2002. szeptember 15-i igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A Biblia olvasásának és megértésének alapvető szabálya az, hogy mindig folyamatában és összefüggésében olvassuk az Igét. Most, akik hallották a tékozló fiú történetének egy részét,  és egyébként tartják magukat ehhez az igeolvasó szabályhoz, okkal kérdezhetik,  miért maradt abba a példázat olvasása felében-negyedében.

Mielőtt felelek erre a kérdésre, megelőlegezem,  amit Lukács evangéliuma 15. részéről mindannyian tudunk. Itt három példázat hangzik el, és mindhárom azzal fejeződik be, hogy öröm van. Öröm van, mikor megtalálja a pásztor azt az egyetlen-egy elveszett juhát. Örvendezésre hívja a barátait, s Jézus így fejezi be történetét: Öröm van a mennyben Isten angyalai közt egy megtérő bűnösön. Öröm van az özvegyasszony házában is, mikor megtalálja az elgurult drachmáját, és így folytatja Jézus: Öröm van a mennyben a megtérő bűnösön. A tékozló fiú története is azzal ér véget, hogy öröm van az atyai házban, mert aki meghalt, feltámadott, aki elveszett, megtaláltatott, ám most nem azzal fejezi be Jézus, hogy öröm van a mennyben is a megtérő bűnösön, hanem az atyának és az idősebbik fiúnak a beszélgetésével zárja: Vigadnod és örülnöd kellene tehát...

              Értjük, miről beszél Jézus, mit mond, mire buzdít minket is a példázata: Örülnünk kell a megtérő bűnösön. Nem helyezkedhetünk a mindig otthon levő, Istent hűséggel szolgáló idősebbik testvér gőgös és sértődött pozíciójába. Isten és angyalai örülnek a megtérőn, örülnöd kellene, örülnöd kell neked is.      

   Most azért olvastam csak a példázat első felét-harmadát, mert megvallom őszintén, mindig nehezen tudtam elgondolni, hogy mi az a mélység, mi az a távolság, amibe az ember eljuthat, amikor Istentől el akar szakadni. Bár mindannyiunknak vannak erről fogalmai, képei, sőt mi magunk is átélünk, átéltünk ilyen szakaszokat, amikor távol voltunk Istentől, mélybe hanyatlottunk volt Istentől, csúsztunk lefelé, lejjebb és lejjebb, de bizonnyal van, aki egészen mélyre lecsúszott. S ezért aztán sokunknál jobban és mélyebben átéli azt az örömöt is, hogy mit jelent meghalni és feltámadni, elveszni és megtaláltatni. Nagy dolog ez. Ám az utóbbi idők minálunk történő eseményei egészen mélyen megrendítenek engem, és most nem csak egyéni mélyre csúszásokról szeretnék szólni, hanem arról, hogy milyen az a környezet, milyen az a világ, amely egyre inkább húzza le az egyes embert. Hogyan csúszik lefelé a világ?

              Mostanában divatoztak el a televíziókban az úgynevezett kukkolló műsorok, a „Big Brother”, a „Való Világ”, s bizony bele kell néha néznünk ezekbe a műsorokba, mert tudnunk kell, hogy mitől tiltjuk el a gyerekeinket. Sőt, most már határozottan tiltani kell a gyermekeket a televíziózástól általában, mert ezek a műsorok a legváratlanabb időpontokban, nap mint nap minden órában feltűnnek a képernyőkön. Most már aligha mondhatjuk azt, hogy van védett idő, amikor a gyermekek, úgymond, ártatlan rajzfilmeket, mesefilmeket néznek. Tegyük hozzá gyorsan, bizony azok sem ártatlanok már. Nem nyugodhat meg a szülő, lassan lehet, hogy valóban el kell vágni a televízió zsinórját.

              Miről szólnak ezek a műsorok? Maradjunk a veres kettes „Big Brother” című műsoránál, - a "Csiga TV" most már veres kettes lett, megújult, mint mondják. Tudjuk, hogy ki a Big Brother. Igen jól emlékszem, amikor Amerikában ösztöndíjas voltam és egy antikváriumban megvettem George Orwell-nek az „1984” című könyvét angol nyelven, és egy hosszú vonat-útra mentem Chicago-tól egészen Los Angeles-ig, azon két napig tartó vonatúton semmi mást nem csináltam csak olvastam ezt a könyvet. Ki is olvastam két nap alatt. Aztán úgy hoztam haza magammal, hogy nem tettem bele a csomagomba, hanem a zakóm zsebébe tettem és azt elegánsan a vállamra vetve jöttem át a vámon. Tilos könyv volt ez akkor, egészen 1989-ig Magyarországon, mert a diktatúráról szól. Arról szólt, hogy a „Big Brother”, a Nagy Testvér mindenkit néz. És min keresztül néz? A televízión keresztül. A televíziónak mindig bekapcsolva kell lennie. Amin keresztül mi tudunk nézni, az technikailag alkalmas arra is, hogy rajta keresztül bennünket is nézzenek. A regénybeli diktátor ebben a rémtörténetben úgy tartja szemmel alattvalóit, hogy ott kell ülniük a televízió előtt.  Nos, kedves testvérek, megvalósult a Big Brother, ott ül mindenki a televízió előtt. Onnan se jobbra, se balra. Most már lassan ott fogunk tartani, mint Amerikában, hogy az emberek még a konyhába is televíziót állítanak, hogyha éppen rántottát csinálnak, főznek, akkor is lehessen nézni. A lakások minden helyiségében lesz televízió, tán még a WC-ben is. Kamera már van.  Eljutottunk ezekkel a valóság-show-nak titulált műsorban oda, hogy mindenki ott ül a televízió előtt, és íme, az egy Big Brother-ből annyi Big Brother lett, ahányan nézik a televíziót, merthogy a szerencsétlen szereplőket még a WC-ben is látni lehet. Tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt az életünket odaadtuk volna azért, hogy ne figyeljenek bennünket. Most tizenöt év után eljutottunk oda, hogy mi figyelünk, mi lettünk a Big Brother-ek. Mi lettünk a gyűlölt diktátorok. Ki mer itt arról beszélni, hogy a jó ízlésnek, a tisztességnek, a becsületnek is volna határa, amikor szükségüket végző embereket nézhetünk a televízión keresztül, sőt… Mindez játék, mondogatják a műsor kiagyalói. Akik részt vesznek benne, önként teszik, és különben is, toldják meg cinikusan, televíziót se kötelező nézni. Ki lehet kapcsolni, odébb lehet kapcsolni. Nem kötelező. Ez így is van.

              Mindazonáltal, azt gondolom, hogy a játékokkal is csak úgy van az ember, mint amikor azt látja, hogy a játszótéren a gyerekek, például furkósbottal ütögetik egymás fejét, hogy csak beleszól és nem hagyja, hogy így menjen tovább. S erre nem válasz, kérem, ez csak játék, mindannyian önként veszünk benne részt, és nem kötelező nézni. Gondolom, értjük már, hogy miről van szó. Immár nem tudhatjuk, milyen mélységig is fog elmenni, lecsúszni a modern ember. A példázatban háromszor hangzik el ez a szó, hogy elmegy. Először akkor hangzik el, amikor a kisebbik fiú kikéri az örökrészt, és „elmegy” távoli vidékre. A példázat legigazabb értelme szerint egyszerűen kiköltözik Istenből. Amikor azt mondja. „atyám add ki a rám eső örökrészt”, igen érdekes görög szót használ ennek kifejezésére Lukács evangélista. Így hangzik ez a görög szó: ouszia. Latinra fordítva: substantia. Magyarul: add ki az örökkévalót. Ez az örökség. Az örökség azt jelenti, ami örökre megmarad. Nem vész el. Az ingóság inog. Az ingatlan nem inog. Az örökség mindegyre megmarad. Add ki a substantiámat, mondja a fiú. Aztán a hóna alá veszi a substantiáját, az örökségét, saját létét, saját létvalóságát, azt, ami ő maga, és kiköltözik Istenből. Igen-igen messzire.

              Azt hinnénk, ennél tovább nincs. Ennél tovább nincs már… Belefér a szabadságunkba, így alkotott meg bennünket Isten, szabadnak. Isten vállalta az ember megteremtésével ezt a kockázatot, hogy az ember ellene föllázad, kikéri az örökrészt, és messzire költözik tőle. Leszámol Istennel. S amikor azt halljuk, hogy fölélte mindenét, fölélte az életét, merthogy tobzódva élt, akkor azt mondanánk, hogy ennél sincs tovább. Ez a non plus ultra. Addig eljuthat az ember, hogy mindent, ami ér valamit, mindent, ami számít, mindent, amiben maradandóság van, fölél maga alól, de ennél tovább nem lehet mennie. Sokáig, talán a huszadik század végéig azt hittük, hogy körülbelül most vagyunk ezen a végponton. Az európai emberiség, vagy ahogy mostanában mondják, az atlanti civilizáció fölélte utolsó tartalékait is, és most már itt az ideje visszafordulni Istenhez. Nagyon jól emlékszem rá, a kilencvenes évek elején jelent meg az amerikai író, Fukuyama híres tanulmánya "A történelem vége". Fukuyama arról ír, hogy megdőlt a gonosz birodalma, az orosz birodalom. Egy nagy, igaz világbirodalom emelkedett föl: Amerika. Megvalósult a Pax Americana. Lesz még ugyan itt-ott egy-egy helyi csihi-puhi, kisebb háborúk, de most már egy boldog és unatkozó korszak következik el. Pár évvel ezelőtt ugyanez a Fukuyama megjelentetett egy másik könyvet, melyben kétségbeesetten arról ír, hogy a világot újra erkölcsi alapokra kell állítani, mert különben nem úgy van vége a történelemnek, ahogy tíz évvel ezelőtt gondolta, hanem egyáltalán vége van mindennek. Mi úgy gondoltuk,  hogy előbb-utóbb csak magához tér az ember. Csak magához tér, belátja azt, hogy Isten nélkül nem megy. Csak azt teheti Isten nélkül, hogy föléli a substantiáját. Föléljük a lényegünket, a létvalónkat, mégis, reméltük, megindul az ember visszafelé. És voltak ennek jelei. Spirituális éhség, spirituális szomjúság, vágyakozás valami isteni után, amit a mai ember nem is nagyon tud magának megfogalmazni. Erőkre vágyik, hatásokra vágyik, transzcendensre vágyik a mai ember. Sokan úgy is magyarázták azt az óriási, zavaros vallásos kavargást, ami tíz-tizenöt éve bekövetkezett a világnak ezen a fertályán, hogy ez a kereső embernek a vágyának kifejeződése, és azért olyan kavargó, céltalan, mert az ember már kiüresítette magát.

              De lám, mégiscsak van disznók vályúja, merthogy a történetben ez a második "elmegy". Akkor kerül rá sor, amikor beköszönt az éhínség, és már nem csak a belső substantia nincs meg, hanem kívül sincs semmi. A világ valóságos tartalmai kívül is lebomlottak. „S akkor fölkelt, elment és elszegődött annak a vidéknek egy polgárához és ő elküldte a mezőre a disznóit legeltetni. És kívánta a gyomrát megtölteni azzal a moslékkal, amit a disznók ettek.” Nem tudom ki nőtt fel falun, én ott nőttem fel. Disznót tartottunk. Hadd mondjam meg nyugodtan, nem szószékre való, de az igében benne van, kell a moslékról is beszélni. Nem túl kellemes, sem látványnak, sem szagnak, sem tapintásnak. A moslék, az moslék. Bocsánatot kérek mindenkitől, ha megbotránkoztatom, olyan az, mint a hányás. Valóban olyan. S ezzel kívánta gyomrát megtölteni. Mert nem volt más. De még abból sem adott neki senki. Talán nem volt miből, talán nem akartak, de talán úgy vették, minek adjanak egy substantia nélküli embernek, mert a substantia, az állag nélküli ember már nem ember. Gondoltuk volna,  hogy lecsúszunk állati létre? Mert az, hogy egyik ember kukkolja a másikat, hogy csordába verődve, mint egy orángután-törzs éljünk, ez azt jelenti, hogy elindultunk a disznók vályúja felé. Persze meg van töltve az a vályú, abban sok van. Minden reality-show-ban sok van, és sokáig is tart, három hónapig, meg négyig, és nagy a nyeremény. A lét a tét. Vagy ahogy egy újságíró pontosan átfogalmazta a címét: A lé a tét. Ám ez moslék. Nem gondoltuk volna, nem hittük volna, hogy ez az ország ilyen messzire eljut. Azt hittük, hogy elég csak, hogyha egy kicsit istentelen, egy kicsit lázad, aztán majd megéhezik, megszomjazik, s hazatér. Meg van terítve… a vályú. Föl van készítve a kés, a villa, a damaszt abrosz, a gyertya. Kis esti zenét muzsikálnak hozzá. Gyönyörű minden. De a vályú, az vályú. A moslék, az moslék.

              Szeretettel kérek mindenkit, - tudja jól a gyülekezet, hogy ilyet nem gyakran szoktam tenni - ne nézzék ezeket a műsorokat. Ne engedjék meg a gyerekeiknek és az unokáiknak, ha nem akarjuk, hogy Big Brother-ek legyenek, ha nem akarják, hogy a világ önmagából kiforduljon, ha nem akarjuk, hogy elhiggyük, hogy az a valóság, ami ott van a maga szemérmetlenségében, undorító, mocskos, moslék voltában. Persze, ha az a valóság, ne csodálkozzunk, hogy hamarosan azt is fogjuk kapni, azt is fogják nekünk föltálalni. Van azonban,  a történetben egy harmadik „elmegyek” is. „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam, tégy olyanná engem, mint a te béreseid közül egy. És felkelvén, elment.” Itt megint csak egy nagyon érdekes szó szerepel, arra nézve, hogy „felkel.” Így hangzik görögül: anasztászisz. És ez a szó azt is jelenti: feltámad.

              Kedves testvérek, Magyarországon a huszadik században nagyon sokat beszéltek magyar föltámadásról. Sokat beszéltek erről Trianon után. Az idősebb nemzedék, aki még a világháború előtt járt iskolába, meg is tanulta az erre vonatkozó mondókát. Aztán beszéltünk 1989-90-ben is föltámadásról. Arról, hogy mint a mag a tavaszi megenyhüléskor a hó alól új életet indít.

              Most kell azonban még inkább beszélnünk feltámadásról. Arról, hogy az ember fölkeljen, fölálljon ebből a mélységes mocsokból, és elinduljon Isten felé. S ki tudja azt mondani mély és töredelmes bűnbánattal: Vétkeztem ellened, vétkeztem ellened…. Nincs már ousziám, nincs már substantiám, nincs már életem. Nincs már bennem semmi, ami engem emberivé tesz. Miért nem kapott a tékozló fiú senkitől semmit? Nagyon egyszerű a válasz, nem kell sokat törnünk a fejünket a példázaton. Mert disznó-számba vették. Osztozzon a disznókkal. Ha van olyan erős, mint a disznó, túrja el a vályútól, ahogy a disznók szokták egymást. Miért adjon az ember egy disznónak mást, mint moslékot? Anasztászisz... Fölkelvén elmegyek. És fölkelt és elment. Kedves testvérek, talán mindenki érti és érzi, amiről most itt szó van, az valójában a tét: a te lelked. A te belső, szellemi világod. Amiről most szó van, és ami a tét, az a te igazi substantiád. Ez forog kockán. Erről szól ez az egész szomorú és rettenetes történet. Keljetek föl! Induljatok haza! És serkentsetek másokat is arra: Keljenek föl és induljanak haza! És tudjuk mi együtt közösen is és egyen-egyenként is mondani: Vétkeztünk mi is, mert engedékenyek voltunk, mert nemtörődömök voltunk. Mert lazák voltunk, mert szabadok voltunk, meg szabadelvűek voltunk, meg úgy gondoltuk, majd az Isten, ha akarja, elrendezi. Mert bizonytalanok voltunk a bizonyságtételben. Mert nem tudtunk a krisztusi és az isteni értékekért küzdeni és harcolni.

              Egyszer e példázat kapcsán egy tizennyolcadik századi magyar prédikátor azt mondotta, és örök igazságot fogalmazott meg vele: Ha alaposan elolvassuk a tékozló fiú példázatát, azt látjuk, hogy a történet csupa mozgás, jövés-menés. Így mondja: Jövés-menés. Majd ebből ő arra következtet, és meg is fogalmazza: atyámfiai, az ember vagy közeledik az Istenhez, vagy távolodik tőle. Nincs rögzített pont. Nincs olyan pozíció, olyan helyzet az életünkben, amikor azt mondhatjuk, hogy itt már jó, itt már kellő közelségben vagyok az Istenhez. Karnyújtásnyira van tőlem. Nem kell tovább menni. Ő már itt van. Rendelkezésre áll. Vagy éppen fordítva. Már kellő távolságban vagyok az Istentől. Itt már engem békén fog hagyni. Ide már nem érkezik el a papok szava, az aggodalmaskodó erénycsőszök kiabálása. Ide már nem hangzik el a lesüllyedt európai kultúra jajgatása. Itt már biztos helyen vagyok. Messzi vidéken vagyok. Nem. Vagy közeledünk, vagy távolodunk. És ebben az értelemben tét a lét. Mert Isten az örökkévaló ouszia. Mert Isten az örökkévaló substantia. És vagy a lét felé közeledünk, az isteni létteljesség felé, vagy a semmi felé. Nincsen fix és rögzített pozíció.            

   Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom néki: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened, s nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam. Még egy dolog kell ehhez, kedves testvérek. Az, hogy az ember magába szálljon. Nincs még egy nyelv, - megnéztem sok fordítást, különböző módokon fejezik ki, hogy mi történik itt – amelyik ilyen gyönyörű metaforikusan tudná kifejezni, mit jelent az, amikor az ember magára talál. Magába száll. Merthogy szálldosott, röpdösött, csapongott, jobbra-balra, és most magába száll. És száll egyre mélyebbre és mélyebbre önmagában, és éppen eközben jön rá az ember, hogy milyen mélyen van. Mert nem az a probléma, hogy ez a tékozló fiú és ez a tékozló civilizáció, amiben élünk, nincs magánál, hanem, hogy nem is tudja, hogy mi történik vele. Bele se gondol abba, hol van. De amikor magába száll, amikor az éhség, a semmi, a moslék arra kényszeríti, hogy magába szálljon, akkor érti meg, hogy eltévedt, akkor érti meg, hogy mindent eltékozolt, akkor érti meg, hogy vétkezett és bűnös. De akkor érti meg, hogy van odahaza is, hogy van hova visszatérni, van hova elindulni, van miért fölkelni, van miért föltámadni.

              Adjon, kedves testvérek, Isten Szentlelke bölcsességet, igaz Lelke szerint való magába szállást, fölkelést, föltámadást és elindulást, és adjon a mi szánkba erős és igaz szavakat, hogy erre tudjunk másokat is hívni. Ámen.

              Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által, add meg mindannyiunknak kegyelmedből azt a belátást, felelősséget, hogy nem csak önmagunkért vagyunk felelősek, hogy ebben a világban, amelyben élünk, éppen azért olyan nehéz megállnunk, mert ennek a világnak rettenetes a tehetetlenségi ereje. Add, hogy nemzetünkért, családunkért, baráti közösségünkért, ezért a mi egész kultúránkért, civilizációnkért tudjuk megküzdeni a harcunkat… Szomorúan kell megvallanunk, eljutottunk a vályúig, és immár közeleg az az idő, amikor senki nem ad nekünk semmit. De ne engedd, Mennyei Atyánk, hogy ezt nekünk meg kelljen várnunk. Add, hogy magunkba tudjunk szállni, aztán fölállva, Hozzád visszatérve eléd tudjuk tenni minden nyomorúságunkat, vétkünket, és tudjunk kiáltani: fogadj bennünket vissza magadhoz, akárcsak béresnek is. Könyörgünk, drága Mennyei Atyánk, a Te evangéliumod, örökkévaló igéd terjedéséért. Áldd meg az evangélium hirdetőit a templomokban, a bibliaórákon, a rádióban, televízióban, újságokban, evangélizációkon, minden nyilvános és sokak számára elérhető és hallható helyen. Hadd hallatszódjon a hívó szó, mert Te öröktől hívsz bennünket. Hadd terjedjen a Te igéd, hadd jobbítson, hadd újítson, hadd mentsen meg bennünket. Így könyörgünk gyülekezetünkért is, Mennyei Atyánk, tedd a mi szolgálatunkat, közösségünket, egész gyülekezeti valónkat hegyen épített várossá, meggyújtott mécsessé, amely világít, amelyik nem rejtethetik el, amelyik emlékeztet és hív sokakat, megtérésre, megmenekülésre, megmaradásra, új életre. Könyörgünk, Urunk, betegeinkért, az erőtlenekért, a szenvedőkért. Könyörgünk azokért, akik műtétre készülnek, áldd meg az orvosok kezét, és végezz velük és általuk szabadulást. Könyörgünk a lábadozókért, erősítsd őket és hozd őket közénk vissza, hogy velük együtt magasztalhassunk Téged. Könyörgünk a gyászolókért is, akiknek a jövő héten kell, szerettük koporsója mellett megállni, vigasztald, erősítsd őket. Könyörgünk, Urunk, legyen a Te igéd bennünk termő és áldó. Hadd teremje meg azt, amiért elküldötted, hogy tehozzád ne térjen vissza üresen. Kérünk a Krisztusért, hallgass meg minket.
Ámen