2001. február 11-i igehirdetés

Kedves testvérek!

Az elmúlt keddi bibliaórán élénk beszélgetés, mondhatni szinte vita alakult ki Máté evangéliuma 12. részének az utolsó szakaszáról, arról a történetről, mely szerint mikor Jézus a Genezáreti tó mellett tanított, és édesanyja és testvérei utánamentek, s miközben Jézus egy házban nagy tömeg közepette tanított, beüzennek neki, hogy szeretnének vele beszélni. Ekkor Jézus meghökkentő szavakkal azt felelte: “Kicsoda az én anyám és kicsodák az én testvéreim? Kinyújtotta kezét és azt mondja: Ímé, az én anyám, és ímé, az én testvéreim, mert aki cselekszi mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.”

A vita a bibliaórán két okból bontakozott ki, két szempont fűtötte a véleményeket. Az egyik szerint Jézusnak ezeket a szavait mind a mai napig szélsőséges szekták, csoportok használják ki, - ismerünk mi magunk is ilyen eseteket. Ezek a Krisztus követést szembeállítják a családi kötelékek tiszteletben tartásával. Én magam is ismerek olyan fiatalembert, aki egy szektába kerülvén, megszakította a kapcsolatot szüleivel, testvéreivel, minden rokonával, és erre a helyre hivatkozott, nem is szószerint idézve, csak a Bibliai helyet mondva, ilyenformán: Máté 19;48-49.

A másik ok, ami miatt ennek az igének a megértése nehézséget okoz, az evangéliumi történeti összefüggésében van. Máté evangéliuma 12. részében egy sorozatot olvasunk arról, hogy környezete nem érti Jézust. Bár annyira egyértelmű mindaz, amit tesz: a csodái, a szabadításai, az erők megnyilvánulása, az Isten országának fizikailag is átérezhető közelsége, hogy mondhatnánk, mindez önmagáért beszél. Nem kell ezt magyarázni, követni kell Jézust, hisz annyira meggyőzőek istenségének bizonyítékai, Messiási mivolta, hogy ő a megváltó. Ám kérdez Keresztelő János, aki láthatóan csalódott Jézusban, kérdeznek az írástudók, kérdeznek a farizeusok, és vádak hangzanak el Jézussal szemben. Ennek az értetlenkedési sorozatnak a végén megjelenik a családja, hogy hazavigyék Jézust.  Elég volt! Csodálatosak voltak igehirdetései, csodálatos dolog volt a háborgó tenger lecsillapítása, nagyszerű dolog volt a betegek gyógyítása, ördögök kiűzése, s még ezeknél is hatalmasabb dolog, hogy ekkora rajongó-tábora van Jézusnak, de most már elég! Tessék hazajönni!

“Kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim?” - kérdez vissza Jézus. A bibliaórai beszélgetés valószínűleg azért is volt élénk, mert a bibliaóra elején elmondtam, hogy Máté evangéliuma 13. részétől kezdődően változás áll be Jézus szolgálatában. Addig ahogy arról a múlt vasárnap is szó volt,  hogy az isteni erőknek, a dünameisz-nek, az isteni erőknek a megnyilatkozása játszott döntő szerepet.

Most azonban valami változik. Ettől az eseménytől kezdve Jézus másképpen beszél. S ez azért meghökkentő, mert a mi emberi logikánk szerint fordítva kéne a dolgoknak lenni. Általában úgy van a dolog, hogy előbb beszél az ember, bemutatkozik, elmondja, hogy ki ő, mi ő, és akkor  - ahogy mondani szoktuk -  hic Rodus, hic salta: tessék bizonyítani. Eddig nagyokat mondtál magadról, Háry Jánoskodtál, hősködtél, de íme, eljött a pillanat, tessék megmutatni az erőt! Eddig hittem neked, most hát mutasd meg! Aztán, ha az illető nem tudja megmutatni, akkor némi gúnymosoly kíséretében elhessentjük a dolgot. Ám, hogyha először az erő nyilatkozik meg, akkor már nincs mit magyarázni,  nincs mit kérdezni. Akkor már egyértelműen kimondhatjuk, rendben van, , olyan erővel, olyan hatalommal találkoztam, ami előtt fejet hajtok. Jézus esetében azonban azt látjuk, hogy előbb megnyilatkoznak az erők, föltárul isteni hatalma, és azt követően jönnek a szavak.

Jézus azonban nem magyarázkodik, hanem példázatokat mond, mégpedig olyan példázatokat, amelyek valóban nem tekinthetők magyarázatoknak. Ellenkezőleg, még a példázatok is inkább magyarázatra szorulnak. Ha példát mondunk, - s ezt minden pedagógus, tanítással foglalkozó ember nagyon jól tudja - azt azért mondjuk, hogy valamit megértessünk. Fölírja a matematika tanár a táblára az absztrakt matematikai képletet: 2 + 2 = 4. Aztán kirak az asztalra két almát, meg két almát, és azt mondja:  Itt van két alma,  meg itt van két alma, számoljátok meg, ha összeteszem, mennyi az? Négy. Nos, akkor kettő meg kettő, az négy. Ha az egyedi példával így van, akkor elvontan is mindig így van. Így értjük meg a gyakorlati példából az absztrakciót. A példa arra szolgál, hogy megértsük az elvonatkoztatott állításokat, melyek nem olyan maguktól értetődők, nem olyan nyilvánvalók, mint az evidensen gyakorlatias esetek.

Jézus azonban olyan példázatokban beszél, amelyek maguk is magyarázatra szorulnak. Ezért is mondják a tanítványok, mikor hallják a magvető példázatát: Miért szólsz nekik példázatokban? Jézus ekkor a példázatot lefordítja, mit jelent a mag, mit jelent a szántóföld, mit jelent a köves talaj és így tovább.

Talán ez a jelzés is segít megértetni, hogy miért fordul itt meg minden. Ennek a fordulatnak az  első s talán legnyilvánvalóbb magyarázata az, hogy Jézus szolgálatában eljött az ideje annak, hogy a fizikailag, biológiailag, a mindennapos életben megnyilatkozó, megmutatkozó isteni erők kiárasztása után,  fölemelje követőit és tanítványait az Isten országának szellemi dimenziójába. Isten országa erő, de szellemi erő. Isten országa hatalom, de spirituális hatalom. Jézus szándéka az, hogy beavassa-bevezesse tanítványait ebbe a szellemi világba. És ennek azért kell megtörténnie,  mert ha az ember nem kapja meg ezt a többletet, akkor a maga megsötétedett szívével és elméjével az Isten erejének, hatalmának  életében megnyilatkozó áldásait maguktól értetődőnek és természetesnek veszi, noha ezek az áldások nem maguktól értetődőek.

Ugye, milyen magától értetődő és természetes, hogy ma milyen szépen süt a Nap, és kellemes volt idáig elsétálni ezen a februári délelőttön? Ugye, milyen természetes és magától értetődő, hogyha elvetjük a gabonamagot, az kikel, búza lesz belőle, a búzából meg kenyér? Ugye milyen természetes, hogy működik a világegyetemet egybetartó hatalmas kozmikus erő-egyensúly rendszer? Minden olyan természetes, minden olyan magától értetődő! Az is, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy egészségesek vagyunk, hogy van táplálékunk!

De tényleg olyan magától értetődő ez? Olyan mindez, mint egy egyszerű matematikai egyenlet, mint az, hogy 2 + 2 = 4, és kész? Olyan egyszerű mindez, hogy akár be is írhatjuk a lelki iktatókönyvbe: t. sz. (tudomásul szolgál)? Vagy talán mégis kellene nekünk ebből valamire következtetnünk? Kálvin az Institúció elején azt mondja: ha látjuk a világegyetem nagyszerűségét, a legegyszerűbb paraszti ésszel is, ha következtetnünk kellene Isten dicsőségére. S ha tudnánk ekképpen következtetni, akkor egész életünket, morális és szellemi síkon is az Isten dicsőségének szolgálatába tudnánk állítani. De jaj, nem tudunk. Csak elvesszük Isten kezéből, amit Ő atyai bőkezűséggel ad. Így mondja Kálvin: Isten ajándékozó Isten. Mást sem akar, mint adni. Mi meg mást sem akarunk, mint kapni. Olyanok vagyunk, mint a neveletlen gyerek, aki soha nem mondja azt, köszönöm. A szülő soha nem azért ad - s minden szülő tudja ezt -,  hogy a gyerek megköszönje. Az idomár ad ezért a cirkuszban! Például, a fókának halat ad, hogy az utána tapsikoljon. Mi soha nem azért adunk a gyerekeinknek! Isten sem azért ad, hogy mi megköszönjük. Ám, ha nem köszönjük meg - s ez az életünk nagy paradoxonja -,  akkor úgy élünk, mintha nem lenne Istenünk. Kapjuk bőséggel Istentől az ajándékot, ám, jaj, az ember mégsem tud fölemelkedni arra a morális-szellemi szintre, ahol önmagára nézve, mintegy visszahatólag tudná mondani: - tudom, kitől kaptam mindezt. Tudom, kinek hittem. Tudom, ki az életem forrása.

Ezért kezd hát el Jézus példázatokban beszélni. Természetesen a tanítványok rögtön értik, hogy azok beszédek, amelyeket most Jézus mond, nem illusztrációk, nem egy elvont igazságot érzékeltetnek vagy tesznek érzékletessé. Jézus példáabeszédei maguk is talányok. Ezekhez fül kell! Ezekhez belső értelem kell! Ezekhez az emberi lélek belső megvilágosodottsága kell! Ezekhez habitus kell. És éppen erről beszél Jézus: akinek van, aki bír, annak adatik és bővölködik. Akinek pedig nincs, aki nem bír, akinek nincs rá habitusa, attól elvétetik - még az is, amije van.

Mit jelentenek ezek a szavak? Jézus szavait profán szóhasználatban is szokták idézni, és erről most azért kell szólni, mert Isten Igéjének sok kijelentése került át profán szóhasználatba, ahol aztán eltorzult, megváltozott az értelme. Így Jézusnak ez a mondása is. Például, akkor szokták idézni, amikor valaki bemegy a bankba és átutaltatja befektetéseinek a kamatait és azt mondja: akinek van, annak kamatozik, annak adatik. A pénz pénzt fial. Akinek meg nincs, az a kevés is elvétetik tőle, amije van, mert növekszenek a terhek, mert infláció van, mert emelkednek a közműdíjak, így az a kevés is elvétetik, amije van. Milyen jó annak, akinek van! Akinek sok van! És milyen rossz annak, akinek nincs, ahogy József Attila mondja: “Aki szegény, az a legszegényebb.”

Általában ilyen életkörnyezetben szokták ezeket a jézusi szavakat idézni. Szeretném most rögtön leszögezni, Jézus szavainak semmi köze nincs ehhez. Jézus mondása nem merkantilista, kereskedelmi, gazdasági, tőkebefektetési vezérige. Abszolút nem erről beszél Jézus. Sőt, ha ezen a vonalon mozgunk, akkor inkább arra kell figyelnünk, amit másutt mond: jaj, azoknak, akik gyűjtögetnek! Ahogy hallottuk a Hegyi Beszédben is:  miért gyűjtötök magatoknak kincset? Ellopják a rablók, megemészti a rozsda, elrágja a moly, és elvész. A mennyekben gyűjtsetek magatoknak kincset!

Mások úgy értelmezik Jézusnak ezeket a szavait - és ez már több okkal mondható -, hogy azok valamilyen módon az Istentől kapott küldetésünkhöz kapcsolódnak, hiszen maga Jézus megismétli a talentumokról szóló példázatban. Ott is elhangzik ez, amikor visszajön a király, és számon kéri a szolgáit. Aki egy talentumot kapott és nem élt vele jól, attól elveszi azt, és ekkor ezt halljuk: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Egyértelmű a magyarázat. Akiben van hűség, akiben van készség és erő, hogy az Istentől kapott feladatát ereje szerint elvégezze, annak adatik, akinek pedig nincs,  attól elvétetik az isteni mandátum.

Ám érezzük, hogy itt most nem annyira a hivatásban, a küldetésben, a feladatban való helytállásra vonatkoznak ezek a szavak, hanem a megértésre és a fölfogásra. S máris tiltakozhatnánk, mondván: igazságtalan az Isten! Hiszen vannak, akik a fölfogásnak valami egészen csodálatos képességével születnek. Ismerünk mi is ilyen embereket. Kicsi gyerekkoruktól kezdve nem kellett nekik kétszer semmit mondani. Szuperintelligensek, hiperintelligensek. Az élet, a világ dolgait a maguk egyszerű fizikai megjelenésében vagy absztrakciójában is, akár így, akár úgy, vagy akár mind a kétféle módon pillanatok alatt fölfogják. Ugyanakkor vannak olyanok, akiknek a legelemibb dolgokat is ötvenszer kell elmondani, s talán még betanított munkásnak se lennének jók, szegények, mert a legegyszerűbb, egy fázisból álló folyamatot sem értik. Ezért gondolhatnánk azt, hogy itt igazságtalanságról van szó. Mert csak annak adatik, akinek van megértő képessége, fölfogó képessége? Akinek pedig nincsen, attól az a kevés is elvétetik, amije van? Az együgyűek, a jámborkák ki vannak zárva az Isten országából? Isten országába bejutni csak 195-ös IQ-val lehet, és az alatt esetleg csak némi agytréning esetén reménykedhetünk valamiben? Az okosoké tehát az Isten országa? A hiperintelligenseké tehát az Isten országa?

Ám azt is érezzük, bármennyire is a megértésről van szó, Jézus szavai nem ebbe az irányba mutatnak. Valami másfajta megértésről beszél Ő. Jézus idézi próféta kemény szavait: “Megkövéredett ennek a népnek a szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” Mostmár világos, miről van itt szó!

Vissza hát a történet elejére! Miről van szó? Megnyilatkoznak Isten szabadító erői. Mit üzen Jézus Keresztelő Jánosnak? “Menjetek el, és mondjátok meg Jánosnak: A betegek meggyógyulnak, a sánták járnak, a vakok látnak, a halottak föltámadnak, a fogságban levőknek szabadulás hirdettetik.” Mondjátok meg Jánosnak. Mondjátok meg mindenkinek. Ez láttatik. Ez történik. De a nép szíve meg van kövéredve. Nem látják, noha látják. Nem akarják látni. Olyasmi ez, mint amikor egy megátalkodott ember halálos és rettenetes révületbe kerül, és az élet egyértelmű tényeiről nem akar tudomást venni.

Nem arról van szó tehát, amit a tizennyolcadik századi felvilágosodás naivul sugallt, hogy mindössze az a probléma az emberrel,  hogy nem mondták el neki az élet tényeit. Nyissunk hát közkönyvtárakat, emeljük a művelődés szintjét, vezessük be az általános oktatást, iskolázzunk be minden gyermeket, tanítsunk meg minden elérhető dolgot, tegyük hozzáférhetővé a szellemi világ kincseit, és akkor az ember boldogan magához ölel minden jót, szépet és igazat. Nos, lett kötelező közoktatás, lettek közkönyvtárak, lett közművelődés. A világról szóló információk korlátlanul hozzáférhetők. És magához öleli az ember a jót, az igazat és a szépet? Megjobbult az ember? Nem. Mert nem abban van a hiba, hogy keveset tud, vagy keveset birtokol tudásként. Az akaratában van a hiba. Szó szerint fordítva Ézsaiás prófétát, így hangzik az ige: “nem akarják,  hogy lássanak. Nem akarják, hogy halljanak. Nem akarnak megérteni a szívükkel. Nem akarnak megtérni, és nem akarnak meggyógyulni.” Nem akarnak.

Ez a prófétai megnyilatkozás, ez a szomorú ítélet áll Jézus kortársaira is. Még egyszer fölteszem, kedves testvérek, mit kellett azon magyarázni, ha föltámadt egy halott? Mit kellett azon magyarázni, ha meggyógyult egy beteg? Mit kellett azon magyarázni, ha ötezer embernek tellett kenyér? Mit kellett azon magyarázni, ha valaki olyan  hatalommal beszélt, mint még soha senki? Mit kellett azon magyarázni, ha valakinek az életéből és a személyiségéből Isten megváltó szeretete árad? Mit kell ezen magyarázni? Mit kell ezen érteni? Egy meg egy az kettő. Evidens, magától értetődő.

S mégis, tudjuk - a saját életünk is tele van példákkal, szomorú tapasztalatokkal -, hiába mondják sokszor az egyszeregyet, nem mindig értik azt, mert nem akarják érteni Hiába mondják, hogy ez az igaz, nem fogadják el, mert nem akarják. Hiába mondják, hogy mit kellene tenni, mi a helyes lépés, nem teszik meg, mert nem akarják. Hiába mutatnak Isten igazsága felé, nem fordítják arra a fejüket, mert nem akarják.

Miután Jézus szembesül ezzel, - ha szabad ezt mondani - átállítja a váltót, megfordítja a dolgot, és azt mondja: mostmár csak annak beszélek Isten országáról, aki akarja azt. Mostmár csak az foghatja föl Isten kiáradó hatalmát, aki akarja azt. Akinek van, annak adatik, és bővölködik. Akinek pedig nincs, mert nem akarja, attól az is elvétetik, amije van.

Kemény, de keménységükben igaz szavak ezek. Mert ez így van! Mintha Jézus liberális lenne. Nem szívesen mondom ki a liberális szót, mert rengeteg félreértés kapcsolódik hozzá, különösen az utóbbi időben. A mi református egyházunkban közönséges szitokszóvá vált, s ha valaki nem tetsző dolgot mond, vagy konfliktusba kerül az egyházvezetéssel, rögtön azt mondják rá: Jaj, az a liberális?! Ha konzervatív keresztyén körökben, ha valakinek a nyakába akasztják, hogy liberálist, olyan, mintha követ akasztottak volna a nyakába, mellyel együtt be lehet dobni a tengerbe, hogy örökre elsüllyedjen az illető. Mégis, ebben a tekintetben, azt kell mondanunk, hogy Jézus liberális. Nem akarod az Istent? Nem fogom rád tukmálni! Nem fogadod el az Isten üdvösségre szóló meghívását? Nem fogom rád kényszeríteni! Nem kötlek gúzsba! Ha akarod, akkor adatik, és bővölködsz. Ha nem akarod, még az a kevés is elvétetik tőled, amid van. Nem én veszem el, elvétetik. Elfogy, elpörög. Kipörög az ujjaid közül, mint a futóhomok. Volt és nincs. A próféta azt mondja: “Nem akarnak látni, nem akarnak hallani, nem akarnak a szívükkel érteni, hogy meg ne térjenek és meg ne gyógyuljanak.”

Bármennyire is hiszek, kedves testvérek, az eleve elrendelésben, és nagyon hiszek benne, abban is hiszek, hogy Istenhez megtérni csak úgy lehet, hogy az ember keresztülmegy egy akarati válságon. A megtérést neki is akarni kell. Hogy miképpen megy ez végbe, miképpen jut el egyáltalán a megtérés akarásáig, hogy mi előzi azt meg, mi van a hátterében, nos, ez az isteni örök tanácsvégzés titka. Erre nézve kitűnő teológiai magyarázatokat ismerek. Például, hogy akarni is csak akkor lehet, hogy Isten már akarja. Most azonban nem ez a lényeg. Hanem az, hogy nekem is akarnom kell. Át kell élnem, hogy el akarom fogadni Isten meghívását. Át kell élnem, hogy meg akarom érteni az isteni üzenetet. Át kell élnem, hogy akarom. Ez viszont nem morális momentum, nem intellektuális mozzanat, nem az intelligenciahányadosom kérdése, nem a neveltetésnek a kérdése, nem a társadalmi helyzetemnek a kérdése, nem a vagyonomnak, a soknak, vagy a kevésnek, nem az egészségnek vagy a betegségnek, nem a sikernek vagy a kudarc-sorozatosságnak a kérdése. Ez a szív kérdése, ez az akarat, a voluntas kérdése. Át kell élnem, hogy akartam. Igenis, meg akartam térni! Igenis, meg akartam gyógyulni! Igenis, Isten gyermeke akartam lenni! Miért? Hogy aztán még jobban átélhessem, hogy “nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené!” Ez az Isten nagy titka: akarnom kell, amit ő már örök időktől akar rám nézve, akarnom kell, ami nem az én akaratom függvénye. Csak ily módon támadhat hálaadó élet. Csak ebből támad Istenre figyelő élet. Mert ebből az akaratból támad az olyan élet, amelyik mindent meg tud tenni az Isten dicsőségére. Akartam. Meglett. De nem azért lett meg, mert akartam! De akarnom kellett, mert különben elvétetett volna tőlem! Vágynom kellett rá! Meg kellett nyitni a fülemet, a szívemet, a szememet, hogy értsem Isten országát.

Kedves testvérek, Jézus ma is kétféle módon beszél. Beszél, egyrészt, a tények nyelvén. Beszél velünk úgy, hogy gyógyulást ad. Mindenki elmondhatja, hogy kapott már Istentől gyógyulást. Ebben biztos vagyok. Ha valaki úgy érezné, hogy ő csak azért gyógyult meg, mert bevette a megfelelő szirupot, mert volt egy jó doktora, mert sikerült magát kikúrálnia, azt arra szeretném kérni, hogy tágítsa egy kicsit a szemhatárát. Az orvos is lehet Isten eszköze. Egy jó szirup is lehet Isten adománya. Egy jófajta kúra is fakadhat isteni bölcsességből. S ha így kitágítjuk a szemhatárt, mindenki elmondhatja: kaptam már gyógyulást Istentől. Ez a tények beszéde. Mindenki elmondhatja, hogy Isten kihozta már őt nehéz és lehetetlen helyzetből. Ebben is biztos vagyok. Kiszabadult már olyan szituációból, amibe belesodródott, vagy belevitték, vagy amibe maga ment bele bután-vakon, oda sem figyelve, s aztán a helyzet kellős közepén azt érezte, végem. Vége mindennek, ebből nem lehet kijönni, ebbe csak belebolondulni lehet. Ettől csak megőrülni lehet. De nem bolondult bele, nem őrült meg. Megszabadult! Mint a madár a madarász tőréből. Isten a tények nyelvén beszél.

Sőt, Isten minden új nappal a tények nyelvén beszél. Fölkelt a Nap. És este le fog nyugodni. Ne mondja senki, hogy magától értetődő, hogy a Nap fölkel és lenyugszik. Ne mondja senki, hogy olyan egyértelműen ez. Ne mondja ezt senki, mert a legnagyobb fizikusok, csillagászok, természettudósok át vannak itatva isteni sejtelemmel, ők igazán tudják, hogy mindez nem magától értetődő. Ugyanakkor a tények nyelve. Így is beszél velünk Jézus.

Azután beszél velünk Jézus a példázatok, a parabolák nyelvén. Ezen a különös, titokzatos nyelven, mely nem megvilágítja a tényeket, hanem másfajta tények felé, az Isten országa elrejtett valósága felé vezet. S ha valaki a mindennapos tények nyelvén beszélő Istent megértette és fölfogta, annak betölti a szívét a hála, és megszületik benne az a legyőzhetetlen,  elnyomhatatlan akarat, hogy tudni akarja, ki ez az Isten, tudni akarja, ki ez az ajándékozó Úr, és tudni akarja, mit Ő akar tőle. Tőlem! Akkor megnyílik a szívünk a másfajta, példázatos beszédre. Akkor érteni fogjuk, mit jelent az, hogy kimegy a magvető, elszórja a magot, és hogy a mag némelykor köves helyre esik, némelykor az útfélre esik, némelykor gaz közé esik - és hogy mit jelent az, hogy a mag jó földbe esik. S ott terem százszor, hatvanszor, harmincszor annyit. És ha érti, azt mondja rá rögtön: Uram, tégy engem jó földdé, mert teremni akarok! Művelj meg engem, törd össze igéddel, ítéleteddel, kegyelmeddel a szívem keménységét, hogy termőtalajjá legyen! Adj nekem bőségesen igemagot, hogy teremhessek a dicsőségedre, mert tudom, hogy ezt akarod! Mert tudom, hogy ezt akarod tőlem személy szerint!

Akinek van, annak adatik, és bővölködik. Ó, kedves testvérek, nem sok ez a “van”. Nem is trezorban van ez a “van”, nem hitellevelekben van ez a “van”, nem jövőre vonatkozó kauciókban van ez a “van” -, ez a “van”, ha van, itt a szívben, az akaratban, az Istenhez hajlásban, a félretehetetlen és elhallgathatatlan belső kényszerben van. Tudni akarom, ki ez az Úr, ki ez a Teremtő, aki engem így szeret. S tudni akarom, mit akar Ő éntőlem!

Milyen ítéletes a Jézus szava! Rendüljünk bele, mert aktuális a mai Magyarországon is:  Megkövéredett e népnek a szíve, füleikkel nehezen hallottak, szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, ne halljanak füleikkel, ne értsenek szívükkel, meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Mégis, megrendülten is, mi mondjuk, kiáltsuk, mások helyett: Uram, nyisd meg szívemet, nyisd meg szememet, nyisd meg fülemet, hogy lássak, halljak, értsek, megtérjek és meggyógyuljak! Hogy azok közé tartozzam, akiknek van, és mert van, adatik nekik, és bővölködhetnek!
Ámen