit Ő ad!), ha erre azt mondják, köszönjük, de jöjjön a lényeg, akkor Isten azoknak adja, akik elfogadják. Adja majd azoknak, Jézus megjegyzés értelmében, akiknek adhatja. Jaj néked Bethsaida, Korazin, és Kapernaum, annyit kaptatok, annyi csodát kaptatok, ha annyi történt volna Szodomában, mint közted, még mindig állna. Ha annyi csoda történt volna, mint közted, zsákban és hamuban tért volna meg. Isten: ajándékozó Isten. Adó Isten. Odaadó Isten. És, ha te nem hagyod, hogy neked adjon, ugyan mit számítanak indokaid, adni fogja másnak, akinek adhatja.

Mit jelent ez, hogy annak, akinek adhatja? Itt jönnek be a képbe a gyermekek. A gyermek nem bölcs és nem értelmes. Remélem, ezért a mondatomért egyetlen szülő, vagy pedagógus sem fog rám megorrolni, ezeket implicite Jézus mondja. A gyermek nem bölcs és nem értelmes, azaz nem okoskodik, nem kalkulál, nem kezd el mérlegelni, elfogadjam, ne fogadjam, jó lesz ez nekem, nem lesz jó ez nekem, hogy adjon az Isten nekem valami, aztán majd meg is kell térni, ajándékozzon meg az Isten, hogy aztán jónak kell lennem, szeressen az Isten, hogy akkor meg kell változnom? Kedves bölcs és értelmes felnőttek! Ha még van bölcsességünk és értelmünk, csináljunk egy gyors mérleget, mennyi kegyelmet elokoskodtunk már így?! Mennyi csodálatos lehetőség felett elbölcsködtünk így?! És már nincs. Már nincs velünk az alkalom, nincs ott a pillanat, elszállt a kegyelem órája. És még inkább,  hányszor volt az, amikor a szívünket megtöltötte, egész lényünket átjárta Isten szeretetközelsége, felizzottunk tőle, ám utána elkezdtünk okoskodni?! Mi is volt ez? Valami lélekmélyi inherens vallásos rezdülés a kimondhatatlan nevű transzcendens magánvalóságra? Netalán valamiféle örök, humánus illúzió? Isten volt ez? Vagy a dolgok különös konstellációja? Vagy tulajdonképpen magamnak köszönhetem ezt, mert én olyan ügyesen helyezkedtem, álltam, csináltam, alakítottam a dolgokat? És hol van a szív öröme? Hol van a felizzásunk azon, hogy az Isten meglátogatott bennünket és szeretett bennünket? Értelmesek és bölcsek, emlékeztek még az életetekből valamire, egy momentumra, egy mozzanatra, amikor és ahol az Isten megajándékozott és szeretett benneteket? Emlékeztek még? Ó, annyit tudunk okoskodni, kedves testvérek, olyan bölcsek és értelmesek tudunk lenni, hogy éppen csak ezt az emlékezésünket veszítjük el. Annyira okosak vagyunk, annyi bölcsességünk van, hogy már nem is emlékszünk semmire. Egészen pontosan a lényeges dolgokra nem emlékezünk. Mert az Isten szeretetére, az Isten kegyelmére nem emlékezni, az igei kifejezés szerint: arról meg nem emlékezni, ez minden ostobaságok ostobasága. A gyermek is értelmesebb, akiről azt mondja Platón és Szókratész, hogy éretlen, s akiről azt mondja a görög kifejezés, hogy úgy kell beleverni a tudományt. Még ő is értelmesebb, mert ő magához öleli, mert ő nem kétli, hogy ajándékba kapta. Mert egész lényében kifejeződik, hogy szüksége van rá.

Igen, kedves testvérek, Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy a gyermek: gyermek. Nem hagy kétséget afelől, hogy a gyermek zsenge. Még afelől sem hagy kétséget, hogy a gyermek így, vagy úgy, de nevelésre szorul. Meg kell fogni. Bele kell tölteni a tudományt, hogy bölcs és értelmes legyen. S mégis, most azt mondja Jézus, hogy Istennek úgy volt kedves, hogy a gyermekekhez megy, mert Ő ajándékozni akar, adni akar. Itt értjük meg Jézusnak azt a másik szavát, nem gyermek-romantika ez, nem valamiféle modern szentimentalizmus: ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába. Nem mentek be. Mert csak a gyermek tud olyan lenni ma is és mindig, aki feltétel nélkül elfogadja az ajándékot. Aki hagyja, hogy megajándékozzák. Isten pedig azt ajándékozza meg, aki engedi, hagyja, hogy megajándékozzák. Aki megajándékozható.

Mit mond a Jelenések Könyvében az Úr a gyülekezetnek? „Azt mondod, hogy gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire. Pedig te vagy a szegény, a vak, a mezítelen és a nyavalyás.” Te vagy a gyermek. Azt mondod bölcs vagy és értelmes? Bolond vagy. Azt mondod, mindened megvan, nincs szükséged semmire, eljutottál az önfenntartás legmagasabb szintjére? Bolondságot mondasz. S nézd, az Isten elrejti előled ajándékait. És ez azt jelenti, hogy nem is látod őket, meg se mutatja őket, már nagy bölcsességedben és értelmességedben azt se tudod, hogy mit kérj. Ahogy Jakab apostol mondja a levelében, ahol imádkozásra tanít: kértek, de nem jól kértek, és azért nem kértek jól, mert nem tudjátok, hogy mit kérjetek, és azért nem tudjátok, hogy mit kérjetek, mert nem látjátok, hogy mit kellene kérnetek. Isten a gyermekeknek jelentette ki az Ő titkait. No nem azért, mert ezzel egy csapásra a gyermeket a fejünk fölé emeli, és többé teszi, hanem azért, hogy megszégyenítsen minket. Ha neked nem, akkor a gyermeknek. Ha neked, a hivatalosnak nem, akkor majd az útszélen járónak igen. Ha neked, az értelmesnek és a bölcsnek nem, akkor majd a bolondoknak igen. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, Isten a bolondokat választotta ki magának, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a semmiket választotta ki magának, hogy megszégyenítse a valakiket, és a nemteleneket választotta ki magának, hogy megszégyenítse a nemeseket. Ha nem kell a bölcsnek, ha nem kell a nemesnek, ha nem kell a valakinek, adni fogja a senkinek, és abból lesz valaki.

Itt van a titka a mi modern korunk immár rendkívüli módon elfacsarodott és túlságba eső szellemének, ez az a fundamentum, ez az az alap, amilyért a modernkor annyi évszázados érlelődés és gyötrelem után megbecsüléssel tekint a gyermekre. Ám hogyha ezt az intézményt, az isteni ajándékozás intézményét megvetjük és megsemmisítjük, csak nehogy az legyen, ami lenni szokott, hogy fenenagy, s fennkölt gyermekimádásunkból átessünk ugyanabba a barbárságba, ami Jézus korában volt. Mert ez a civilizáció tanulsága. Amit nagyon felemel az egyik kor, a csúcsba magasztal, önmaga fölé emel, bálványoz és istenít, azt egy másik korszakban lábbal tapossa meg. Kedves szülők, ha azt akarjátok, hogy az unokáitok, mit mondok, már a gyerekeitek, s majd unokáitok megbecsültek legyenek, ne járjatok azon az úton, amelyen a modernkor szelleme űz és hajt bennünket. A Jézus útján járjatok. Ha azt akarjátok, hogy a dédunokáitok ne csak úgy említtessenek, mint verésre való, mint zsenge, mint éretlen, akkor még most, mielőtt ez a kor végképp elrontja, megsemmisíti és tönkreteszi azt az isteni alapot, amelyen megállva megláthatjuk a gyermek titkát, és ezért tudhatjuk a gyermeket szeretni, mint rászorulót, mint megajándékozhatót, mint kiszolgáltatottat, ne engedjétek, hogy ez tönkremenjen. Most, amíg még lehet, mert aztán, ha tönkremegy, akkor majd a dédunokáink, vagy az unokáink, már megint csak úgy említtetnek, ahogy az antik görög nyelvben: ütlegre való, zsenge, senki és semmit érő. Abban a szembeállításban, amit itt Jézus elénk hoz, s megítéli a bölcset és az értelmeset, éppen erre int bennünket az Ige. Bölcsek és értelmesek, miért hiszitek azt, hogy elegek vagytok önmagatokban? Bölcsek és értelmesek, miből gondoljátok, hogy az, amitek van, immár véghetetlenül és örökké való módon elég? Mid van, amit nem úgy kaptál? - kérdezi az Ige. A bölcsességet is kaptad. Isteni ajándék. Ne tedd önmagáért valóvá, hanem fordulj vele Istenhez, lásd meg, hogy Ő téged szeret, Neked is ajándékozni akar, és amit Isten ad, az mindig a legtöbb. Azért a legtöbb, mert amit Isten ad, abban Ő maga is benne van. Boldog az, aki nem hiszi magát mindent tudónak, mindenre értelmesnek és bölcsnek, hanem tudja, vallja és meg is éli, Isten gyermeke ő, akit az Atya kész mindig, minden időben a legnagyobbal is megajándékozni.

Ámen