Kedves testvérek, az evangéliumok és az újszövetség följegyzése szerint egészen bizonyosan tudjuk, hogy Jézus három alkalommal sírt. Sírt akkor, amikor hírét vette Lázár barátja halálának. Így jegyzi meg János evangélista egyetlen egy rövid versben: "és könnyekre fakadt Jézus." Tudjuk a zsidókhoz írt levél följegyzéséből, hogy Jézus sírt a Getszemáné kertjében. "Mert kiáltozásokkal és könnyhullatásokkal tanulta meg az engedelmességet - mondja a zsidókhoz írt levél - noha fiú." És sírt Jézus virágvasárnap.
Az első két eset, kedves testvérek, talán nem szorul magyarázatra; a halál közelsége megrendíti őt is, az élet urát. Meghal a barát, és könnyekre fakad. Közeleg az óra és el kell venni a keserű pohárt, és haláltusát vív az engedelmességért. Vért verítékezve és sírva. De most, kedves testvérek, virágvasárnap, a diadal napján, az ünnepen, amikor hozsannázó közösség veszi Őt körbe, hogy ne mondjuk, tömeg. Amikor az egész út Jeruzsálemig diadalok diadala, mert útközben betegek gyógyulnak, halottak támadnak föl, mert útközben csodálatos győzelmek születnek, mert még egy nappal korábban is Jerikóban megtér a vámszedő, a bűnös, aki szívét odaadja urának, királyának. Diadal diadalon. És Jézus sír. Ezt olvassuk: "Mikor közeledett, látva a várost, sírt azon." Elsiratta Jeruzsálemet. És talán éppen a felolvasott íge magyarázza, miért sírt Jézus. "Bizony mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." És Jézus tudja, nem sok idő, egy fél emberöltő, és már a kövek sem kiálthatnak. Mert nemsokára elmondja Jeruzsálem fölött ítéletét: "Kő kövön nem marad." A diadalmas király, a szabadító úr megsiratja a várost. Mert ha ezek nem, akkor a kövek.
Értjük mindannyian jól, kedves testvérek, Jézus nem a köveket siratja, nem a szép várost siratja, nem a csodálatos templomot. Az élő köveket siratja. Jeruzsálem lakóit, Isten választottjait, a szent népet siratja el. Az övéit, akik közé jött és akik nem fogadták be őt.
Egyszóval hát, kedves testvérek, virágvasárnap a paradoxonok ünnepe, a diadalnak és a könnynek, a fölemeltetésnek, a magasztalásnak és egyúttal a halál felé való elindulásnak az ünnepe. Bevonulás Jeruzsálembe és kezdődik a Magna Passio, a Nagy Szenvedés, a passió hete. Nem az uralkodásé, nem a győzelmeké, nem az új alkotmány megszületéséé, nem az új diadalmas világkorszaké, hanem a fájdalmaké, a keresztút hete kezdődik. Ebből hadd ragadjam ki, kedves testvérek, ebből a paradox-sorozatból az emberi beszédnek és a kövek némaságának az ellentétét. Hadd szóljak ma erről.
Mire jó a kő? Mire való a kő? A kő, és talán most ez a legfontosabb, ezt emelem ki legelőször: tanúság. A kő jelölhet határokat. Ahova leállítanak egy nagy követ, rávésnek egy jelet, arról tudható, addig a kőig terjed valakinek a birtoka, és onnantól másé kezdődik. Még a régi magyar birtokvitákban, a török hódoltság után is lehetett olyan peres anyagokat találni, ahol a birtokukért perlő felek, miután elment a török, és visszamentek, több nemzedékkel utána arra hivatkoznak: ott kell lennie egy nagy kőnek és ott ér véget, vagy ott kezdődik az én földem, az én határom. Az ószövetség törvényei szigorúan büntették és szankcionálták, ha valaki határkövet odébb mozdított, mert az lopásnak számított. Mert az békességbontásnak számított. A kő határt jelöl.
Aztán jelöl a kő valamiféle tanúságot is. Maga a kő válik tanúsággá. Emlékszünk Jákobra, aki álmot lát, a mennyek dicsőségét látja, s fölébredvén kövekből emlékhelyet jelöl; az Isten helye ez. És onnantól kezdve azok a kövek, amíg ott állnak, az arra járók számára isteni titkot hirdetnek. Köveket állíttat föl Józsué, amikor átmegy a honfoglaló nép a Jordánon; emlékköveket, hogy a tizenkét törzs szüntelenül emlékezzék arra, milyen nagy dolgot tett velük az Isten. És ez azóta is így van; minden nép, minden kultúra köveket állít, emlékhelyeket állít, oszlopokat állít, hogy emlékeztessen a múltra, a nagy dolgokra. Hirdesse az Isten dicsőségét és szabadítását. Ha megfaragják ezt a követ, szobor lesz belőle, emlékmű lesz belőle. Aztán, hogyha lefújják sprével azt a követ és ráírják, "takarodjatok magyarok!" - mennyire fáj ez nekünk, mert az a kö, az az emlék hirdet valamit, emlékeztet bennünket.
Hirdetheti a kő, kedves testvérek, Isten hatalmát. Azt olvassuk Dániel könyvében, mikor látja a világbirodalmakat egymásra sorjázni, cserépből, bronzból, vasból, hogy a hegyoldalról kéz érintése nélkül alágördül egy kő és összetöri a cseréplábazatú világbirodalmakat, és megsemmisül minden, egyik birodalom a másik után, egyik hatalom a másik után. Egy kő, kéznek érintése nélkül. De lehet ez egy kis kavics is, amit Dávid elhajított parittyájából és bezúzta vele Góliát homlokát, aki talpig vasban, fegyverrel, nagy pajzzsal állt ott és futamította meg Izrael hőseit. Egy kis kavics, nem több. Hirdetheti Istennek nagyságát.
De lehet, kedves testvérek, a kő vád is. Jézus, amikor azt mondja: "Ha ők nem szólnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani", és ezzel nem csak Józsué és Jób korára utal vissza, amikor fölállíttatták az emlékköveket, hogy Isten dicsőségét hirdessék, hanem Habakuk prófétára is, aki Izrael gyermekeit vádolja, akik orzással, hamissággal, csellel, a másik megtiprásával szereztek maguknak vagyont, és azt mondja Habakuk próféta: "Majd a kövek megnyitják szájukat és vádolni fognak benneteket, és felel majd rá a mestergerenda." A saját házadban, a saját otthonodban, a saját házad köve, a saját házad mestergerendája. Az fog vádolni, amiben benne élsz, ami te vagy. Mintha azt mondaná Habakuk próféta: a csigát vádolja a csigaház. Az embert vádolja az az élet, amit maga köré rendezett, amitől nem is tud megszabadulni, ami ő maga, mert bűnnel szerezte. Mert tisztátalansággal szerezte. És ha eljön az ítélet, majd a kövek kiáltanak ellenetek.
Lehet a kő, kedves testvérek, ha már ilyen sokmindenre alkalmas, és ilyen sok és érdekes története van, a kísértés dolga is. "Parancsold e köveknek, hogy változzanak kenyérré!" Ez lenne a nagy dolog. A néma, semmire se való, legfeljebb csak az emberi alkalmazásban szimbólumul, emlékül alkalmazható követ az isteni hatalom életté, valami egészen különös matériává változtatja. Nem kell többet a köveket a szántóföldről kidobálni, hogy szántható legyen a föld, hogy jó laza legyen a talaj, mert maga a kő lesz kenyérré. Micsoda kísértés ez! Micsoda lehetőség isteni hatalom megmutatására! De Jézus nem akarja, hogy a kőből kenyér legyen, és Jézus nem akarja, hogy a kövek beszéljenek. Jézus azt akarja, hogy mi beszéljünk. "Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak szólni." A kövek fognak kiáltani, ha ezek elhallgatnak.
Értjük, kedves testvérek, ezt a rettentő nagy feszültséget? Egy ünnepet egyébként könnyű elrontani. Mikor együtt van a zajongó társaság, bármi van is, bármi is az apropó az ünnepre, olyan hamar össze lehet ezt a hangulatot törni. Pillanatok alatt meg lehet semmisíteni. Elég egy gonoszkodó bekiáltás. Láttam gyerekkoromban, odahaza, lakodalmi menetet, még régi, falusi módon, szépen, mindenféle színes kreppszalaggal föl voltak díszítve a lovak, űlt a menyasszony, a vőlegény a kocsin. Kocsin szép cifra kalapban mentek szépen, ment utánuk a násznép végig a falun annak rendje-módja szerint, vitték a királyt meg a királyasszonyt; mert a lakodalom az királyi mennyegző, és valaki kikiabált a tompa közből, a fakerítés mögül egy csúnya dolgot a menyasszonyra. Odalett a jókedv. Lehorgadtak a fejek, vége volt a lakodalmi vígasságnak. Utána aztán igyekezni kellett nagyon a cigányoknak, hogy két-három óra alatt valami kis kedvet visszahozzanak az ünneplő, de immár gyászba forduló lakodalmi tömegbe. Olyan könnyű.
Itt van az újjongó tömeg és bekiabálnak a farizeusok a tömegből, a sokaságból Jézusnak: "Mester, dorgáld meg tanítványaidat!" Állítsd le őket! Életveszélyes dolog, amit csináltok! Jeruzsálembe jöttök, a megszállt városba. Már itt van Pilátus! Mert itt van, közeleg a nagyhét! Itt vannak a római katonák, és Pilátus képes arra, mert megtette korábban is, hogy a galileai zarándokok vérét az áldozati állatok vérével elegyítse. És ti Galileából jöttök! Mit akartok? Forradalmat? Mit akartok? Ribilliót? Mit akartok? Nem veszitek észre virágos jó kedvetekben, micsoda kockázat ez?
Egy zsidó bibliatudós néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet, és a korábbi, zsidók által Jézusról írt könyvekkel ellentétben ennek a könyvnek az az érdekessége, hogy ez a bibliatudós szépen ír Jézusról. Méltányolja Jézust. Nem fumigálja, ahogy szoktuk mondani. Persze zsidó, és meg kell magyarázni valami módon, akkor miért halt meg Jézus, miért feszítették meg Jézust, miért ítélték el Jézust? És azt írja ez a bibliatudós, hogy bizony jobb lett volna, ha Jézus otthon marad Galileában, ahol sikeres volt, ahol ünnepelték, ahol nagy prófétának, gyógyítónak, Isten szent emberének tartották. Kellett neki Jeruzsálembe menni! Kellett neki mindenféle politikai szövevénybe belekeveredni! Hiszen bele se látott a különböző érdekekekbe! Honnan is értette volna Jézus, hogy a hatalmasoknak, a nagytanácsnak, a farizeusoknak, a szadduceusoknak az az elemi érdeke, hogy békesség legyen, hogy nyugalom legyen, mert ez volt a tisztük, ez volt a posztuk, hogy megőrízzék épségben a várost. Ezért mondja a nagytanácsban Kajafás: Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy az egész nép elvész. De kellett Jézusnak odamenni? Kellett az asztalokat fölborogatni a templomban? Kellett engedni ezt a hozsannát, pálmaágat lengető, makkabeus-forradalomra emlékeztető diadalmenetet? "Dorgáld meg tanítványaidat!" Ne avatkozzatok ti abba bele, ami itt van! Nem értetek hozzá!
De lépjünk egy nagyot, kedves testvérek. Nem érezzük sokszor, hogy mi vagyunk azok, akik látjuk az ünneplőket, a pálmaágat lengetőket, és zavar ez bennünket? Mire való ez a nóta? Mire való ez a kiáltozás? Mire való ez az ujjongás? Mire való a dolgok megbolygatása? Dorgáld meg őket!
Még tovább megyek, kedves testvérek, mert hiszen végső soron erről van szó, ezért sír majd Jézus: nem engedik, hogy az Isten beleavatkozzon a dolgokba. Ezért sír Jézus. Ettől olyan feszült a virágvasárnap. Ne avatkozz bele, Uram és Királyom, az én dolgomba. - Ez már ismerős, ugye, kedves testvérek? Ezt már ismerjük. Milyen gyakran elküldjük az Istent az életünkből. Leggyakrabban az imádságainkkal próbáljuk meg Őt elküldeni. Csapdát állítunk Neki. Odaviszünk egy problémát Isten elé: Uram itt van, kérve kérlek, térdre hullva könyörgöm, oldd meg ezt a problémát az életemben, segíts meg engem ebben. Pedig nem az a probléma, pedig nem az a probléma. De hátha Isten odamegy, mert Ő könyörülő, irgalmas, és elbíbelődik vele.
Mennyi ilyen csalétket kiteszünk az Istennek! Hányszor próbáljuk Őt elterelni, s mikor nem hagyja magát, mikor beleavatkozik, akkor azt mondjuk küldötteinek, - mert Isten mindig küldöttekkel, mindig szolgákkal, mindig eszközökkel, mindig emberek által cselekszik az életünkben - hallgass, mi közöd ehhez, minek ártod magadat ebbe bele! Még tán meg is ütjük. Még tán a szájára is verünk. Még tán rosszat is teszünk vele, s azt mondjuk, vállat vonva, minek avatkozott bele! Minek jött ide! Maradt volna odahaza, ahogy Jézus is, Galileában! Becsültem, szerettem, tiszteltem, ott a távoli messzeségben. Kellett neki ez? "De ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Paradox módon, kétféleképp. Kiáltani fognak, kedves testvérek, a kövek, és dicsőíteni fogják az Istent. Pedig azt halljuk az ószövetségben: nem a kő, nem a néma kő, nem a néma fa, az élő szív dicsőíti az Urat. Milyen nagy megaláztatás lesz ez, kedves testvérek, az ember számára, ha helyette a kő dicsőíti Istent. Helyetted, helyettem, helyettünk. Mert megteszi. Mert Isten sosem marad dicsőítés nélkül. Ha nem mi, majd akkor az ég és a föld, a csillagok, a néma világegyetem majd megteszi.
Olyan csodálatos, kedves testvérek, a nyolcadik zsoltár, amelyik arról beszél, hogy Istent dicsőíti a teremtett mindenség, és azt mondja: a Nap, a Hold, a csillagok, az egész teremtett univerzum. És mi tudjuk, mi az univerzum. Azt szoktuk mondani: a néma űr. A néma űr. De a zsoltáros azt mondja: A néma űr szája tele van Isten dicsőítéssel. Csak a miénk nincs? Csak a mi szívünk nincs?
Aztán, kedves testvérek, fog majd bennünket - ha szükség lesz rá - a kő vádolni is, mert tud így is szólni. Tudja Istent dicsőíteni és tudja az embert vádolni. Ahogy Habakuk próféta mondta: Nem tudod álomra hajtani otthon a fejedet nyugton, mert a saját lakásod köve, téglája, fája, vakolata, az vádol téged. Amiben benne élsz. És ezt nem tudod magadról lehámozni, mert ez te magad vagy, mert erre tetted föl az életedet, mert ezért éltél, ezért dolgoztál, mert ez életed munkája, eredménye, gyümölcse. Ez vagy te magad. És vádolni fog.
Ó, Uram, mit kell tennem, hogy ne vádoljon? Ó, Uram, mit kell csinálnom, hogy ami az enyém, az Téged is áldjon? Ó, Uram, milyen legyek, hogy az én szívem ne néma kő legyen, s helyettem beszéljen a néma kő? Hanem az én életem legyen istendicsőítő élet? Csak annyit kell, kedves testvérek, - és induljunk el így ezen a mostani nagyhéten - csak annyit kell, hogy engedjük Istent beleavatkozni az életünkbe. Beleavatkozni az életünkbe. Csak annyit kell, hogy egy csendes megállásra, egy mély, igazi, szívből jövő imádságra annyit mondunk: Jöjj Királyom, Jézusom, szívem íme megnyitom. Nem ide küldelek, nem oda küldelek, nem amoda hívlak, nem az offshore cégekbe kihelyezett problémáimmal izgatlak Téged, gyere hozzám, avatkozz bele az életembe. Ments meg engem, szabadíts meg engem ettől a halálos, kőszerű némaságtól, hogy nem tud a szívemből istendicsőités fölfakadni. És ez nem csak a szavak istendicsőítése, hanem az életé is. "Bizony mondom nektek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani."
Majd hazafelé menve, kedves testvérek, fogunk itt látni a Böszörményi úton elég sok követ. Melyik kiált helyetted? Melyik készül helyetted kiáltani? Melyik helyett kellene neked kiáltani, szólni, beszélni és Isten dicsőségére élni?
Ha Isten megadja nekünk, kedves testvérek, azt a nagy kegyelmet, hogy keménységünk, makacsságunk, gyakori hitetlenségünk, kicsinyhitűségünk ellenére mégis belép és beavatkozik az életünkbe, és elhozza megváltása kegyelmét, akkor viszont mi leszünk gazdái a néma köveknek. Akkor a mi kezünkben, a mi akaratunkból, a kövek is úgy állíttatnak föl, a kövek is úgy rakatnak egymásra, a kövek is úgy helyeztetnek el, emlékül, jelül, templomul, hogy Istent dicsőítsék.
Akiben vannak filmrendezői ambíciók, próbálja meg most valahogy elképzelni ezt a félelmetes paradoxont: hozsannát énekel a tömeg, pálmaágat lengetnek, diadalünnep van, - pesties kifejezéssel - ott vannak a csápolók, és a sztár sír. Akit ünnepelnek, akinek az arcáról sugároznia kéne a diadalnak, sirat. Hozsannázik a tömeg, magasztalja az Isten nagyságos dolgait, és a magasztalt, és az ünnepelt sirató éneket mond. El tudjátok, kedves testvérek, képileg is képzelni, vízionálni ezt a fölfoghatatlan nagy ellentétet? Egyszer láttam egy Jézus filmet. Azt a rendező nem így oldotta meg, hanem úgy, hogy nem látszott az ujjongó tömeg, csak a hangjuk hallatszott, és Jézus egyedül ment Jeruzsálembe. Ez is egy jó megoldás, de most mégis erre az ellentétre: melletted valaki ujjongó éneket énekel, és te sírsz. Vagy te énekled az ujjongó éneket, és melletted valaki sír. Micsoda ellentét, micsoda dráma ez! Hadd kérdezzen bennünket! Hadd kérdezze meg az életünket! Hadd mutasson rá arra, mennyi minden nincs még nyitva, mennyi minden nincs még elrendezve, mennyi mindent nem mondtunk még ki! Mennyiszer hallgatunk, amikor szólnunk kellene! Mennyiszer vagyunk némák, mikor Istent dicsőítenünk kellene!
Jöjj hát, Uram! Szabad vagyok arra, hgogy beavatkozz az életembe, hogy nekem add megváltásod, s engem, aki hasonlatos vagyok a néma kőhöz, Szentlelked hatalmával élő kővé tégy, templomod, dicsőséged élő kövévé, aki Rólad beszél, és Néked énekel. Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
