2001. március 11-i igehirdetés

Kedves testvéreim!

Ezen a mai délelőttön akarva-akaratlanul is az elmúlt napok tragédiáira gondolunk, és azt kérdezzük, hogy milyen módon lehetne a segítséget, az összefogást még jobban megszervezni, hatékonyabbá tenni, és mi módon tudnánk mi magunk is segíteni ebben a nagy bajban.  S hiszem, hogy szüntelenül imádkozunk is a nagy baj múlásáért. Mindamellett azt is hiszem, oda kell figyelnünk az eseményekben rejlő isteni szóra is, mert meggyőződésünk szerint semmi sem történik véletlenül. Ez a mai ige arra tanít minket, hogy nagyobb figyelemre, belső lelki készségre van szükségünk. Tudjuk jól, hogy Isten az embernek ezt a teremtett világot a gondoskodásába adta, s vajon  - ezt kérdezi most tőlünk Isten - jól ura-e az ember annak, amit az Isten rábízott? Oda tudunk-e figyelni az isteni megbízásra?

              A felolvasott történet megrendítő és elgondolkoztató, mert a huszadik rész előzményeiben Jézus nyomatékkal beszél arról, hogy az Isten országában az utolsók lesznek az elsők és az elsők az utolsók. Majd utána arról beszél útközben a tanítványainak, hogy az Emberfia fölmegy Jeruzsálembe, a főpapok és írástudók kezébe adatik, halálra ítélik, pogányok kezére adják, keresztre feszítik, majd harmadnap föltámad. És ekkor  - folytatja az evangélista -  “ekkor” megy oda hozzá a két Zebedeus-fiú és anyjuk, és terjesztik elő kérésüket.

              A Jézussal való beszélgetésükből aztán feszültség alakul ki, amit az evangélista által megadott számok is érzékeltetnek. Azt olvassuk a 24. versben: "Ezt hallva a tíz megbosszankodott a két testvéren." A tíz! A tanítványok számszerű elnevezése: “a tizenkettő.” Jézus előszólította a tizenkettőt, Jézus és a tizenkettő, sok helyütt ezt olvassuk, merthogy Jézusnak tizenkét tanítványa volt. Aztán azt a számot is ismerjük, amikor a Jézus szenvedéstörténete végén a tanítványok száma megcsappan, s az evangélisták így fogalmaznak: “a tizenegy” -  a tizenegy együtt volt, amikor megjelent nekik a feltámadott. Márk evangéliumának végén ezt olvassuk: Jézus megjelent a tizenegynek, és korholta őket hitetlenségük miatt. Azért tizenegy, mert Júdás, az áruló öngyilkos lett, kiesett a tanítványi körből. S tudjuk, hogy pünkösd előtt sorsolással megválasztották Mátyást, és vele kiegészült a tizenegy tizenkettőre, ez volt a teljes szám. De vajon gondolkodtunk-e, kedves testvérek, hogy miért mondja most az evangélista, hogy a tíz, és miért nem azt, hogy a többi? Igaz, két tanítvány, András és János anyjukkal külön kéréssel mentek Jézushoz, de mégsem azt mondja az evangélista, hogy: és a többi tanítvány botránkozott meg, gyulladt haragra, hanem azt mondja, hogy: “a tíz.”

              Minthogyha valami mai politikai viszonyok között lennénk! Így szokták ugyanis számolni, hogy hány tagja van egy frakciónak. Tizenkettő, tizenegy, tíz! S maga a szám jelöl valamit. Mégpedig egy frakciót jelöl. Ha pedig a frakció szó eredeti értelmét használjuk, akkor a szám egy törést jelöl. A tíz fragmentum. Töredék. Kettétörik a tanítványi közösség. Kettészakad. Kettő szemben a tízzel. S ne mondjuk, hogy ez a tíz, ez a hirtelen létrejött frakció jogtalanul háborodott föl. Nem az történt, hogy a szívükben valami félreértés vagy gyanú támadt volna. Emberileg szólva, teljesen jogosan háborodtak föl, hiszen a kettő, a kisebbik frakció, uralmi igénnyel közeledett Jézushoz.

              Igen megdöbbentő ennek a közeledésnek a leírása. A görög szöveget nézve, így lehetne fordítani: És ekkor hozzá ment Zebedeus fiainak anyja az ő két fiával együtt leborulván:   vagyis:  megalázatosodván, letérdelve, - még így is lehetne fordítani: Jézus kezeit csókolgatva. Az itt szereplő görög szót úgy is lehet fordítani, hogy úgy mentek Jézushoz, mint ahogy a kutya a farkát csóválva, pitizve megy a gazdájához,  - a görög szóban benne van ugyanis a kutya szó. Odamennek Jézushoz, - -  leborulva előtte ( s ezt valóban, szó szerint is lehet ezt érteni) és könyörögve, petíciót benyújtva. Mire nézve könyörögnek? A hatalomra nézve alázkodnak meg.

              Mennyire megrendítő, hogy föltárul itt az ember lelke. Leborul, megalázkodik, szinte négykézlábra ereszkedik  - ezt érzékelteti a görög szó! -, ám azért, mert hatalmat akar. Hogy szokták ezt mondani? Ne botránkozzon meg senki! Fölfelé nyal, lefelé rúg. Ismerjük ezt? Fölfelé hízeleg, lefelé rúg. Fölfelé tempózik. A másik hátán, a másik vállán tapos, de fölfelé, természetesen, rendkívül alázatosnak mutatja magát. "Uram,  - mondja a Zebedeus fiúk anyja -  azt kérem Tőled, hogy mondd, hogy ez az én két fiam üljön a Te országodban egyik jobb kezed felől, másik bal kezed felől." Most mondd ki! Most jelentsd ki! Most parancsold meg, előre! Hogyha majd eljössz országodban, az egyik legyen a pénzügyminiszter, a másik a belügyminiszter: Vagy az egyik legyen a hadügyminiszter, a másik legyen a miniszterelnök-helyettes. Legyen övék főhatalom. Mert ki ül a vezető mellett jobb és bal kéz felől? Az elnevezés országonként váltakozik, ám a két legfontosabb ember ők. Jobb és balkéz felől ülni, a bármikori helyetteseket jelenti. Hadd legyenek ők a vicarii filii Dei, az Isten fiának helytartói.

              De mire föl kéri ezt az édesanya, illetve rajta keresztül a fiúk? És miért az édesanyán keresztül kérik ezt? Mire föl és miért? Valószínűleg azért, mert nem értették Jézus korábbi szavait. Azt értették, amit Jézus nem sokkal korábban mondott arról, hogy az embernek fia fölmegy Jeruzsálembe, és beül királyi székébe. Azt viszont már meg se hallották, hogy ez a királyi szék a kereszt lesz. Azt meg se hallották, hogy ez a fölmenetel Jeruzsálembe csak fizikai, földrajzi értelemben véve fölfelé menetel, egyébként az alászállás, a megüresedés, egészen a sírba, a poklokig való alászállás útja lesz. "Uram, ha eljössz a Te országodban", ha beülsz a Te királyi trónodba, add meg az én fiaimnak ezt a nagy hatalmat! - kérlel az édesanya. Micsoda ellentét ez!

              Egyébként, azt kell mondanom,  teljesen természetes és magától értetődő, hogy előre elosztanák a posztokat. Aki hatalmat akar, annak előre el kell osztania a posztokat, az nem kezdhet el akkor kapkodni, amikor bejutott a hatalomba. Mindent előre le kell rendezni. Minden tisztességes párt, minden hatalomra törekvő csoportosulás így csinálja ezt. Előre meg kell beszélni a hatalom gyakorlását. Azt nem lehet az utolsó pillanatban kapkodva elkezdeni. És ez teljesen természetes dolog. Ami nem természetes, az az, hogy a tanítványok nem értették, miről beszélt korábban Jézus, hogy miért megy Jeruzsálembe. Az már nem jutott el a tudatukig. Ez az isteni szó már nem foglalkoztatta őket. Valamit fölkaptak Jézus beszédéből, s amit fölkaptak, a szívükbe vették, forgatták, majd kimódolták a megoldást, és odaküldték édesanyjukat Jézushoz, mert tapasztalták, hogy Jézus a gyengék szavára könnyebben megindul. Tudták jól, hogy, Jézus ha beteget, erőtlent, kiszolgáltatottat lát, könyörületre indul. Hányszor állt meg Jézus szolgálata során, ha beteget, szenvedőt, nyomorultat, elesettet látott. Mert ő ilyen furcsa király. Hátha megáll most is az asszonyi szóra. Egyébként, az általános tapasztalat is azt mutatja, hogy az asszonyok jobban tudnak lobbizni. Ők jobban megtalálják a módját, hogy miképpen kell kérni, hogyan kell hatni.

              Ám Jézus rögtön tisztázza, hogy ez a dolog így nem megy. Bár a tanítványok bőszen kijelentik  - mind a kettő -, hogy  ők megisszák azt a poharat, amit Jézus, ők megkereszteltetnek azzal a keresztséggel, amivel Jézus,  látszatra igen jól értik a metaforikus nyelvet! Ha kell, készek szenvedni is a hatalomért. Egyszerűen, határozottan felelnek Jézus kérdésére: "Meg tudjátok inni azt a pohárt, amit én megiszom?" Ez bizony, a keserű pohár. "Megkeresztelkedtek azzal a keresztséggel, amivel én megkeresztelkedem?" És ez, bizony, nem a János keresztsége, hanem ez a vér, a kereszthalálnak a keresztsége. Rávágják magabiztosan: "Meg!" Ó igen, ha nagyon akar valamit az ember, könnyen mondja: “meg!” Ha valami nagyon megszállta, könnyen kivágja: “meg!” Egy életem, egy halálom: megtesszük! - mint ahogy a népmesékben szokták mondani a hősök. Megtesszük mi azt! Mert annyira akarják. Mert annyira vágynak rá. S Jézus bólint: "Meg tudnátok tenni. De a jobb és a balkezem felől való ülést az adja, a Mennyei Atya, aki majd eljön és megadja a végidőkben azok számára, akiknek ezt elkészítette.” És ez perfectumban hangzik: "Akiknek ezt elkészítette." Ez már el van döntve. Nem most dől el, itt útközben! Ó, Zebedeus-fiak, elkéstetek! Isten, a Mennyei Atya már eldöntötte ezt.

              A történet azonban folytatódik, és itt jutunk el a fájdalmas töréshez, a tízek dühéhez. Haragra lobbannak, mégpedig az eredeti szó értelmében gyilkos haragra. Olyan haragra, amely haragjában az ember ütni tud, szakítani tud, képes végleg leszámolni a másikkal. El lehet képzelni azt a méltatlan és dühödt veszekedést, ami a tízek és a kettő között kitört. Ekkor Jézus magához hívja őket, és elmondja a megrendítő szavakat: "Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. És aki ti közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok." Jézusnak ez a szava, ez az intelme egyesíti újra a tízet és a kettőt. Jézus ugyanis egyesíteni akarja a tanítványi közösséget. Aki az első akar lenni, legyen az utolsó. Legyen szolga. Legyen diakonosz. Ez a szó, diakonosz, azt jelenti, hogy mindenki ül, és ő, a diakonosz, a szolga áll, mert az asztal körül szolgál. Sőt, aki uralkodni akar, az végső soron azt akarja  - mondja Jézus -,  amit a pogányok urai és fejedelmei akarnak. Ők ülnek az asztalnál és mindenki más áll. Ők ülnek a trónuson és mindenki hódol. Ez a világ rendje. Ez az, amit így szoktunk nevezni: eljutni a piramis csúcsára. Milliók egyért! Egy ül és mindenki áll. És hódol. És szolgál. Ők pedig uralkodnak és  - gyakorító képzővel fogalmazva mondja Jézus -  hatalmaskodnak. Nem hatalmat gyakorolnak, hanem hatalmaskodnak. Ha valaki ismer hatalmaskodó embert, hatalmaskodó főnököt, hatalmaskodó felettest, hatalmaskodó akárkit, annak van sejtése arról, hogy miről beszél Jézus. és érzi a különbséget is. Törvényes és jogos módon gyakorolni a hatalmat, az valami egészen más dolog, mint hatalmaskodni. Hatalmaskodni azt jelenti, hogy nem szállok le a másikról. Hatalmaskodni, az azt jelenti, hogy nem csak utasításokat, feladatokat és parancsokat adok, amelyeket teljesíteni és végrehajtani kell, hanem azt jelenti, hogy a másik fején taposok. Hatalmaskodni azt jelenti, hogy megmutatom, ki az úr a háznál. Megízleltetem másokkal, lehetőleg mindenkivel, hogy milyen az én hatalmam. Hatalmaskodni azt jelenti, hogy aki hatalmaskodik, az soha nem tud betelni a saját hatalmával, és ha nem tud vele betelni, az pedig azt jelenti, hogy kénytelen, lélektanilag is kénytelen állandóan uraskodni, nem békén hagyni a másikat.

              Emlékszem, gimnazista koromban úgynevezett építőtáborba kellett mennünk. Bár egyházi gimnáziumba jártunk, nem voltunk KISZ-esek, de a békeharc nevében az egyházi gimnáziumot is a besorolták egy KISZ-es építő táborba. Ott aztán mi, akik az egyházi gimnáziumból mentünk, nem külön sátorban laktunk, hanem szétszórtak bennünket különböző brigádokba és sátrakba. A mi sátrunkban tizenketten voltunk, s volt egy hatalmaskodó sátorfőnökünk. Egy perc nyugtunk nem volt tőle. Nem tudtuk megfejteni, miért hatalmaskodik. Élvezi? Jól esett neki? Szadista lett volna? Nem volt az. Csak hatalmaskodott. A hatalmaskodás kielégíthetetlen étvágy. Az emberi lélek ősmélységéből tör föl. Ezért kellett éjszaka meg hajnalban fölkelnünk, meg  százhetven százalékos normát teljesítenünk. Ezért kellett összes KISZ-es dalt fejből megtanulnunk, éjjel-nappal énekelnünk. Ezért parancsolgatott ő ott mindenkinek. Egy szóval: hatalmaskodott.

              Így van ez a pogányoknál  - mondja Jézus. Egy ül,  és a többi,  mindenki szolgál. "Aki azonban közöttetek az első akar lenni, az legyen a ti szolgátok" Odáig elmenően, hogy mindenki ül az asztal körül, és ő szolgál, ő nem ül le.

              Elmúlt már az a világ, amikor a nők háttérbe voltak szorítva, mára már öntudatossá váltak, ám jól emlékszem gyerekkoromból, meg még fiatal káplán koromból is egy megismétlődő jelenetre. Amikor káplánként sorkosztos voltam Sáregresen, és meghívtak ebédelni valahova vasárnapra, mindenki ott ült az asztalnál, ám vagy a nagymama vagy az édesanya állt. Ő kiszolgált. Aztán, mikor már mindenki elköltötte az ebédet,  a nagymama vagy az édesanya  beült a kemencesutba, a térdére vette a tányért és megebédelt. Mindenki ült, ő állt. Szolgált. Jézus szava értelmében ő volt az első. Rajta múlott minden. Őt illette a legnagyobb tisztelet.

              Aki első akar lenni, aki uralkodni akar közöttetek, az legyen a ti szolgátok. És ezzel Jézus a tízet és a kettőt egy csapásra egyesíti. Mert Őt követni, és az Ő trónusán jobb és balkéz felől ülni  - immár világos mindannyiunk számára - azt jelenti: vele együtt szolgálni. A tanítványok ezt igazán majd akkor értik meg, amikor nagyhéten Jézus megmossa a lábukat. A Mester, a Király, az Isten Fia az, aki ott megmossa a tanítványok lábát, s azt mondja nekik: hasonlóképpen cselekedjetek. Aki az Ő jobbja és balja mellett akar állni, és vele együtt akar uralkodni, az immár tudhatja, mit jelent ez: utolsónak lenni. Mindenki ül, és én még állok. Mindenki kiszolgáltatik, s én még nem kerültem sorra. Mindenki előrébb jutott és én vagyok még az utolsó.

              Ez, bizony, ellene mond e világ törvényeinek. Ellene mond mindannak, ami szerint ez a földi élet berendezkedik, irányíttatik, egyről kettőre jut. S mégis, ez az ellentmondás, ez a feje tetejére állított piramis az, amiben a megváltás és a szabadulás van. Amikor Jézus ezt mondja a tanítványoknak, nem csak egyesíti a kettétört tanítványi közösséget, hanem meg is békíti őket. Aki szolgál, az tud megbékíteni. Aki hatalmaskodik, az viszályt szít. Gondoljátok, kedves testvérek, hogy a maradék tíz csak azért háborodott fel, csak azért gyűlölte meg hirtelen a kettőt, mert ők ilyet kértek? Ó, dehogy! Ők is szerettek volna jobb és balkéz felől ülni, s dühösek voltak a másik kettőre, hogy ők ügyesen megelőztek őket, előrébb csusszantak a sorban, ellopták az orruk elől a pozíciót. Jézus azt mondja: Aki szolgál, az megbékít. Aki szolgál, töréseket gyógyít. Aki tud önként, szabadon, szeretetből utolsó lenni, leghátulra állni, az azt a nagy szolgálatot teszi meg, amit a gyógyítás, megbékítés, megengesztelés szolgálatának nevezünk.

              Hogyan vagyunk mi erre képesek, kedves testvérek? Hiszen mindannyian ismerjük önmagunkat, az emberi természetet, és mondhatjuk, hogy Jézus itt valami lehetetlenséget kíván. Igen, ha kizárólag magunkra kellene támaszkodnunk, valóban lehetetlenséget kívánna. Ám ő ezt mondja: "Valamint az embernek fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért." Váltságul sokakért.

              A megváltás által lehetséges ez a szolgálat. A megváltott ember ugyanis szabad ember. A szabad embernek már nem kell innen-onnan-amonnan kitörnie. A szabad embernek nem kell föl-törnie. Szabad. Krisztus kifizette helyette a váltságdíjat. Krisztus leoldotta róla élete, bűne bilincseit. Nincs miért kitörni. Nem szükséges megmutatni. Nem fontos azzal lépés-előnyt szerezni, hogy a másik fejére lépek. Aki szabad, az Istennél van, és ezért a számára teljesen mindegy, hogy elől van, vagy hátul van, elől áll, vagy hátul áll, hogy mindenki más ül, ő pedig áll, mindenki kiszolgáltatik, de őt még senki nem szolgálta ki. Teljesen mindegy, mert Istennél van, és fölfedezi azt, hogy Isten szívesen időzik azok körében, akik leghátul vannak. Isten szívesen időzik és szolgál azoknak, akik legalul vannak. Ezt a nagy titkot ebben a földi életben sosem fogjuk teljesen megérteni. Hogy Isten miért nem a királyoknak, az uraknak, a hatalmasoknak a barátja? Pedig tanácsos és illendő dolog is a hatalmasok barátságát keresni! Isten a kicsinyeknek, az elesetteknek, a megfosztottaknak, a hátul levőknek barátja. Aki szabad, az Istennél van, és ettől kezdve számára csak egy boldogság és egy öröm van. Az, hogy Isten oldalán állhat.

              Kedves testvérek! Isten ebben a rettenetes időben, az árvizeknek, a katasztrófáknak az idején arra hív és arra buzdít, hogy szabad emberként, megkímélt életünkkel és vagyonunkkal álljunk most oda Őmellé, álljunk oda, ahol Ő szívesen van, és ahol megtalálható - a mindenüket elvesztettek körében, a leghátul levők körében. Nekik most biztos, hogy nincs ilyen gondolatuk: hogy lehetne uralkodni, hogy lehetne előrébb jutni? Csak egy gondolatuk van: hogy lehetne életben maradni? Ha megértettük, mit jelent Krisztus szabadító váltsága, mit jelent nekünk adott irgalma, mit jelent életünk megkímélése, és meglátjuk a szerető és irgalmas Istent a vesztesek körében, a hátul levők körében, hiszem, hogy mi is szabad szívvel, igaz lélekkel odaigyekszünk majd, és ott talán azt is megértjük, miért kellett mindennek megtörténnie. Adjon Isten Szentlelke bátorságot, szabadságot, szent elhatározást, s aztán majd szívnek, léleknek igazi belátást, isteni megértést.
Ámen