Mindig hozzátartoztak Virágvasárnaphoz. A jeruzsálemi bevonuláshoz mindig odaképzeljük a gyermekeket is. Ők azok, akik fölmásztak a fákra, hogy levágják a pálmaágakat, a felszabadító háború szimbólumait, s ők azok, akik a legtovább kitartanak Jézus ünneplésében. A tömeg már rég föloszlott, de néhány gyermek kitart, ez az ünneplés most több, mint ami a gyermekekre ilyen eseményekkor hárul, hogy csak fussanak a szekér után. Máskor csak úgy szokott az lenni, ahogy gyerekkoromban is volt falun. Ha végigment a lakodalmas menet az utcánkban, nyomába szegődtünk, s futottunk utána, míg bírtuk. A gyerekek ilyenek.
Itt azonban valami egészen másról van szó. Hogy lássuk a mélységét, ügyelnünk kell arra, amit az evangéliumi elbeszélés mond. A főpapok és az írástudók látva a csodákat, melyeket Jézus tett, és a gyerekeket, akik kiáltoztak a templomban, haragra gerjedtek. De csak ezt mondták Jézusnak: hallod mit mondanak ezek? Arról nem szólnak, hogy Jézus betegeket gyógyít. Bizony, jóféle felnőtt logika, eljárási mód ez! Több dolog is csípi szemüket, de a leggyengébb pontot támadják. Nem kérdik Jézustól, hogy: miképpen jössz te ahhoz, hogy gyógyíts? Még csak azt sem firtatják, hogy miféle fölhatalmazás okán űzte ki Jézus a pénzváltókat a templomból. Felnőttes dolgokról most nem esik szó. Azt most félreteszik. Majd később elő fogják venni, tudjuk. Most ott támadnak, ahol a legkönnyebb támadni, a gyerekek vonalán.
Amióta világ a világ, a gyermek különleges státusszal bír a családban és a társadalomban. Bármennyire is értékeljük a gyermek szerepét, rangját, bármennyi intézményt is alkotunk a számukra, az alapvető felfogásunk nem változtatható meg. A gyermek kicsi. Milyen sok szülő esik kétségbe, ha a gyermekük tizennégy-tizenöt éves korában kezd édesapja, édesanyja fölé magasodni. Sok családban a konyhaajtón ott vannak a gyermek növekedését jelző vonalak, s olykor, ha a gyerekek nincsenek otthon, a szülő is odalép, és sóhajt: még három centi, és a gyerekem fölém nő – azaz felnő, nem lesz többé gyermek. Édesapák szokták a kamasz fiúkkal eljátszani az ősi rítust, birokra kelnek a gyerekkel, lássuk, kinek vastagabb a bicepsze, de aztán, mikor a gyerek tizenhat-tizenhét éves korában vállasabb, szíjasabb, erősebb, mint az apja, nem kerül sor már ezekre a játékokra. De amíg a gyermek gyermek, addig mindig kisebb.
Ha meggondoljuk ma is ennek a belátásnak a jegyében születnek intézkedések, intézmények, törvények: a kisebbet meg kell védenünk, hordoznunk kell, nevelnünk kell, előrébb kell juttatnunk. Tudjuk, a gyermek nem kis felnőtt. Mikor azt mondjuk, hogy a gyermek kisebb, ezzel nem azt mondjuk, hogy miniatűr felnőtt lenne, aki majd évek múlva miniatűr változatából normális változatúra alakul át. A gyermek gyermek, s éppen ezért kisebb és gyengébb. Nem azért gyengébb, mert kevesebb az izma, nem azért gyengébb, mert alacsonyabb. Ez nem a fizikum kérdés, hanem a tapasztalatnak, a léleknek, a szellemnek a kérdése.
A gyermek gyengébb, és ezért aki körül gyermekek vannak, az is gyengébb. A hatvanas-hetvenes években divatozott el országos méretekben az egyke, illetve az egyse. Ennek az volt az indoklása, hogy majd, ha a család mindent meg tud teremteni, hogy a gyermek békében, egészségben, bőségben növekedjen, akkor jöhet a gyermek. Milyen sokan aztán sem a feltételeket nem tudták megteremteni, sem gyermekük nem lett. Persze, volt ebben az érvelésben valami ráció. Hiszen igaz, a gyermek gyengébb, a gyermeknek mindent meg kell adni. Meg az is benne volt, - legyünk őszinték! - hogy aki gyermeket vállal (bár nem szószékre való a kifejezés, hogy gyermeket vállal, itt azt kellene mondanunk: aki gyermeket fogad!), tehát akinek a családjában gyermek van, az maga is gyengébb. Ha munkára állunk, igyekszünk a legügyesebb, a legerősebb társakat kiválasztani. Ha háborúba megyünk, igyekszünk a legügyesebb katonákat kiválasztani. Akinek a csapatában, vagy a közösségében kicsik és gyengék vannak, maga is kisebb és gyengébb. Erejéből, figyelméből, törődéséből nagyon sokat kell rájuk fordítania. Édesanyák mesélik, hogy megszülettek a gyermekek, viselték gondjukat, és ezer más dologra nem jutott idejük. Nem jutott idő karrierre, munkára, nem jutott idő barátnőkre, a tágasabb rokonságra, beszűkült a világ, és akinek beszűkül a világa, gyengébb és kisebb lesz.
De milyen nagy paradoxon, kedves testvéreim, hogy miközben a gyermek miatt beszűkül a világ, aközben éppen a gyermek az, aki miatt végtelenül kitágul. Aki a gyermek miatt lesz kisebb és gyengébb, korlátozottabb, az éppen a gyermek okán nyer erőt, távlatot, végtelenséget. Aki nem látja és nem éli meg ezt a paradoxont, nem ért semmit a világ dolgaiból.
Most tehát, virágvasárnapon, azt halljuk, Jézus ellenségei nem a csodát vagy az erőt firtatják, hanem ott támadnak, ahol látszatra Jézus a leggyengébb. Ugyanis Jézusnak is van gyenge pontja, neki is Jézusnak van gyengéje. Jézusnak a gyermekek a gyengéi. Próbálkoztak már a tanítványok is azzal, hogy felnőttessé, komollyá, komorrá, harciassá tegyék az egész Isten-országa ügyet. Volt alkalom már, mikor gyermekek nyüzsögtek Jézus körül, s tanítványai el akarták őket kergetni. Akkor azt mondta Jézus: Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa! Aztán hány alkalommal példálózott Jézus a gyermekekkel. Egyszer azt mondta a tanítványainak, akik a hatalom, a nagyság, a dicsőség, a presztízs okán torzsalkodtak egymással – mind-mind csupa felnőttes dolog, becsvágy nélkül nincs is élet! - azt mondja nekik Jézus maga mellé állítva egy gyermeket: ha olyanok nem lesztek, mint ez a kisgyermek, nem mehettek be a mennyek országába. Jézusnak is van gyengéje. Jézus gyengéje a gyermek. Most hát itt támadnak rá. Nem hallod!? - kérdezik - mit kiabálnak ezek!? Hozsánna a Dávid fiának?! S haragra gerjedtek, s haj, de tud a felnőtt haragot mutatni. Fölvonja a szemöldökét, mozog a füle, forog a szeme, tágul az orrlika, fújtat, és a gyermek máris tudja, hogy inalnia kell.
Csodadolog, amit Jézus válaszol, mert így szól: „Hallom. Ti pedig sosem olvastátok? A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget.” Abból a nyolcadik zsoltárból idéz Jézus, melyet ma az istentisztelet elején, a derekas énekben énekeltünk. A világteremtő, az univerzumot alkotó, mozgató, fenntartó Istennek a dicsőségéről énekel a zsoltáros. Ez pedig nem gyerekjáték, kedves testvéreim. Világot teremteni, egy univerzumot mozgatni és fönntartani. Bele se tudunk gondolni!
Gondoljuk meg, kedves testvéreim! Vagy kérdezzük meg a fizikusokat, kiknek valóban van beletekintésük abba, hogy mi ez a világ, miből áll össze ez a világ, milyen erők tartják össze ezt a világot. S ők azt fogják mondani: ez nem gyerekjáték. S mit mond a zsoltáros? A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget!, Merthogy Krisztus a Szentháromság második személye, kimondhatjuk, Isten gyengéje a gyermek. Istennek tetszik, ami a gyermek száján kijön. Istennek örömet okoz, ha egy gyermek gőgicsél, kornyikál, ha egy gyermek belerikoltoz az igehirdetésbe, ha egy gyermek éjszakai muzsikával fölveri a szüleit, ha egy gyermek gügyög, mikor nincs is igazán semmi értelme, vagy ha egy négyéves forma mond valamit, amin nevetve összeütjük a kezünket, hogy micsoda dolgot mondott ez a gyermek! S tán fölírjuk a családi kalendáriumba gyermekünk bölcs mondásai közé. De gyermekdolog, mondjuk, majd elmúlik. Istennek tetszik.
Azt mondja a zsoltár, és így idézi Jézus: a csecsemők szája által szereztél dicsőséget! Súlyos szavak ezek. Istennek dicsőséget kell szerezni. Vajon, nincs meg Istennek a dicsősége? Nézzetek bele, testvéreim, a csodálatos tavaszi Napba, ameddig bírjátok. Benne van az Isten dicsősége. Éjszaka menjetek ki, s ha a felszíni fénysugárzás nem takarja el a csillagos eget, nézzetek bele, ott van az Isten dicsősége. Nem kell ahhoz tűzijátékot rendezni. Ez csak az ember dicsősége. Fölszáll a rakéta, aztán lehullik. Másnap nem emlékszünk rá. De nézzétek csak meg ezt a földgolyót, úgy, ahogy meg van alkotva. Ott van az Isten dicsősége. Nem kell szerezni Istennek dicsőséget. Ott van a szemünk előtt. S mégis kell szereznie Istennek dicsőséget. Mert mikor elhaladja az ember a gyermekkort, az álmodó ártatlanságot, a naivitást, felnőtt és okos lesz, akkor valahogy lekopik a szájáról a dicséret, az ámulat, a csodálkozás. Aztán lekopik az imádság is, és az imádság helyébe odavirágzik az emberi élet penészvirága, a káromkodás, s le se jön onnan.
Istennek dicsőséget kell szereznie, s megszerzi ezt a dicsőséget a gyermekek és a csecsszopók szája által. A csecsemő még egy szót sem tud szólni. Óh, hogy’ lessük, mikor kilenc hónapos, tizenegy, tizenkettő, másfél éves, két éves, mikor szólal meg először a mi gyermekünk? S biztatgatjuk magunkat: fiú ez kérem, későn érő fajta. De nem erről beszél a zsoltáros, hanem arról, aminek a számunkra talán nincs is értelme. Van értelme a csecsemő gügyögésének? Talán jelzésnek vesszük: éhes vagyok, fáradt vagyok, tegyetek tisztába, jelez a gyermek. De mond ezen kívül valami mást? Mi úgy gondoljuk, a gyermek egy piciny kis állat, a közlési funkciói, mint a kis állaté, enni, inni, aludni akar, ennyi az egész. De azt mondja a zsoltáros: A csecsszopó, a gyermek dicsőíti az Istent. Ha viszont valaki azt adná feladatba, hogy dicsőítsük úgy Istent, hogy az Istennek tetsző legyen, hogy Isten azzal szerezhessen dicsőséget, bizony elállna a lélegzetünk. Egyetlen épkézláb gondolat se jutna eszünkbe. Még a teológusok körében is van nagyon erős gondolat, tudós teológusok tanítják, hogy Istenről akkor mondjuk a legigazabbat, ha nem mondunk róla semmit. Apofatikus teológiának nevezik ezt. Isten kimondhatatlan, megnevezhetetlen. Nem is tudjuk Istent Őhozzá méltó szavakkal dicsőíteni. S lám, Istennek elég, ha egy csecsszopó gőgicsél. Istennek ez elég, és megszerzi vele dicsőségét, ha egy négy-öt éves totyogós gügyög valamit. Amire mi azt mondjuk: nem tudja, mit mond a lelkem. Isten tudja, hogy mit mond a lelkem. Jézust megtámadják, s tűrhetetlennek tartják, hogy ott a templomban Isten magasztaltassék gyermekek által, Jézus dicsőíttessék gyermekek által. De Ő azt mondja: gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget.
Nekünk magyaroknak, testvéreim, még azon is el kell gondolkodnunk, hogy négy vagy öt nemzedék után lesznek-e gyermekek, akiknek szája által Isten itt, ebben az országban dicsőséget szerez magának. Gondolkozzunk el ezen. S gondolkozzunk el azon, hogy így tetszett ez Istennek, hogy gyermek és felnőtt dicsőítse az Istent. Ugyanis ez az ige nem ment föl az alól, hogy mi is dicsőítsük Őt, egek és földek teremtőjét, világok kormányzóját, univerzum urát, megváltónkat. Isten a felnőttre azt bízta rá, amit a keresztség szereztetési igéjében hallottunk: tanítson, tanítsa a gyermeket, nevelje bölcsességre, mélyebb ismeretre. Ha tudni akarod, hogy neked hogyan kell Istent dicsőítened, itt a válasz: úgy, hogy életed Istenre mutat, szavad Őhozzá vezet, és az – a gyermek! -, ki önkéntelenül dicsőíti Istent, a te szavad által mélyebben, teljesebben tegye azt. Sose torlaszold el az utat a gyermek elől. Sose tiltsd a gyermekednek, hogy Istent kérdezze, és Istent dicsőítse, hanem légy társa, haladj vele együtt, add át tapasztalataidat és hitednek mélységét. Neveld és vidd előre.
Végül, igen megszégyenítő lehetett a hivatalosaknak Jézus szájából hallani: sosem olvastátok? A gyermek még nem olvas, mert nem tud olvasni, nem ismeri a betűket. Jézus pedig megkérdezi a felnőttektől: ti sosem olvastátok? Olyanok vagytok, mint a gyermekek? Ha olyanok vagytok, mint ezek a gyermekek, hisz betűt nem ismerve nem olvashattátok az írásokat, akkor ti miért nem dicsőítitek az Istent? Bizony, nincs kibúvó! Isten úgy akarja, hogy a csecsszopó és a gyermek mindig is dicsőítse őt, és Isten úgy akarja, hogy a felnőtt is dicsőítse Őt. Most néhány lármás gyermek a templom tornácán kiabál, talán maga se tudva, hogy mit. Az előbb még odalent a Jeruzsálembe vezető úton kiabálták ezt a felnőttek, a gyermekek ezt visszhangozzák. Nem kaptak új instrukciót, hogy kiabáljanak valami mást. Ne is kapjanak, testvéreim, a mi gyermekeink soha új instrukciót, soha más tanácsot, csak, mint azt, amit hallottak, megértettek és a maguk módján ki is mondtak: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében. Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
