Kedves testvéreim, immár csaknem két hete a világ, már legalábbis a világnak, úgy tűnik, a nagyobbik része feledhetetlen képekről beszél, és mi magunk is úgy érezzük, hogy két héttel ezelőtt feledhetetlen képeket láttunk, és ezeket a képeket újra és újra lejátsszák és levetítik, újságokban közlik, mert láttuk, láthattuk, amint a gazdagságnak, a hatalomnak, az emberi merészségnek az emblematikus tornyai New York-ban, a világ kereskedelmi központ két nagy épülete összeomlott, és az összeomlott épületek alatt ezrek és ezrek haltak iszonyú kín- és tűzhalált. És azt mondtuk, és ma is azt mondjuk, hogy ezeket a képeket soha nem fogjuk elfelejteni. S lám, és milyen szomorú, a világ máris két részre szakadozni látszik. Vannak, akik még gyászolnak, siratnak és sírnak. És vannak, akik már aznap vagy másnap rögtön okos magyarázatokat fűztek ahhoz, hogy ez miért történt így. Kicsit ahhoz hasonlítható ez, élje át ezt mindenki, elütik a gyerekét az utcán, ott térdel fölötte és siratja, és odalép mellé valaki, és azt mondja, őszinte részvétem, de vegye tudomásul, rosszul nevelte a gyerekét.
Úgy tűnik, a világ ketté szakadt, és nem csak a gyászolók és az okos magyarázkodók világára, hanem a bosszút kívánók és a békességért imádkozók világára is, de az én számomra az igazán elgondolkoztató az, hogy nyugodtan ki merem jelenteni, mert a történelem ezt mutatja, és ezt igazolja: A világ hamarosan el fogja feledni ezeket a most még feledhetetlennek tartott képsorokat. Mert erről szól az emberi történet. Ötven évvel ezelőtt is lefényképeztek és bemutattak a világnak feledhetetlen képsorokat. A lebombázott Budapest képsorait, a szétbombázott Drezda képsorait, a szétégett Európa képeit, a megsemmisített japán városok képeit, és akkor úgy érezte a világ, és azt mondta, soha többet, ez feledhetetlen. Vagy kilencven - nyolcvan esztendővel ezelőtt bemutatták az európai csatamezők képeit, ahol Európa országainak színe-virága ontotta életét és vérét, vagy nem ontotta sem, életét sem vérét, csak megfulladt a gáztámadásban. És akkor azt mondták, hogy nem, nem, soha, ezeket a képeket nem lehet feledni. S megfogadta ezt az ember a tizenkilencedik században, meg a tizennyolcadikban, meg a tizedikben, megfogadta a Római Birodalom alatt, megfogadta mindig, és mindig kimondta: Ezt soha nem fogjuk elfelejteni! És hol vannak ezek a képek? Eltűntek, nem emlékszünk rájuk. Nem tudjuk őket fölidézni.
Ma erről szeretnék szólni, kedves testvérek, néhány szót röviden, a történelmi feledésről és az okairól, és arról, amire Isten igéje hív és bíztat bennünket, amely egyúttal felelet, az Isten felelete minden erőszaknak. "És ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból."
Lehet egy kerozinnal föltöltött repülőgéppel égő fáklyaként vagy gyújtóbombaként belevágódni egy százemeletes épületbe, és azt fölgyújtani, "ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból". Lehet katonák százezreit elindítani és bosszúból országokat tűzre, gyújtani, és fölgyújtani az olajkutakat, ahogy ezt láthattuk tíz esztendővel ezelőtt, hogy világítsanak csak, világítsanak a bosszúnak akár tíz esztendeig is, "ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból".
Ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom az áldozatból. Semmi hasznom abból, hogy megáldozom magam, és abból sincs semmi hasznom, ha mások tesznek áldozatot. Pedig a történelem, és éppen ez a dolog lényege, kedves testvérek, áldozatok sorozata. A szónak a legjobb értelmében is. Nem kell, csak arra gondolni, hogy emberek pusztultak el, és semmisültek meg. Az emberi élet a legbékésebb korszakokban is, sőt igazából a legbékésebb korszakokban, a legszebb alkotó korszakaiban mindig is áldozatok sorozata volt. A bátorságé, a lemondásé, a hősiességé. Az ember sosem jutott előrébb, egyről kettőre, ha nem tudott lemondani, ha nem tudott áldozni, ha nem tudott a másiknak adni, ha nem tudott, és nem akart, ha szükség volt rá, hátul maradni. És nyugodtan ítélhetünk így az emberiség történetéről, ami a számunkra szép, értékes, és nemes, ami maradandó, az mind áldozatból született. Ugyan mi maradt meg az önzésből? Ugyan mi maradt meg a harácsolásból? Ugyan mi maradt meg abból, ami haragból lett? Ugyan mi maradt meg abból, amit az egyes ember önmagához ölelt, és senkivel meg nem osztott? Semmi. Csak az áll és csak az van, amiért az emberek áldoztak, vagy amit áldozatból hoztak és teremtettek. És mégis azt mondja az ige: "Ha vagyonomat mind felétetem is, és testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból". Ezért hát áldozni, kedves testvérek, szeretetből érdemes, nem megfontolásból, nem hideg és józan logikából, nem az elfulladó gyűlölet fantazma-játékaiból, nem valamiféle világháborús önpusztító kalkulusból, áldozni csak szeretetből, s csak az marad meg. Minden egyéb elvétetik, minden egyéb értelmetlen.
A történelem, kedves testvérek, ezt is tudjuk jól, a nagy küzdelmek sorozata. De ha valamikor, akkor most igazán ki kell mondanunk azt, hogy nem a jó emberek és a rossz emberek küzdelmének a sorozata. A történelem, kedves testvérek, nem Hollywood-i cowboy-film. A történelem nem arról szól, amiről az amerikai filmek szóltak, amelyeknek tucatját láthattuk. Jönnek a rosszak, mindenki rossz, és van egy jó. Nem is tudjuk, hogy ott van, csak az utolsó pillanatban, Deus ex machina, megszabadít bennünket a rossz emberek társaságától. Néha szinte az az embernek az érzése, hogy akik ezt a két héttel ezelőtti iszonyatos terror-merényletet kitalálták, egyszerűen leutánozták ezeket az amerikai filmeket, tudván azt, hogy a szabadító csak a filmben létezik. A gonosz ott van a valóságban is. Még nagy ötlet se kellett hozzá, a Hollywood-i filmgyárosok már tizenöt-húsz éve futószalagon gyártják az ötleteket. De, kedves testvérek, csak a filmben van így, hogy a világ a jó emberek és a rossz emberek küzdelme, a jó emberek most Amerikában vannak, a rossz emberek meg az arab világban vannak, vagy a jó emberek a zsidók, a rossz emberek a palesztinok, vagy a jó emberek a palesztinok és a rossz emberek a zsidók, a jó emberek a magyarok, a rosszak a románok, vagy a jók a románok és a rosszak a magyarok. A világ mindig is küzdelem volt, mindig is háború volt, de sosem lehetett így fölosztani. Mert bár hős volt a magyar baka, de senki nem mondhatja azt, hogy a magyar honvédségben ne lett volna gyáva és hitvány ember. És nem mondhatjuk azt, hogy, mondjuk az Erdélyt megszálló román hadsereg valamennyi tagja ördögtől fajzott, elvetemült gonosztevő lett volna.
Igen, kedves testvérek, a világ tele van háborúval, s a háborút a bűnös és kegyelemre szoruló ember vívja egymással. Azok az emberek, akik jók és rosszak egyszerre. Azok az emberek, akik családapák, szerető szívű fiatal emberek és ellenségek - egyszerre. Ez a történelem, ez az emberi világ iszonyatos tragédiája. Ó, de egyszerű lenne a világ, ha így két részre lehetne osztani: Mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak, gyertek közénk, jók lesztek, aki meg ott marad, az rossz. De könnyű lenne így a világot igazgatni. De egyszerű lenne így mindent megérteni. A történelem ennél bonyolultabb és tragikusabb. A történelem örök küzdelem. Az esendő ember küzdelme a másik esendő emberrel - és önmagával is.
Ugyanakkor, kedves testvérek, arról is beszélnünk kell, és erre utal a legteljesebb mértékben Pál apostol szava a korinthusi levélben: Ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból. A történelembe beleszól a gonosz is. Amikor azt mondtam, hogy a történelem nem a jó emberek és a rossz emberek küzdelme, ezzel nem azt akartam mondani, hogy nincs a rossznak, a gonosznak metafizikai valósága. De van! Kedves XXI. századi európai, nyugati honfitársaim, ha leszoktunk volna a felvilágosodás óta arról, hogy higgyünk abban, hogy van ördög, jó lesz nagyon hamar visszaszokni rá, mert van. Mert van! Mert van a gonosznak egy olyan metafizikai valósága, amelyiknek csak humoros és karikatúraszerű ábrázolása az, hogy patája van meg két szarva, és a paraszt bácsi a mezőn becsapja, ha arról van szó, mint ahogy ez a népmesékben hallható. Van gonosz. Van gyökeres rossz. Van valami ebben a világban, ami nem mi vagyunk, de uralkodni akar rajtunk. És azt mondja tulajdonképpen Pál apostol, a keresztyén ember arra hivatott, hogy Krisztus követőjeként Krisztus életének is utánzója legyen. Bizonnyal voltak Korinthusban olyanok, akik úgy gondolták, hogy a krisztusi áldozatot is meg kell akkor ismételni. És erre mondja az apostol: Meg, ha arra van szükség. Meg, ha a Krisztus nevéért életet kell adni. Igen, akkor meg. De nem hősieskedésből, nem kalkulusból, nem metafizikai számításból, nem azért, mert Krisztus arra hívott volna el bennünket, hogy még 2% hiányzik a megváltásból, azt nekünk kell elvégezni, Ő a nagyját elvégezte, az apraját már mi is megtehetjük. Úgy, mint amikor odahaza barkácsol az édesapa, és beveri a szöget, tulajdonképpen teljesen a helyére, és odahívja a kétéves kisgyereket, és azt mondja: Na kisfiam, a végét üsd be te! A gyerek, ugye rácsap a kalapáccsal, benn van az a szög, ő is csinált valamit.
Kedves testvérek, nem ilyen a megváltás, hogy Krisztus már majdnem beverte a szeget, és megengedi nekünk, hogy mi boldogan ezzel ugye bekapcsolódjunk, és dicsekedhessünk, hogy mi is, mi is meghoztuk a magunkét. Nincsen ebben semmilyen hősiesség, vagy ha van hősiesség, annak a korlátja éppen a szeretet. Micsoda elszántság kell ehhez, testemet tűzre adom, vízre adom, halálra adom, elégetem magam. Egy ügyért? A hazáért! A becsületért! A tisztességért! Bemegyek a frontvonalba. Odaszánom magam. Van ilyen? Azt mondja néhány elemzője a kornak, hogy vége a nyugati civilizációnak, vége a keresztyén kultúrának, mert egy sincs, egy sincs ma, aki Krisztusért az életét adná. Hát ezt mondják a szociológusok, én nem tudom, hogy egy sincs, vagy egy is van-e? Nem is ez a lényeg, kedves testvérek, hanem az, amit az apostol mond. Ha van is ilyen elszánás, ha van is ilyen lelkesültség, "ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból", semmi hasznunk abból. Neked sem, nekem sem.
Mit akar ezzel mondani, kedves testvérek, az apostol? Kettőt mindenképpen. Az egyik az, hogy mindenféle terror, mindenféle áldozat, mindenféle megsemmisítés és önmegsemmisítés igazolhatatlan. Egyedül a szeretet igazolja az áldozatot. Éppen ezért, kedves testvérek, igaz és tiszta szívemből tudom ajánlani mindazoknak megfontolásra, akik mégis úgy gondolják, hogy Amerika megérdemelte azt, amit kapott, hogy az a terror, amely láthatatlanul és kinyomozhatatlanul szerveződött itt, erre az akcióra, erre az iszonyatra, egyszer már megjelent nyilvánosan is. Állami formában. 1948-tól Magyarországon mindenképpen. Kívánjuk ezt, kedves testvérek, hogy ez a láthatatlanul szerveződő terror bárki és bármi által, és bármilyen okból igazolást kapjon? Hát akkor, tessék kívánni azt, hogy jöjjön vissza az ÁVO. És nyilvánosan, mert ez a terror is arra törekszik, hogy nyilvánosságot kapjon. Állami garanciát kapjon. Hogy igazi törvénnyé, valósággá szervezhesse magát.
Megérdemelte Amerika? Nem ez a kérdés, kedves testvérek! Ez nem kérdés. Hanem az a kérdés, hogy mi igazolja, igazolja-e valami ártatlanok életének elpusztítását. "Ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból", és akar-e valaki szeretetből mások életére törni. Innentől kezdve nincs miről beszélni.
De megfordítva is így van ez, kedves testvérek, vajon akkor, amikor bejelenti egy kormányzat a "végtelen igazságosság" nevezetű akciót, mit jelent ez, hogy végtelen igazságosság? Nincsen korlátja? Végtelen lesz a bosszú? Mindvégig tartani fog? Utolsó vérig? Mit jelent ez? Nincsen korlátja az igazságosságnak? Nincsen korlátja a bosszúnak? "Ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból". A szeretet, a szeretet az igazságosság korlátja, mert az igazságosságnak is a szeretetből kell fakadnia. Az a korlát, ami a forrás.
Ha valaki, kedves testvérek, a Krisztus ügyéért, a másik emberért, a testvéréért, a barátjáért, a honfitársaiért az életét akarja áldozni, kész erre, vagy csak áldozni akar, kész erre, tegye fel a kérdést ennek az igének a fényében: A szeretet motivál vagy a hősiesség? Nagy vágy, nagyon erős késztetés az emberben hősnek lenni. Valaki azt is mondta, hogy a modernkor a hősök, a héroszok kora. Hősök a Hollywood-i filmsztárok, legalábbis a filmekben. Minden akadályt legyőznek, minden ellenségen átgázolnak, soha meg nem halnak, vagy ha meghalnak, újra föltámadnak. Igazi hősök? Hősként ünnepli sok-sok ember az öngyilkos terroristákat. Mi is megszeppenve állunk, és azt mondjuk: Hát képes erre? És valahol a szívünk mélyén az van, hogy ez, ez valami, igaz, hogy őrült, igaz, hogy iszonyatos dolog, de hősiesség. Hősök voltak a diktátorok, így ünnepelték őket, így hordták körbe transzparensüket. Hősök voltak a világháború frontjaira küldött, és mészárszéken levágott milliók. Hősök voltak.
De föl kell tennünk a kérdést: Hol vannak a szentek? Hol vannak a szerető szívűek? Elég a világnak a hősiesség? Elég a világnak az áldozat? Megmaradunk és folytatódik minden, ha így megy tovább? Nem az isteni szeretet abroncsozza össze ezt a világot? Nem a krisztusi, isteni szeretetből fakadó önfeláldozás és odaadás ment meg bennünket? És nem ezt várja a világ? Ahogy az apostol mondja: A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Nem a hősökét. Nem a katonákét. Nem a terrorkamikázékét. Nem az okos politikus kommentárokét. Nem a gúnyolódókét és az elhárítókét. Az Isten fiaiét. Akiknek az élete szeretetből fakad, és szeretetből táplálkozik. Akiknek az áldozata szeretetből fakad, és az áldozatát a szeretet korlátozza. És akiknek az áldozatát az isteni szeretet teszi gyümölcsözővé. Ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.
Bizonyos vagyok benne, kedves testvérek, hogy öt vagy tíz vagy, tizenöt év múlva nem fogunk ezekre a képekre emlékezni, amelyeket most még felejthetetlennek tartunk. Abban is bizonyos vagyok, ezt szomorúan ki kell jelentenem, lesznek új képek, amelyeket majd akkor fogunk felejthetetlennek tartani. Mert ilyen a világ és ilyen az ember. De az Isten nem ilyen. És Ő ebbe nem törődik bele. Ő ezt nem hagyja. Hanem elküldi Szentlelkét, és lelke által azokat, akik a szeretetben nézik a világot, szeretet által hozzák meg az áldozatot, a lemondást és az odaadást, hogy ez a világ is, bűnbe, szennybe, iszonyatba foglaltan is, de mégis hirdethesse és szolgálhassa Istennek dicsőségét. Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által arra kérünk, Szentlelked által világíts a mi szívünkbe, hogy mi magunk is láthassuk szívünk legmélyének indulatait. A haragét, a bosszúvágyét, a kétségbeesését, vagy akár a kárörömét. Mert sokféle indulat dúl bennünk, és ó milyen kegyetlenek tudunk lenni. Akár, ha bosszúért kiáltunk, akár, ha azt mondjuk, úgy kellett nekik, megérdemelték. Ó Uram, fakaszd föl a mi szívünkben a Te szeretetednek forrásait, ezeket a sokszor elzárt, sokszor megszennyezett, de mégis a megnyitott és megtisztítottan áradó forrásokat, melyekből élet, megtartatás, jövő és reménység táplálkozhat. És mi élni akarunk, és mi jövendőt akarunk, és mi szeretnénk megtartatni, és szeretnénk, ha ez a világ és benne az ember is megtartatna dicsőségedre. Kimondhatatlan kérésekkel fohászkodunk, Mennyei Atyánk, őrizz meg bennünket háborútól, beláthatatlan következményekkel járó akcióktól. Óvj meg bennünket a népek, nemzetek, világok egymásnak feszülő gyűlöletétől és indulatától. Adj békességet a mi időnkben a földön. És mivel azt mondod, enyém a bosszúállás, én megfizetek, add, hogy a Te kezedbe tegyük le az iszonyat büntetését. Könyörgünk, Mennyei Atyánk, a mi világunkért, a népek vezetőiért, adj nekik bölcsességet, és adj nekik szeretetedből, hogy amit tesznek, ha áldoznak, vagy áldoztatnak, azt csak úgy tegyék, hogy szeretet legyen benne, amely korlátozza az igazságosságot, a bosszút, a büntetést, s mindig lehetőséget ad arra, hogy újra kezdjük. Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy mind ezidáig megőrizted életünket. Köszönjük gyógyító, szabadító, vigasztaló irgalmadat, s arra kérünk, a továbbiakban is légy velünk ígéreted szerint, áldásodat soha ne vond meg tőlünk, a Krisztus gyermekeiként élhessünk, hozhassunk áldozatot, és szerethessünk, nevednek nagy dicsőségére.
Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
