2000.október 09-i igehirdetés

Gyászoló Család! Gyászoló gyülekezet!

Mindannyian átérezzük most a halál iszonyatos, valótlan valóságát, s most már tudjuk, miért nevezi az apostol a halált „utolsó ellenség”-nek, nem a sorban utolsóként állónak, hanem végső, minden földi életet behatároló, ijesztő árnyékba, a semmi örvényében rántó ellenségnek. Úgy vagyunk most itt, mint az a harsány, bátor, becsvágyó férfi, akit egy szerencsétlen pillanatban arcon legyintettek és ő, büszkesége összetörvén, megaláztatván, percek alatt megőszült, és életfogytig nem szólt többé senkihez. Nem jobb lenne-e mélyen elhallgatni, most hogy a halál arcul csapott minket, s ez az „arc”, az egész életünk szimbóluma.

Elmondható-e, hogy mi történt? Egy család tragédiája - az autóbaleset - a körülmények - az iszonyú halál - az édesanya és a testvérek halála - az édesapa öntudatlan harca az életért.....?

Elmondható-e, hogy mi kavarog a szívünk alján, a lelkünk mélyén - kérdések, rettenet hangjai, vádak, csüggedés, a semmi sosem hangzó hangja?

Talán magunknak sem tudjuk most ezeket elmondani. Talán csak a prófétát merjük idézni, a sokat síró Jeremiást:

„Feljött a halál a mi ablakainkba, és bejött a mi palotáinkba, hogy kipusztítsa a gyermekeket az utakról és az ifjakat az utcákról...Ne dicsekedjék a bölcs a bölcsességével, az erős se dicsekedjék erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával, hanem azzal dicsekedjék, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok” (Jer 9,21-23)

Ehhez a kegyelmet gyakorló Istenhez hív most bennünket az apostol is, itt a gyász mélységében, a halál szorongató rettenetében: „...járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez...”

S amit a próféta talán csak sejthetett, azt az apostol már szilárd bizonyosságként tudja: Isten nem szeszélyből, önkényesen, néha-néhai ellágyulásból irgalmas és könyörületes, hanem azért szeret minket, mert megszenvedett értünk. Krisztus, a mi közbenjárónk és szabadítónk ismeri az ember nyomorúságát, kimondhatatlan gyötrelmeit - ismeri a halál is - ahonnan föltámadott. Hogyne tudna hát könyörületre indulni rajtunk, ha egész földi valója, szenvedése, halála, föltámadása a könyörület bizonysága.

Az hát, hogy Isten előtt leplezetlenül állunk, hogy szava-igéje a legtitkosabb gondolatig, a szív mélyébe, a legmélyebb tudatalattiba, a velőkbe is elhat, - immár nem félelmetes ige, nem ijesztő hatalom, hanem vigasztaló, buzdító valóság.

Járuljunk hát hozzá nyílt és bátor szóval, mert ezt jelenti itt a csodálatos görög szó: parrészia - nyílt beszéd, a következményektől meg nem rettenő, őszinte beszéd, bátorság. Az imádság, vagy sok imádság, amiben kétségbeesésünk, gyászunk megszólal. De lehet ez akár a mély, konok hallgatás is, amikor már csak a lüktető szívverés szól.

És hallani fogjuk Isten vigasztaló szavait!

Ez a vigasztalás azt mondja most:

Ahogyan meg kell most tanulnunk együtt élni a halottainkkal, őket el nem feledve

úgy élni, mintha nem kötné gúzsba őket a halál

Ahogyan könny tolul a szemünkbe, ha rájuk gondolunk, de a világ dolgait mégis mosolyogva, derűsen kell végigvinnünk,

Ahogyan egy család nagy veszteségéről gondolkodunk és mégis

egy családról szólunk, és ekképp szeretjük őket, halottaikkal együtt

 ahogyan  megértjük, hogy  nem azért fáj szeretteink halála, mert az akadályt képez, mert a haláluk útban lenne, hanem mert társakat vesztettünk az úton,

s nem azért fáj a haláluk, mert összeomlott, elveszett az, amit ők még adhattak volna, hanem mert mi nem adhatunk immár nekik.

Ahogyan megértjük , hogy úgy kell őket szeretnünk, hogy immár nem szerethetők,

hogy úgy kell róluk tudni, hogy immár nincsenek.

úgy fölfogjuk, bennünk talán éppen ez a leginkább  az isteni lenyomata.

Mert amíg a kegyelmes szó meghallásáért igyekszünk Istenhez, addig visszatükröződik bennünk, az, hogy amikor mi nem mondunk le szeretteinkről, úgy Isten nem mond le gyermekeiről.

Ami bennünk az emlékezés, az Istenben a feltámadás akarata,

ami bennünk az emlékek megőrzése, az Őbenne az örökélet ígérete.

Ha szabadon, s nyíltan szólunk Hozzá, ezt a választ halljuk tőle.

Ez az a vigasztalás, ez az a kegyelem, amit Őnála megtalálhatunk.