2003. december 25- i igehirdetése

Kedves testvérek!

Azt hiszem, mindannyian úgy vagyunk vele, hogyha elindulunk azon a belső idő-gépen, amit emlékezetnek nevezünk, és emlékezetünk elénkhoz egy-egy alkalmat, mozzanatot, eseményt az életünkből, ezekhez a mozzanatokhoz és eseményekhez talányos módon többnyire hozzá tudjuk rendelni az időt is,  amikor ez megtörtént velünk. Talán nem emlékezünk pontosan a napra és az órára azzal a megközelíthetőséggel, ahogy ezt itt Lukács evangélistánál halljuk: “azokban a napokban, abban az időben”, amikor gyermek voltam, amikor fiatal voltam, amikor a katonaidőmet töltöttem, amikor az egyetemen a tanulmányaimat végeztem, amikor házasodtam, amikor a gyerekem született. Valamilyen időre azonban emlékezünk, mert az események, az életünket meghatározó történések időhöz is kötve vannak - idővel és térrel együtt születünk és gondolkozunk. Azt pedig hálával tudjuk elmondani, hogy az ünnepeinknek egészen különös emlékeztető ereje van az életünkben. Nemcsak annyi történik, hogy évről-évre rutinosan ismétlődik a Karácsony, a Húsvét, a Pünkösd, egy születésnap, névnap, családi évforduló, kiemelkedő esemény, nemzeti ünnep, s már túl is vagyunk rajta, hogy aztán a következő évben, közeledvén újra felidéződjön bennünk valami a régi napokból, a régi emlékekből. Ennél sokkal több történik.

  Az ünnepeknek és különösen a szent ünnepeknek, így a Karácsonynak is megjobbító és megszentelő hatalma van az életünkben. Átéljük, hogy változnunk kell, meg kell változnunk, másmilyenné kell lennünk. Bár a régmúltból is visszaköszönnek az ünnepnek, s így a Karácsonynak is az egykori nagyszerűségei, a mostani Karácsonyban is érezzük, hogy az ünnep ereje, az ünnep szentsége valamit tesz az életünkben, valamerre sodor bennünket. Ez pedig a megjobbulásnak és a megszentelésnek az iránya: érezzük, változnunk kell. Ilyesmire utal Lukács evangélista megjegyzése is, az a három-négy szó, amit felolvastam “És lőn – vagy mai magyar nyelven: és az történt – azokban a napokban.” Jelenthet ez a kifejezés (azokban a napokban) a maga egyszerű módján történelmi utalást is. Az evangélista elbeszéli Jézus születését, az első Karácsonyt, és annak rendje-módja szerint mindjárt elhelyezi az időben a késői olvasót, a következő nemzedékeket, és azt mondja: “azokban a napokban”, amikor ez meg ez történt.

  Valóban lehet a régmúlt dolgait így átélni és kifejezni: azokban a napokban, mi is így szoktunk megemlékezni egykor volt dolgokról. Akkor-amikor történt ez és ez, akkor, amikor – ahogy az előbb idéztem – gyermek voltam, akkor, amikor katona voltam,  amikor vizsgára készültem, amikor a gyermekünk született – elbeszélünk, elmesélünk valamit és meghatározzuk az idejét. Így is lehet Jézus életére, születésére, a karácsonyra tekinteni. Akkor.., valamikor. Nem is tudjuk igazán pontosan, mikor, úgy nagyjából kétezer évvel ezelőtt Júdeában, Betlehemben született valaki, aki természetesen nekünk nagyon fontos, hiszen személyisége, sorsa, tanítása tovább él nemzedékeken keresztül, s gyűrűzik, ahogyan gyűrűzik a víz, amikor követ vetnek a tóba s a hullámgyűrűk mindezidáig, a mi időnkig is hozzánk is elérkeztek – emlékezünk. Ha így állunk a dolgokhoz, akkor az ünnepeink emlékünnepek. Ne becsüljük le azokat, akik a karácsonyt így ünneplik. Ennek is nagy jelentősége van, ez is fontos, hiszen talán ez az első lépés, amely nyomán el lehet indulni az ünnep lényege felé. Természetesen, hogyha ez csak apropó, alkalom arra, hogy ünnepeljünk, ám igazából véve nem az egykor volt eseményt ünnepeljük, hanem azt ünnepeljük, ahogyan most mi vagyunk, vagy azt ünnepeljük, hogy végre nem kell dolgozni, netalán azt ünnepeljük, hogy egyesülhet a család, akkor rossz irányban indultunk el.

  Azt tehát mindenképpen le kell cövekelnünk, meg kell állapítanunk, hogy fontos ez a megjegyzés: akkor ez és ez történt, vagyis egy valóságos történeti eseményről van szó. Ezt erősíti meg,  amit Lukács evangélista mond, “és történt azokban a napokban, hogy Augusztus császártól parancsolat adatott ki.” Ebben a pillanatban már nemcsak visszamegyünk a régmúltba, hanem egy egészen konkrét történelmi eseményt látunk magunk előtt. Méh mindig gondolhatunk arra, hogy Lukács evangélista semmi egyebet nem mond, mint azt, hogy akkoriban történt mindez, amikor Augustus császár kiadta a népszámlálási parancsot. Vagyis a karácsony történetére való emlékezés hozzáköt bennünket egy történelmi időhöz, egy történelmi alakhoz, Augustus császárhoz, s egy általa indított történelmi eseményhez. Ez még távolabb visz bennünket, még jobban belevisz bennünket a múltba, ugyanakkor azonban ezzel még inkább múlttá teszi azt, amiről szól. Egy római császárhoz, Augustushoz van kötve az esemény. Így aztán abból, ami akkor történt, kiemelkedik számunkra is egy mozzanat, karácsonynak valami jelentősebb eseménye, de Lukács csak ennyit akar itt mondani  - vélhetnénk – hogy akkor, amikor a császár kiadta a parancsolatot, vagy amikor útnak kellett indulni, vagy amikor József és Mára engedelmeskedve a hatóságok utasításának Názáretből elment Betlehembe a népszámlálás miatt, akkor…. De azt hiszem, kedves testvérek, hogy nem erre utal az evangélista. Ugyanis a hatodik versben azt olvassuk “és lőn, hogy amikor ott voltak beteltek az ő szülésének napjai.” Azok a napok Mária szülésének a napjai, azok a napok Jézus születésének a napjai! Akkor teltek be szülésének a napjai, amikor a császári parancs nyomán Názáretből Betlehembe kellett menni, mikor Betlehemben nem volt hely a fogadóháznál, mikor kiszorultak az istállóba, mikor a világ peremére kerültek, akkor teltek be az ő szülésének a napjai! Vagyis, amikor Lukács evangélista elkezdi Jézus születésének a történetét, és így kezdi “történt azokban a napokban”, akkor azok a napok Jézus születésének napjait jelentik. Azok a napok Jézus napjai. Ezért a karácsony, s ezt nyugodtan kimondhatjuk, elsősorban nem az ünneplés ideje (bár az is!), nem a megnyugvás ideje (bár az isnem a családok egyesülésének az ideje (bár az is!), nem a nagy bevásárlások ideje (bizonnyal az is), karácsony és karácsony napjai: Jézus napjai, az Ő születésének napjai. Azért is kell még külön szólnunk erről a különös megjegyzésről (történt azokban a napokban – most már tudjuk, hogy azok a napok Jézus napjai), mert az Ószövetséget lapozva újra és újra találkozunk ezzel a kifejezéssel: ama napokban, azon a napon. Ha végigolvassuk az Ószövetséget egy szómutató tárral, azt vesszük észre, hogy ez a kifejezés uralja az időre vonatkozó kifejezéseket. Az Ószövetség természetesen sokszor beszél napokról, napok számáról, időkről, de amikor a prófétás könyvekhez jutunk, újra, meg újra előjönnek ezek a kifejezések: ama napon, azokban a napokban. A próféták itt előre utalnak a jövőbe, jövendölnek. Isten azért adott nekik üzenetet, azért hatalmazta fel őket Szent Lelke által, hogy mintegy előre tekintve egy eljövendő időről, a szabadulás idejéről, a megváltás idejéről jövendöljenek a reménység népének, a reménykedőnek, a szabadulást váróknak, a nyomorúságban, bajban levőknek. Isten ígéretei azok, amelyek azokban a napokban beteljesednek. Prófétai kifejezést hallunk hát: azokban a napokban, ama napokban, ezek a szavak az ígéreteket és a beteljesedést hordozzák. Vagyis amikor Lukács evangélista azt mondja “és lőn azokban a napokban”, “ama napon”, tudatosan hozzákapcsolja mondandóját, elbeszélését a prófétai ígéretekhez. Nemcsak úgy, véletlenül esett ez meg. Természetesen mondhatnánk, hogy úgy is! Lukács leírja az evangéliuma elején, hogy ő szorgosan utána nyomozott mindennek, merthogy sokan és sokféleképpen kezdték már Jézus történetét elbeszélni. Mint egy nyomozóriporter ő is kiszállt, Názáretbe, környékére, Galileába, Jeruzsálembe, megkérdezte a még élő szemtanúkat, összegyűjtötte az eseményeket és összeállította az evangéliumát. Ezért aztán mondhatnánk, hogy pontos és precíz ember lévén, megjelöli a dátumot: mikor született Jézus. Azokban a napokban, amikor Augustus császártól parancsolat adaték ki, akkor teltek be Mária szülésének a napjai, akkor született Jézus. Most már mindenki tudhatja. Azonban meggyőződésem, hogy az evangélista tudatosan köti, mert kötnie is kell, Jézus születésének az időpontját ehhez a régi, régi prófétai kifejezéshez. Ama napokban majd ad az Úr szabadítót, ama napokban majd szűz szül fiat, ama napokban majd eljön Immánuel, ama napokban majd egy gyermek adatik tinéktek, akinek a vállán uralom lesz, aki neveztetik Békesség Fejedelmének, hatalmas Istennek, Tanácsosnak, ama napokban majd eljön az Úr szenvedő szolgája. Újra, meg újra ezt olvassuk a prófétáknál. S Lukács evangélista ily módon Jézus születését hozzáköti a prófétai ígéretekhez. Mert ez így is van. Üdvözítő idő az, amiről a próféták beszélnek, és üdvözítő idő az, amiről most az evangélista beszél. És ily módon egyszerre csak minden megváltozik, már nem egy történeti beszámolót hallunk, nem pusztán arról van szó, hogy egy alapos, tudós ember utánajár a dolgoknak, majd időben és térben is behatárolja, hol született meg Jézus, hanem egyszerre csak hozzánk is köti. Hiszen a prófétai üdvígéretek hozzánk szólnak, ránk vonatkoznak. A próféták rólunk beszélnek, hozzánk beszélnek, náluk a mi sorsunkról, a mi életünkről van szó. Azok, akik a halál árnyéka földjében járnak, látnak nagy világosságot, mondja a próféta. És ezek az „azok” mi vagyunk. Azok, akik összeroskadnak saját nyomorúságuk, bűneik terhe alatt, megváltót és szabadítót kapnak. És mi vagyunk azok, akik már-már összeroskadunk. Saját életünk, saját nyomorúságunk, saját bűneink terhe alatt. Azok, akik fogságban vannak, szabadítót kapnak, és Isten felnyitja az életüket. Mi vagyunk azok, akik bele vagyunk zárva mindenféle nyomorúságokba, lehetetlenségekbe, örömtelenségekbe, keserűségekbe, és a hozzánk érkező Krisztus szabadít meg minket.

Van Lukács evangéliumában egy döntő mozzanat, ami a múltat, az egykor voltat, karácsonyt, amire emlékezünk, abszolút értelemben jelen idejűvé teszi. Amikor a feltámadott Jézus csatlakozik az emmausi tanítványokhoz, akik hazafelé tartanak, megkérdezi tőlük, miért vannak szomorú ábrázattal. Azok ránéznek, de nem ismerik meg, s azt mondják: csak te vagy-e jövevény, és csak te nem tudod mi lett ezekben a napokban? Úgy tűnik, itt is csak időmeghatározásról van szó. Ha azt mondjuk, hogy azokban a napokban, akkor a távolba utalunk, réges-régen, kétezer évvel ezelőtt… Réges-régen, gyerekkoromban, mikor én voltam az angyal a karácsonyi műsorban, jaj de szép is volt. Ezekben a napokban – ez viszont mit jelent? Azt, ami most volt. Tegnap, tegnapelőtt, ma. De amikor az emmausi tanítványok elkezdték felmondani a Feltámadottnak azt, amit Ővele kapcsolatban átéltek, feltárul Jézus egész élete. Hatalmas volt beszédben, igazságban és szentségben, s azt hittük, Ő hozza nekünk a megváltást, mindazáltal harmadnapja, hogy ezek lettek. S ekkor Jézus kezd a tanítványokhoz szólni, s elkezdi a prófétákkal. A prófétákkal, akiknél – mint tudjuk, hallottuk – ez az alapvető szófordulat: azokban a napokban. De ez ott a jövendőre utal, ami Benne beteljesedik. Azok a napok, az az idő, a régmúlt, vagy éppen a távoli jövő a Feltámadottban jelen idejűvé válik. Ezekben a napokban: itt és most. Neked is.

Kedves testvérek, az ünnepnek az a szentsége, az az ereje, az az erő, amit átélünk nem magunktól, nem a megrendezéstől, hanem az ünnep valóságából való, ez arra késztet bennünket arra, hogy változzunk meg, legyünk másmilyenekké. Ebbe az irányba visz bennünket az ünnep. Hogy az, ami egykor volt, amit hittel hiszün, az most jelenvaló legyen. Legyen jelenvaló az, amit egykor megígértek a próféták és egykor beteljesedett, Augusztus császár napjaiban, Betlehemben, Mária szülésének idején, kétezer évvel ezelőtt. Legyen jelenvalóvá a hit is, legyen a miénk is. Mert ahogyan mondottuk, a prófétai beszéd, Isten ígéretei hozzánk kötik Jézust, a Szabadítót, a Messiást. És ez az időbeli belátás, az időnek ez a közeljövetele, bennünk való beteljesedése újra hozzánk köti Őt. Hiszen rólunk van szó. Karácsony, Nagypéntek, Húsvét és Pünkösd nem valamiféle mennyei tranzakció, amely valahol az isteni szférákban zajlott és esetleg mi erről tudomást szerzünk, mint valami rendkívül fontos és meghatározó eseményről. Isten Egyszülött Fia testet öltött, emberré lett, közöttünk él, hozzánk hasonló volt, kivéve a bűnt, értünk és helyettünk meghalt, feltámadott. Isten szeretetét hozta el számunkra, azt tette kézzelfoghatóvá. Az emmausi tanítványoknak az a kifejezése, hogy „ezekben a napokban”, már véglegesen és teljesen hozzánk köti Jézust. Így lesz, kedves testvérek, a próféták jövőbe tekintő, és mégis egykori, távoli ideje, aztán a karácsonynak egykori, kétezer évvel ezelőtti ideje a mi időnkké. Azt kívánom mindannyitoknak ezen a karácsonyi ünnepen, a boldog elcsendesedésben, az ünnep jó ízének, szentségének megtapasztalása közben, hogy az egykori „akkor volt” legyen jelen idő. Az az idő, azok a napok legyenek a számotokra ezekké a napokká. Augustus napjai, pásztorok napjai, napkeleti bölcsek napjai legyenek a ti napjaitok. Közöttünk jár Jézus. Ideje legyen a ti időtök. Így válhat teljessé, így érkezik el igazi céljához az ünnep. Az ünnepben azt érezzük: változnunk kell. Igen, ha változunk, megváltozik az időszemléletünk is. Ha változunk, megváltozik minden, amit észlelünk, és minden, ami bennünk van. Adja meg Isten Szentlelke, hogy átéljük ezt az Ő erejében, dicsőségében. Az, aki akkor megszületett, értünk született, az, aki egykor itt járt közöttünk, most is itt van Lelke által, megújít, megelevenít, szent életre, örök boldogságra hív.

Ámen