2001. augusztus 20-i igehirdetés

Kedves Testvérek!

Ezekben a napokban zárul le a millenniumi esztendő, a magyar államiság és egyben a magyar keresztyénség ezer esztendős évfordulója. Sok minden történt az elmúlt egy esztendőben, aminek tanúi voltunk, vagy amiben mi magunk is részt vehettünk. Bár az ünneplés, sajnos, nem volt teljesen zavartalan, mert durva és kemény politikai csatározások kisérték, és gúnyolódók kórusa is megpróbálta mindenféle eszközt és módot megragadva megkicsinyíteni az ünnepet, azt kell mondanom: hála Istennek zavartalan volt az ünnep. Hiszen békében és a felvirágzás reményében ünnepelhetett az ország. Legyünk ezért hálásak Istennek!

Az utóbbi napokban mégis volt egy esemény, ami minket, reformátusokat, különös módon zavart, vagy zavarhatott. Ez pedig Boldogasszony napján történt, amikor az esztergomi Bazilikában Magyarország érsekprímása megismételve a legenda szerinti felajánlást, fölajánlotta Máriának az országot. Sokakat megütött ez reformátusok és protestánsok közül. Gondos és alapos vizsgálat, és nagy-nagy higgadtság kell ahhoz, hogy ebben az ügyben úgy nyilatkozzunk, olyan magatartást alakítsunk ki, hogy ne sértegessük fölöslegesen római katolikus testvéreinket.  A dühnek sok értelme nincs. Különösen, ha arra gondolunk, hogy ma Magyarországon sokan élnek már vegyes házasságban, gyakorló reformátusok és római katolikusok együtt. Nincs értelme már annak sem, hogy a régi sérelmi politikát kövessük. A XIX. században, a Kiegyezés után, még rendre panaszkodtak – s okkal -  református lelkészek, főnemesek, köznemesek és befolyásos közéleti emberek, hogy az országban csak katolikus ünnepek vannak, protestáns ünnep pedig egyáltalán nincs. Ne térjünk rá erre az útra.

A higgadtsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy határozottan rá kell mutatnunk arra, hogy miben látjuk mi ennek az eseménynek az igei helyét és értékét. Mi ennek az értéke a számunkra, az ország számára és minden ember számára? Igen egyszerű a válasz. Pál apostol igéje igazít bennünket útba, amikor azt mondja, hogy senki se dicsekedjék emberekkel. Ha ehhez hozzátesszük azt a fél mondatot, hogy Máriával sem, máris megkaptuk az igei feleletet, hogyan kell ehhez viszonyulnunk. Ám van ennek az igének egy mélyebb jelentése is, ami sok mindent megmagyaráz, lélektanilag, társadalmilag és történetileg is a katolicizmusban kialakult Mária kultuszból, és sok mindent megmagyaráz a mai magyar valóságból is, a mi magunk igényéből is.

 „Senki se dicsekedjék emberekkel…” „Emberekkel” - ez a kijelentés legalább három dolgot jelenthet. Lehet dicsekedni azokkal, akik a mieink. Egy olyan kis népnek, mint a magyar nép, igen nagy szüksége van arra, hogy hősei, nagy emberei legyenek.  Szükségem van nekem, és szükséged van neked is arra, hogy legyenek hőseink. Ezért is volt olyan pusztító és iszonyatos a kommunizmus negyven esztendeje, mert akkor nem ünnepelhettük a mi hőseinket, hanem más népek hőseit kellett ünnepelnünk. Az általános iskolában, ahova jártam, az osztályunkban két úttörőőrs volt. Volt egy fiú őrs meg egy leány őrs. A fiú őrsöt úgy hívták, hogy Oleg Kosevoj őrs, a lányokét pedig úgy hívták, hogy Zója őrs. Ki emlékszik Oleg Kosevojra és Zójára? Ők orosz partizánok lehettek annak idején. Emelett, ebben a korban deheroizálták a magyar hősöket, megkicsinyítették őket. Pedig egy kis népnek szüksége van arra, hogy legyenek nagy emberei, hősei, kiváló alakjai. Most, amikor a Corvin-láncot átadták Teller Edének, aki Amerikában él, a szívünket büszkeség töltötte el, s arra gondoltunk, hogy igen, mi magyarok bárhova kerülünk, mi mindig a talpunkra esünk, mint a macska, mi mindig tudtunk nagyot alkotni a számarányunkon fölül. Mi jelentősen hozzájárultunk a világ kultúrájához, a civilizációhoz. Mi a sportban, a zenében, a tudományban nagyot alkottunk. Igen, szükségünk van arra, hogy hőseink legyenek, hogy dicsekedhessünk azokkal, akik a mieink.

Még akkor is így van ez, ha a mai világ nem ismeri az emberi méltóságot. Lehet, hogy szokatlanul hangzik ez a kijelentés, mert mással sincs tele a sajtó, a jogalkotás, mint azzal, hogy az embernek meg kell adni a méltóságot, a vele született méltóságot. A fogyatékosnak, a másmilyennek, a hátrányos helyzetűnek, a másnyelvűnek, a nemzetiséginek - mindenkinek születésétől fogva méltósága van. S milyen érdekes, hogy a mai világ mégis csak a hősöket szereti. A túlélőket szereti. Ha bekapcsoljuk a kereskedelmi televízióadókat, azt látjuk, hogy Magyarországon is megszaporodtak az úgynevezett túlélő játékok. Ezekben a túlélő játékokban senkinek a méltósága nem számit. Csak a hősiesség számit. Egy filozófus szerint a középkorban nagyon bölcsen különbséget tettek a dignitas és a honoritas között. A dignitas az ember veleszületett méltósága. Azáltal, hogy az ember Isten képmására teremtetett, hogy  Isten kitüntetett teremtménye és alkotása, eleve méltósága van. A honoritas, a honor, a megbecsülés viszont valami más volt, ez az érdemhez, a teljesítményhez kötődött. A mai világ egyfajta szociál-darwinizmusban élve, csak a hősöket szereti. A hősöket tünteti ki. Csak a túlélők számítanak. Nos, hogyne lenne egy ilyen helyzetben nekünk magyaroknak fontos az, hogy a számarányt, a mennyiséget minőséggel kompenzáljuk. Hiszen nekünk is vannak hőseink. Nekünk is vannak nagy alkotóink, bírjuk a népek nagy versenyét. Dicsekednünk kell! Mindazáltal, a szívünk mélyén ott visszhangzik az apostol figyelmeztetése: senki ne dicsekedjék emberekkel, aki dicsekedik, az Úrral dicsekedjék.

Aztán, ez a kijelentés, hogy „emberekkel dicsekedni” azt is jelentheti, hogy azokkal dicsekszünk, akikéi mi vagyunk. Ez igen különös vetülete az emberi életnek. Kihez tartozunk? Bár nem szeretjük ezt a szót, a modern világ különösen nem szereti, de így van ma is. Ki parancsol nekem? Ki a főnököm? Ki a gazdám? Ki a vezérem? Ki a miniszterelnököm? Ki a királyom? És olykor-olykor jól is esik ezzel dicsekedni. Én ugyan nem birtokolhatom őt, mert beosztottja vagyok, az alantasa vagyok, ő pedig a felettesem, de jó dicsekedni vele. Így volt ez Korintusban is, amikor a gyülekezet frakciókra,  apró csoportokra szakadt. Vitatkozások törtek ki a testvérek között, s akkor az egyikük azt mondta, hogy én Pálé vagyok, a másik meg azt, hogy én Apollósé vagyok, a harmadik meg azt, hogy én Kéfásé vagyok: én Pálhoz tartozom. Nekem Pál parancsol! Én Kéfáshoz tartozom! Nekem Kéfás mutatja meg az igazi utat! Én Apollósé vagyok! Engem Apollós igazit útba!

Mi kiéi vagyunk? Minket ki igazit útba? Kinek a szava, a személye tekintély a számunkra? Kinek az élete, a valósága határoz meg bennünket? Nagy kérdések ezek, és olykor-olykor,  ha kevésbé is mint az előző esetben, de szoktunk ezzel is dicsekedni. Főleg akkor, szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ha összeütközések, nézeteltérések vannak.  Különösen így van ez vallás tekintetében. A nagy holland vallástudós, Gerard van der Leeuw jegyzi meg a nagy munkájában, A vallás fenomenológiájában, hogy az eretnekségek és a szekták harca az mindig a testvérek harca. Hisz gyakran csak apró különbségekről van szó. Az egyik ugyanazt másképp fogalmazza, vagy más következtetésre jut belőle. Igaz, tudjuk, hogy hosszú távon a kis különbségek nagyon naggyá lesznek, ám mondja a nagy tudós, nézzük meg a kereszténység történetét. A testvérek jobban gyűlölték üldözték egymást, mint az idegent, mint a muszlimot, vagy a zsidót, vagy a buddhistát. A testvérek jobban tudják egymást gyűlölni, és jobban tudnak egymás ellen harcolni, mint a kívül való ellen. Kié vagyok? Máriáé? Mária országa vagyunk? Vagy Kálvin Jánosé? Vagy Luther Mártoné? Vagy valami nagy szenté? Senki ne dicsekedjen emberekkel! Aki dicsekedik, az Úrral dicsekedjék!

És végül az, hogy „senki ne dicsekedjék emberekkel” azt is jelenti, ahogy maga Pál folytatja: ne dicsekedjetek, mert minden a tiétek. Mikor kell dicsekedni? Akkor, amikor nem minden a miénk! Amikor azt, ami a miénk többnek és nagyobbnak kell mutatni annál, ami a másiknak van. Nemcsak a vagyonnal, így van az emberekkel is. A mi tudósaink többet érnek, mint a románok tudósai –szokták némelyek mondogatni. Biztos, hogy így van ez? Amikor amerikai egyetemre jártam ösztöndíjasként, egy híres román tudós tanított ott, s én csak csikorgattam a fogamat, hogy bár nekünk lenne ilyen nagy tudósunk. Mert azért a magyar ember szívesen eldicsekszik a maga tudósaival. Meg a román is, meg a szerb is, meg a többi is. Nincs mindenem, vagy kevesebbem van, úgy érzem, kevesebbem van mint a másiknak – hát dicsekszem. Vagy dicsekszik az ember, ha hiányéletet él és ez nyomasztja. Mindaz, ami az élethez szükséges és kellő, az az én életemben torzan van csak meg, vagy veszteséges módon van meg - nem tudok teljes életet élni. Hát dicsekszem. Kidüllesztem a mellemet. Mint amikor a gyerek szembefordul a szülővel, aki persze még erősebb nála, a gyerek még derékig se ér neki. Ekkor a kisgyerek előrenyomja a vállát, mutatja, hogy milyen erős, aztán fölfújja a pofiját, és nem hagyja magát. Pedig nem erős, csak mutatja.

Minden a tiétek - mondja az apostol. Miért kellene dicsekedni? Miért kellene nagyobbá tenni magadat? Miért kérkedsz, hivatkozol alap nélkül valamire, miért hivalkodsz? Többnek mutatod önmagát, mint ami vagy, többre tartasz igényt, mint ami jár? De ha minden a tiétek, akkor nem kell dicsekedni. És azután így folytatja az apostol: „akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek.” Milyen különös szavak ezek!! Akár világ, akár élet, akár halál, akár jelen, akár jövendő. Ismerős szavak, ugye? A Római levélben az apostol az eljövendőről, jelenvalóról, életről, halálról, teremtett világról és annak hatalmasságairól beszél, s azt mondja, ezek nem választhatnak el bennünket az Isten szeretetétől. Nem állhatnak közénk és Isten közé. Most pedig azt mondja, hogy mindezek, amik esetleg akadályt jelenthetnek, ám nem választhatnak el Istentől, most csodálatos lehetőséget teremtenek a számotokra. A Krisztushoz tartozás lehetőségét.

Mindegyikről csak röviden, egy-egy mondat erejéig. Tiétek a világ! Az egész világ, az egész kozmosz! Miért? Azért, hogy ebben átéljétek az Istenhez tartozás csodáját, hogy Isten ezt az egész világegyetemet, úgy forgatja, úgy igazgatja, a világegyetem a dolgait úgy vezeti, hogy Önmagához vonzzon benneteket. Nincsen semmi hiába, nincsen semmi fölöslegesen. Nem történik semmi véletlenül, vagy ahogy a régi magyar nyelv mondja: történetből. Minden Isten gondviselő és üdvözítő akaratából van. Az üdvösségre nézve tiéd az egész világ. Mert minden, ami ebben a világban van, az üdvösséghez vezet, ha a Krisztusé vagy.

Tiéd az élet! Ó hányan kiáltanak ma is, főleg fiatalok, de még idősek is, ha élhettem volna! Ha élhettem volna! Nemrégiben tanúja voltam két ember beszélgetésének, az egyik már, ahogy szokták mondani, megette a kenyere javát, a másik meg még az élete elején volt. Azt mondja az idősebbik a fiatalnak: úgy irigyellek téged! Visszakérdez a fiatal: miért? Mert te még élhetsz! Mert te még megszerezheted azt, amit én nem szereztem meg, mert te még élvezheted azt, amit én nem élveztem. De nem így beszél az apostol arról, hogy tiétek az élet! Az, hogy tiéd az élet és tiéd a halál, azt jelenti, hogy ez a te földi életed egy csodálatos ajándék arra, hogy megéld a Krisztus teljességét. Csodálatos lehetőség ez,  ha  valóban Krisztus gyermekeként élsz vele, hogy közelebb juss a Krisztushoz!

És tiéd a halál is! Ez megrendítő és megdöbbentő. Hisz a halál a nagy tolvaj! A halál a kérlelhetetlen, aki elveszi tőlünk a másik embert. És minket is megfoszt az élettől. És mégis miénk a halál, mert a halál által megyünk a Krisztushoz. Az apostol a második korinthusi levélben beszél erről. Vágyakozom már elköltözni innen – mondja ott. Aki a Krisztus gyermeke, annak még a halál is lehetőség. Még a halál is lehetőség, hogy Krisztusé legyen teljesen.

Tiéd a jelen és tiéd az eljövendő. Az elmúlt fél évszázad gyanakvóvá tett minket. Bizonytalanná tett. A saját jelenünk és jövőnk iránt. Úgy tűnik, hogy a történelmi egyházak, különösen Európában,  fokozatosan múzeum-egyházzá válnak. Mindezt annak ellenére mondom, vagy éppen azért mondom, hogy közben a teológia egyre többet beszél a jövőről. A hetvenes-nyolcvanas esztendőkben a protestáns teológiában  is nagy divat volt az úgynevezett jövő irányultságú teológiáról beszélni. Igy szokott ez lenni. Aki nem tud focizni, az beszél róla. Akinek nincs jövője, az szép szavakat mond róla. És mindennek az az oka, hogy bizonytalannak érezzük a jelenünket és a jövőnket. Tegnap a kisfiam olvassa az egyik hetilapot, melyben egy közvélemény kutatást tettek közzé arról, hogy a különböző politikai pártok melyik magyar társadalmi alakzatban bíznak a legjobban. Szakszervezetben, tűzoltóságban, a rendőrségben, társadalmi szervezetekben, egyházban? A kisfiam nézi ezt a statisztikát és rábök: nézd, figyelj, az egyik párt egészen kimagasló módon bízik az egyházban. Van jövőnk! Ettől van jövőnk…? – kérdezem én. Hisz jól megtanultuk már: egyszer hopp, másszor kopp! Egyszer bíznak bennünk, másszor nem szeretnek minket. Tele vagyunk bizonytalansággal. Tele vagyunk kétséggel a jelent és a jövőt illetően. De most azt mondja az apostol: mindezek lehetőségek. Itt és most és holnap. Lehetőségek, hogy a Krisztuséi legyünk még inkább és még teljesebben.

S így fejezi be: minden a tiétek! Akár Pál, akár Kéfás, akár Appolós, akár e világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár eljövendők. Minden a tiétek! Ti pedig a Krisztuséi! Krisztus pedig az Istené! A múlt héten sikerült egy kedves római katolikus ismerősömet jól megsérteni. Bánom már, nem állt szándékomban. Némi iróniával azt mondtam neki, hogy mi reformátusok óriási helyzeti előnyben vagyunk hozzátok képest. Rám nézett: miért? Azért - mondtam -,  mert mi pontosan oda címezzük imádságainkat, ahova kell. Nekünk nincs szükségünk postásra, közvetítőre. Mi egyből Krisztushoz, Istenhez a Krisztusban irányítjuk imádságunkat. Vagyis valószínűleg a mi imádságunk előbb meghallgattatik, mint a tiétek. Előbb odajut Isten királyi trónusa elé. Láttam, nagyon megütöttem vele. Mégis, nekünk reformátusoknak meg kell kérdeznünk, kinek ajánljuk föl az országot, ha fölajánljuk. Ha a miénk és megtehetjük ezt. Miénk az ország? Miénk a jelen? Miénk a jövendő? Miénk az élet? Miénk a halál? Miénk az egész világ?  Ha a miénk, akkor Istennek kell felajánlanunk. Mert mi a Krisztuséi vagyunk! Mert csak akkor miénk az ország, akkor miénk a világ, akkor miénk a jelen, akkor miénk a jövendő, az élet és a halál, ha a Krisztuséi vagyunk. Ő ezt mondja: „nékem adatott minden hatalom, mennyen és földön” - az én uralmam alá vetetett minden, mennyen és földön! Istennek kell hát mindent felajánlanunk!

Ha ugyanis minden a tiétek Krisztusban, az csak azért lehet, és csak úgy lehet, hogy ti a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. Senki se dicsekedjék emberekkel - mindenki dicsekedjék a Krisztussal. Senki se mondja magát többnek, mint ami. De mindenki mondhatja és mondja is magát mindenek urának, ha előtte azt tudja mondani, az én uram, az én királyom maga a Megváltó, Jézus Krisztus! Ő benne bízzunk, Ő hozzá emeljük szívünket, egész életünket, mert mindenünk, amink van, Ő tőle kaptuk!
Ámen

 Adj mennyei Atyánk,  Szentlelked által igazi, tetőled való bölcsességet, hogy lássuk és boldog szívvel és neked átadott élettel fölfogjuk, hogy mi a  Te tulajdonaid vagyunk. Hozzád tartozunk. Így ajánlunk föl neked mindent és mindenünket, mindent, amit tőled kaptunk és legfőképpen önmagunkat. A Te teremtményeid vagyunk, a  Te megváltottaid és a Te gyermekeid. Adj nekünk, drága mennyei Atyánk szent örömet, megszentelt életet és elkötelezést, hogy hálás szívvel boldogan és ujjongva tegyünk erről bizonyságot. Nem csak vitákban, nem csak akkor, amikor úgy érezzük, hogy nekünk kevesebb jutott, hanem akkor, amikor boldog szívvel elmondhatjuk: Krisztus által és Krisztusban  minden a miénk és mi az övéi. Áldd meg, mennyei Atyánk,  nemzetünket, országhatárokon belül és azon túl. Áldd meg országunk vezetőit, a törvényhozókat, az elöljárókat, azokat, akik fölénk adattak, hogy bölcsen, igazi istenismeretben és istenfélelemben kormányozzanak bennünket, hogy nekünk békés és áldott esztendeink lehessenek. Áldd meg Anyaszentegyházadat, minden Benned hivő,  bízó keresztyént, aki a Te nevedet hívja segítségül az ég alatt, hogy megáldott élettel, só és kovász lehessünk ebben a világban. Áldj meg bennünket is, itt e mostani ünnepekben, hogy igaz szívvel  örvendezhessünk mindazokkal együtt, akik tudják mondani: kegyelmedből tartattunk meg, és a Te kegyelmes ígérted ad  nekünk reménységet, a jövendőre nézve. Hogy mindenek fölött és mindenek előtt Veled és Benned dicsekedjünk. Áldj meg drága mennyei Atyánk, Igéd  hatalmával, valóságával, Szentlelked megújító erejével. Könyörgünk betegeinkért, a gyászolókért, az elesettekért, a bizonytalankodókért, a hitükben kétségeskedőkért. Gyógyító, vigasztaló, megújító kegyelmedet áraszd ki mindannyiunkra. Így kérünk drága mennyei Atyánk,  az Úr Jézus Krisztusért, Megváltó urunkért és királyunkért, hallgasd meg könyörgésünket!
Ámen