2003. április 06- i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

 

Aki a bibliaolvasó kalauz szerint olvassa a napokra kijelölt bibliai szakaszokat, és visszagondol Máté Evangéliuma 24., illetve 25. részére, két tényt mindenképp megállapíthat, amit a bibliatudomány is jelez. Egyrészt azt, hogy a 25. részt megelőzően és magában a 25. részben is Jézus apokalipsziséről és arról az ítéletről van szó, amelyről a hitvallásunkban is mondjuk, “lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Másrészt a felolvasott szakasszal kapcsolatban azt kell megállapítanunk, hogy amióta a keresztyének a világon forgatják az Evangéliumot, mindig vitatkoztak azon, hogy Jézus ítéletét hogyan kell értenünk. Az Evangélium nagy üzenete az, hogy az igaz ember hitből él. Az a mi nagy örömhírünk, hogy amikor ítélőszéke elé állít a Mindenható, az egek és a földek Királya, akkor a hitünket fogja mérlegre tenni. Márpedig a felolvasott történetben, úgy tűnik, nem a hitről van szó, hanem arról, hogy ki mit tett, illetve mit nem tett. Vagyis mégis cselekedetekről? Akkor mégis az számít, hogy mit csinált az ember, illetve mit nem csinált? És ha így van, mi van azokkal, akik Jézus nevét soha nem hallották, az Evangéliumot soha meg nem hallhatták, akik nem a keresztyén hitben nőttek fel, ám Mariska néninek felvitték a szenet a pincéből, éhezőnek adtak egy darab kenyeret, szomjazónak adtak egy pohár vizet, akkor ők is mennek? Mi pedig, akik vallottuk a Krisztus nevét, s ezt-azt talán elmulasztottuk, de nagyon hittünk, igazán hittünk, szabályszerűen hittünk, még a dogmatika tanár is jelest adhatott volna arra a hitre, mi pedig megyünk akkor az ítéletre?

 

Nagy, sok kérdés van a felolvasott résszel és a megelőző részekkel kapcsolatban. Hogy jól értsük, szeretnék bevezetőül néhány szempontot ajánlani. Először is, a 25. rész három történetében, a bolond és a balga szüzek történetében, aztán a talentumok példázatában, és itt a végső ítéletről szóló történetben a döntő dolog nem az, hogy akik ott állnak a bíró előtt, vagy a példázatbeli király előtt, vagy akik ott állnak a kapun kívül és szeretnének a mennyegzőre bemenni, azok nem azért esnek ítélet alá, mert tettek valamit, hanem azért, mert nem tettek valamit. A világban, a mi világunkban, a mi kultúránkban, és azt hiszem, hogy valamennyi kultúrában a tettek alapján mondunk ítéletet. Így születnek a törvénykönyvek. Így születik a jutalmazás és a büntetés elve. Különösen a büntetésé. A felolvasott történetekben a megjutalmazottak mellett vannak olyanok, akik hátratételt, ítéletet szenvednek. Mit tettek ők? Mit tettek a balga szüzek? Semmit nem tettek. Elaludtak, az márpedig, úgy tudom, nem bűn. Elfelejtettek tartalékot vinni a mécsesükbe. Az se olyan nagy bűn, csak afféle mulasztás. Mit tett az a szolga, aki a talentumot elásta, és nem kezdett vele semmit? Hát éppen azt, nem kezdett vele semmit, nem csinált semmit. Visszaadta urának úgy, ahogy kapta. És itt a felolvasott ítélkezési részben, ahol egy szabályos perrendtartásról olvasunk! A bíró kihirdeti az ítéletet, még mindenki megszólalhat mintegy az utolsó szó jogán, előadhatja a mondandóját. Itt sem arról hallunk az ítélkező részben, hogy ki, mit tett volna, ölt volna, háborút indított volna, elvette volna a szegénytől azt a keveset is, amije volt, becsapott volna valakit, megalázott, meggyalázott, megcsúfolt volna valaki, kiforgatott volna méltóságából valakit, sorolhatnánk sorban a bűnöket. Csak arról olvasunk, mit nem tett. Éhes voltam, és nem adtatok ennem. Szomjas voltam, nem adtatok innom. Beteg voltam, nem látogattatok meg. Mezítelen voltam, nem ruháztatok fel. Gondolkozzunk el ezen a böjtnek és a bűnbánatnak az idején. Amikor Jézus ítéletre állítja maga elé a népeket, nem aszerint kéri számon őket, hogy ki mit tett, hanem aszerint, hogy ki mit mulasztott. Azért is olyan megrendítő hallanunk az igazakat, akik nem értik, hogy ezért járna az Atya örökségébe való bemenetel, mert ahogy azt Jézus mondja nekik: éheztem, ennem adtatok, szomjaztam, innom adtatok. Mire is ők visszakérdeznek: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna, mikor láttuk azt, hogy szomjaztál, és innod adtunk volna? Mi ilyet nem láttunk. S ugyanígy védekeznek azok, akik ezt az ítéletet méltatlannak tartják, és azt mondják, mintegy tiltakozva: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjaztál, vagy jövevény, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna Néked? Akkor azt mondja nékik: “bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.” Jézus azonosítja magát a legkisebbekkel. Nem Ő a legkisebb! Aki így szemléli a világot, így forgolódik embertársai között, így keresi Jézust, az eltéveszti a dolgot. Nem Ő a legkisebb. Jézus a legnagyobb. Azt halljuk az Ige elején: “mikor pedig eljön az embernek fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor majd beül az Ő dicsőségének királyi székébe. Jézus a király. Elvétjük a dolgot, ha arra tesszük a tétet, hogy elkezdjük megkeresni, ki a legszegényebb, ki éhezik, ki szomjúhozik, kit kell meglátogatni, ki van tömlöcben, ki a mezítelen, biztos ő Jézus. Majd abszolváljuk a történetben foglalt követelményeket, és várhatjuk boldog szívvel: Uram, ha eljössz majd ítéletedre, én már mondom is előre, szóhoz se hagylak jutni, adtam enned, adtam innod, szereztem számodra ruhát, meglátogattalak a tömlöcben, mehetek az Atya örökségébe? De Jézus nem ezt mondja. Amennyiben e legkisebbeknek nem adtatok, nekem se adtatok. Ezek a sorsok, ezek az életek, a hiányokkal küszködők, ha szabad ezt mondanom: Jézus inkognitói. Ő ezekben csak elrejtőzik. Nem Ő azok. Ő a dicsőség királya. Ő mindenek ítélő bírája. Ő a legnagyobb, és Ő a legtöbb. Azért kell, azt hiszem, ilyen markánsan, szinte fekete-fehérbe megfogalmazni ezt, mert a modernkori keresztyénséget egyfajta altruista romantika fűti, az a gondolat, hogy tulajdonképpen nekünk az egek és a föld ítélő bírájára nem kell odafigyelnünk. Nekünk elegendő, ha megsegítjük a szegényeket, odafordulunk az elesettekhez, a tömlöcben levőkhöz, a rászorulókhoz, és ezzel máris abszolváltuk a nagy-nagy feladatot. De Ő az egek és a föld Királya. Ő a Mindenható. Ő mindenek ítélő bírája.

 

Egyszóval, kedves testvérek, amikor ezeket a történeteket olvassuk, nem is azon kell nekünk gondolkodnunk, hogy miképpen lesz majd az ítéletkor. Hogy lesz majd azokkal, akik Őt nem ismerték? Hogy lesz majd azokkal, akik az Ő nevét nem hallották? Hogy lesz majd azokkal, akik Máté Evangéliuma 25. részét sem magyar, sem szuahéli, sem japán, sem valamiféle bantu nyelvre lefordítva nem olvashatták? Hogy lesz majd azokkal, akik soha erről prédikációt nem hallottak, akik hittanórán a hitoktatótól erről semmit nem tanultak, szóval, akik nem keresztyének. Mennek mind a kárhozatra, vagy ha jót tettek, mennek a dicsőségre? Ne törjük ezen a fejünket. Ha ezt a három történetet elolvassuk, mindegyikből kiderül, akik ott állnak az ítéleten, így, vagy úgy, de tudták, hogy kivel van dolguk. Tudták a bolond és a balga szüzek, hogy a vőlegényt várják. Tudták a szolgák, kinek a kezéből kapták a mandátumot, a talentumot. És tudják azok is, akik most itt állnak az ítéleten, mert nem azt mondják, hogy ki az, aki itt ítél felettünk. Ám sem az igazak, sem az elvetemültek nem azt mondják, hogy ki vagy te, aki most ítélkezel?! Nem tiltakozik itt senki, hogy illetéktelenül bíráskodik felettünk a végső ítéletben valaki. Ki is az a valaki? Az a szegény, akinek tegnap adtam öt forintot? Ki az a valaki, aki most ott ül az ítélőszékben, hiszen nemrég adtam neki egy pár cipőt? Az a valaki, akin megkönyörültem, akihez odahajoltam? Nem, nem. Nem így lesz! Értsük jól a történet dramaturgiáját! Éppen nem ismerik meg a szegényt Jézusban, a rászorulót Jézusban. Nem arról szól a történet, hogy ott állnak karéjban az ítélőbíró előtt, súgják egymásnak: ő az, emlékszel, ő az, akinek a Moszkva téren adtam valamit, emlékszel, ő az, akit meglátogattam a betegágyán, emlékszel, ő az, akinek gyűjtöttünk ruhát. Vagy éppen fordítva: jaj nekünk, végünk, ő az, akitől elfordultam, ő az, akivel nem álltam szóba, ő az, akitől megvontam a tehetségemet! De, még egyszer, nem erről szól a történet. Mindenki azt mondja: Uram! Mert ahogyan a Filippi levélben olvassuk: Jézusnak, a feltámadottnak Isten oly nevet adott, mely névre minden térd meghajol, mennyei, földi és föld alatt valóké, és magasztalják Őt az Atyaisten dicsőségére. Nem azt mondják az ítélőbírónak: ki vagy te, mikor tetted le bírói vizsgádat és esküdet, milyen felhatalmazással ítélkezel te felettünk?!

 

Megmondom őszintén, én az utolsó ítéletet mindig csak úgy tudom elképzelni, hogy ott nekünk olyan sok mondanivalónk nem lesz már. Amikor gyermek voltam, úgy tanították hittan órán az utolsó ítéletet, a gyerek tán nem is érti meg másképpen, hogy majd bejön az ítélőbíró, kinyitja a nagy könyvet, és felolvassa a nevünket, a nevünk mellett pedig ott vannak felsorolva hiányzásaink, érdemjegyeink, bűneink, vétkeink, erényeink. S megállapítja belőle az átlagot, 4.2, jó rendű, 4.9, jeles rendű, 2.1, elégséges rendű, vagy éppen bukott. Hosszú ideig így képzeltem. De tudom már, hogy nem lesz ott ilyen névsorolvasás és felolvasás, nem lesz ott nekünk bűneinknek, vétkeinknek, tételes felsorolgatása, nem lesz ott perrendtartás, ahova elvisszük ügyvédeinket, tanúinkat. Az lesz, hogy ott állunk mind szemtől szemben a dicsőség Királyával, és rögtön tudni fogjuk, hogy kik vagyunk. Rögtön tudni fogjuk, hogy mit érünk. Rögtön tudni fogjuk, mennyi az életünk. Nem kell ott az egek Királyának olyan sokat magyaráznia, mert Vele szembesülni azt jelenti, hogy az ember tökéletesen tisztába jön önmagával is. Amikor Kálvin a boldogságunkról beszél az “Institutio” elején, azt mondja, abban áll a minden igazi boldogságunk, hogy megismerjük Istent és megismerjük magunkat. Istent megismerni azzal jár, hogy megismerjük önmagunkat, ez a kettő összefügg. Önmagunk megismerése Isten megismerése nélkül lehetetlen. Kálvin boldogságról beszél. Én most még eggyel idébb vagyok, én még csak arról beszélek, hogy van ítélet is. De az ítélet sem lesz másképp. Megismerjük Őt, meglátjuk színről színre, és, íziben tudni fogom, ki vagyok én, és mit érek én.

 

Mégis van ebben a történetben perbeszéd, és védőbeszéd, van a történetben magyarázkodás, érdemeknek és érdemtelenségeknek felsorolása, mert az ítélet mégsem lesz olyan mechanikus, kegyetlen és könyörtelen. Mit jelent ez? Jézus ebben az ítéletről szóló részben mutatja meg, hogy az életünk nem annyi, hogy beleszületünk egy rendbe, felnevelődünk, kialakul az életünk folyása, és az majd a maga törvényszerűségei szerint megy végig. Legfeljebb az a tét, hogy ezekben a nagy meghatározottságokban kisebb, vagy nagyobb mértékben, jól, vagy rosszul viselkedtünk. Mintha valóban csak apró kis gyermekek lennénk, akikkel kapcsolatban a szülőknek, a családtagoknak, a pedagógusoknak csak egyetlenen egy gondjuk van, hogy jól viselkedjenek. Aztán, ha jól viselkedtünk, megérkezik az a vonat, ahova úgyis meg kell érkeznie, úgy is oda érkezik az az életfolyamat, ahova el kell érkeznie, és csak ez számít. De milyen megrendítő, hogy Jézus azt mondja, ennek a földi életnek minden meghatározottsága dacára te tehetsz valamit. Hangsúlyozom, még egyszer, az ítéletet Jézus nem annak alapján mondja ki, hogy ki mit tett, hanem annak alapján, hogy mit mulasztott. A balga szüzek elmulasztották a vőlegény megérkezését, az egytalentumos szolga elmulasztotta az ura által rábízottakat megsokszorozni, és itt az elítéltek elmulasztottak adni, segíteni, pártfogolni, támogatni. Egyszóval, nem filozófiai vagy teológiai kérdéseket kell nekünk itt feszegetni, hanem csak azt megérteni, hogy nincs az emberi életnek olyan pillanata, amikor azt mondhatnám, azt kellene mondanom: nincs mit tennem. Nem látom az egek Urát és Királyát. Nem látom Krisztus kibontakozó dicsőségét. Éppen az ellenkezőjét látom, a világ bűnbe, haragba, iszonyatba fordul. Nem látom Isten népének csodálatos növekedését, éppen ellenkezőleg, azt látom, főleg itt Európában, hogy a keresztyénség egyre inkább zsugorodik, egyre erőtlenebbé válik, egyre hiteltelenebb, egyre kevesebbet ér a szavunk, nincs itt már mit tenni. Nemrégiben találkoztam egy nagyon kedves lelkész barátommal, ahogy szoktuk mondani, testi-lelki jó barátommal. Hosszú beszélgetést folytattunk, és én talpig rendültem eme beszélgetés végén. Szépen elősorolta a gyülekezete állapotát, a magyarországi állapotokat, aztán az európai állapotokat, az atlanti civilizáció helyzetét, és azt mondta: nézd, megmondom őszintén, nincsen már itt mit tenni. Még néhány szép utóvédharcot megvívunk, ne mondja senki, hogy magunktól feladtuk a területet, utolsó vérünkig harcolni fogunk, de a túlerő győzött. Mi már igazából véve vesztésben vagyunk. Ami itt van, az a Napnyugat alkonya. És ugyan, ki tud odaszaladni a napnyugati horizontra, és feltartani az alábukó Napot? Ki képes erre? Nincs itt már mit tenni. Mert hol van – kérdezte tőlem – Krisztus dicsősége, hol van az Ő mindeneket átható irgalma és kegyelme, hol van az igaz hit ismerete a szívekben és az életekben?

 

Vajon ezt kérdezi Jézus az ítéletkor? Ő csak annyit mond, találkoztál éhes emberrel, és elfordultál-e tőle? Üzent a barátod, hogy beteg, s visszaüzentél neki, majd tisztelgek nálad, ha meggyógyultál, vagy nem is üzentél vissza? Láttál egy mezítelent, és eszedbe se jutott, hogy neked odahaza, a szekrényedben 15 pár cipőd van, és tizet abból évek óta fel se húztál? Csak ennyit mond Jézus. Ezzel egyszerűen azt mondja: aki a Krisztus gyermeke, az soha nem mondhatja azt, hogy nincs már mit tenni. Aki a Krisztus követője, annak az életében nincsen olyan szituáció, nincsen olyan pillanat, nincsen olyan alkalom, amikor azt lehetne, azt kellene, azt szabadna mondania: végére értem a lehetőségeimnek. Kedves testvérek, végére ért-e lehetőségeinek a nyugati keresztyénség? Mondjon most mindenki magában erről ítéletet. Végére ért-e lehetőségeinek a Magyarországi Református Egyház? Végére ért-e lehetőségeinek a Budahegyvidéki Református Egyházközség? Végére értél-e te magad keresztyéni lehetőségeidnek? Nincs már mit tenni?

 

 Jézus nem a tettesekről, hanem a mulasztókról ítél. Nem azt mérlegeli az ítéletben, amit egy evilági bíróság is mérlegelhet, hogy ki mit követett el, hanem csak azt nézi, hogy ki mit mulasztott. Nem tudok olyan világi törvénykönyvet, amely szerint valakit börtönre, felfüggesztett börtönre, pénzbüntetésre lehetne azért ítélni, mert egy kinyújtott tenyérbe nem tett bele semmit. Nem tudok olyan evilági törvényről, amelyik egy szabad embert megbüntetne azért, mert egy börtönbüntetésre ítélt foglyot nem látogatott meg. Nem tudok olyan törvényről ebben a világban, amelynek értelmében súlyos büntetést lehetne kiszabni valakire, kárhoztatni lehetne valakit, mert a saját ruhájából önként és szívességből nem adott másnak. Ilyen törvény nincs! De van! Ez a Krisztus törvénye, aki mikor eljön, beül dicsőségének királyi székébe. Kedves Testvérem, ha a Krisztust akarod látni, ott fogod látni a dicsőségének királyi székében. Ha azt hiszed, hogy amikor adsz valakinek, a Krisztusnak adod, tévedsz. Annak adod, akinek adod: De tudnod kell, hogy azzal, akinek adtad, Krisztus már azonosult. Ott van mellette. Fordítsuk meg, amit mond: ha nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, énvelem se cselekedtétek meg. Ha megcselekedtétek, énvelem is megcselekedtétek. Adja meg Isten az Ő Szentlelke hatalmát, bölcsességét, bátorságát, elkötelező erejét, hogy akkor, amikor ott állunk majd az ítélőszéke előtt, tudjunk úgy csodálkozni, ahogyan csodálkoznak azok, akik az Atya örökségébe bemennek. És adja meg Isten Szentlelke a bölcsességet és az erőt, hogy amíg itt vagyunk, Krisztus gyermekeiként éljünk, soha ne érezzük úgy, hogy nincs mit tenni, hanem legyen mindig szabad a szívünk, hogy arra fordítsunk, annak adjunk, akinek szüksége van. Erre küld bennünket Krisztus. Ö az, aki majd beül az ítélőszékbe, és Ő az, aki most ott áll a szűkölő, a rászoruló mellett és mögött. Nem neki van rá szüksége, annak van rá szüksége, aki szükségben van. Ha a te szíved szabad, életed gazdag, ha elfogadtad Isten felmentő ítéletét a golgotai kereszt tövében, legyél szabad és bátor arra, hogy mondd és éld most is, holnap is, és mindig is azt, hogy: tudok és akarok is a Krisztus nevében tenni.
Ámen