„Szívetekből…”

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a kalauz olvasói bizonnyal észrevették, hogy fordítva olvastam föl az igét. Elől áll az a szakasz, amit most a textusban olvastam föl, és utána következik az adós szolgáról vett példázat. Szándékosan fordítottam meg a sorrendet, hogy a példázat fényében jobban megértsük, amit Jézus Péter kérdésére felel. Ma tehát fordított sorrendben szeretném az igét magyarázni, sőt a példázat rövid magyarázata után még arról is szeretnék szólni, hogy mi előzi meg Péter kérdését.

A példázat egy királyról szól, akinek az egyik szolgája tízezer tálentummal tartozik, – ez tízezerszer 41 kiló arany, nem tudom, mennyit ér, a szám abszurd, a magyar államkincstárban nincs ennyi arany fölhalmozva, de szerintem az Egyesült Államokban sem. Értjük mindannyian, Jézus hiperbolát mond. Túlfeszíti a képet. A régi kor szokása szerint a fizetésképtelen adós adósrabszolga lett. “Menjetek el, adjátok el őt, feleségét, gyermekeit, mindenét, amije van, amíg meg nem fizet!” – hangzik a király ítélete. Ez bizony életfogytiglan fog tartani. Mert ekkora adósságot nem lehetséges visszafizetni. Ekkora adósságot nem lehetséges ledolgozni. Ám itt különös fordulat következik be, mely a szívünk szerint is való: leborul a szolga, könyörögni kezd: “Uram ad haladékot, mígnem mindent visszafizetek.” Érezzük jól, kedves testvérek, hogy ez csak afféle reménytelen könyörgés: “adj még haladékot, mindent vissza fogok fizetni.” Ugyan miből? S mikor? Ugyan milyen tehetségből, s milyen készségből? Ám ekkor nem azt mondja a király: rendben, mehetsz, s majd megfizeted. Ez lenne, amit a közgazdasági nyelv: adósság átütemezésnek nevez. A király – s ez a megdöbbentő – nem csak a szolgát engedte el, hanem az adósságot is. Megbocsátott, és mindent elengedett. S eddig rendben is volna, kedves testvérek. S de jó lenne, ha a világgazdaságban is így lenne: szegény kicsi Magyarország leborulna: engedjék el, mígnem megfizet, aztán nemcsak elengednének bennünket, hanem az adósságot is elengednék. A történetnek azonban folytatása van, és Jézus ezért mondja el. Kimegy ez az mi emberünk a trónteremből,  ahol találkozik egy szolgatársával, aki száz dénárral tartozik neki. Ez a száz dénár talán száz napnyi napszám. Nem tudom ma mennyi faluhelyen a napszám, ezer forint, kétezer forint? Ha úgy vesszük, az egész itt egy jó havi kereset. Meglátja, nekiugrik, fojtogatni kezdi: “add meg, amivel tartozol!” A szolgatársa szintén leborul, talán hallotta már, hogy így kell azt csinálni. Tehát, ő is leborul, és azt mondja: “könyörülj rajtam, mígnem megfizetem!” Egy hónap alatt megkereshető ez az összeg. S ekkor hangzik a megdöbbentő szó: “De ő nem akarta, hanem elment, bíró kezére adta, tömlöcbe vetette szolgatársát, mígnem le nem törleszti az adósságot.” Mostmár gyorsan legombolyodik a fonal: szolgatársak jelentik az uralkodónak  a megdöbbentő eseményt. A király újra maga elé rendeli a szolgát, és súlyos, életfogytig tartó ítéletet mond rá. Majd így fejezi be Jézus: “Ekképpen cselekszik veletek is az én Mennyei Atyám, ha szívetekből meg nem bocsátjátok ki-ki az ő atyjafiának az ő vétkeit.”

Miért mondta el Jézus a példázatot? Azért, mert Péter megkérdezi Őt: “hányszor lehet az én atyámfiának megbocsátani, aki vétkezik ellenem? Hétszer is?” És miért kérdezi ezt Péter? Azért, mert korábban Jézus néhány általános szabályt mondott el a közösség, a gyülekezet életéről. Például arról, hogy mi az eljárási mód, ha valaki vétkezik ellenünk, vagy ha általában fölismerjük a vétkét? S amit mond, egészen különleges. Engedjétek meg, kedves testvérek, hogy erről is szóljak. Manapság az a divat, hogy ha valaki vétkezik, elvonulunk, na nem a rendőrségre, s nem az ügyészségre, nem a bíróhoz, hanem mindenek ítélő bírájához, a nagy magyar sajtóhoz, és megíratjuk, közhírré tetejük a dolgot. Sőt az internetes világban ez még könnyebben megy, az úgynevezett internetes boldogokon ki-ki maga is közzéteheti ezt. Leleplező korszakba érkeztünk, és ezt azt hiszem nem csak a politika generálja, sőt a politika csak egy része ennek. Nem is lehetne a politikában sem megtenni ezt, ha a magyar átlagpolgárok, vagyis mi nem lennénk vevők erre. Gyanúsítgatások és leleplezések világában élünk. Amikor azt mondom, hogy ilyenné lett a világunk, ez nem tegnapi fejlemény, - Jézus idejében is ilyen volt a világ, s ezért olyan megrendítő, amit mond: “Ha vétkezik ellened a te atyádfia, menj el, dorgáld meg négyszemközt.” Menj el, mondd meg neki. Menj el, nézz a szemébe, mondd bele a szemébe, hogy: “megbántottál! Kárt és bajt okoztál nekem! mit tettél!?” Jézus olyan lélekközösséget feltételez, amit sokkal nehezebb megszerezni, mint elveszíteni. Olyan bizalmasságot, testvéri köteléket feltételez, amit a legjobban ez a szó fejez ki: “négyszemközt”. Szemtől szembe. Szembesülj vele. Vagy nincs hozzá bátorságod? Jézus szavaiból az is kiderül, hogy sokszor a bátorság hiánya készteti arra az embert, hogy rögtön az úgynevezett nyilvánossághoz fordul. Ez viszont a modernkor legújabb aranyborjúja: a nyilvánosság. Manapság ezt illik körbeugrálni, körbetáncolni, mert azt hisszük, a nyilvánosság mindent megold. Mit old meg a nyilvánosság, kedves testvérek? Mit old meg az, ha valami meg van írva a sajtóban? Mit old meg az, hogyha erről vagy arról pampog ország-világ? Elrendezi a káromat a sajtó? Megfizeti a bajomat és a veszteségemet a nyilvánosság? Ráadásul nagyon sok esetben gyávaság áll a dolog mögött. Ha a megintett testvér ellenáll, elutasítja, nem fogadja el az intéseket, akkor – mondja Jézus – vegyél magad mellé egy atyafit vagy kettőt, és hat- vagy nyolc-szemközt intsd meg. Belső, bizalmas körben. Beszélj a szívével. Beszéljetek a szívével. S ha akkor sem megy, akkor vidd a gyülekezet nyilvánossága elé, s ha a gyülekezet nyilvánossága előtt sem hajlandó vétkét jóvátenni, megbánni, téged megkövetni, akkor vegyétek őt olyanná – mondja Jézus – mint a vámszedőt vagy a farizeust. Pál apostol azt veti korinthusi gyülekezet szemére, hogy bíróságra rángatják egymást. Megfeddi őket: mi dolog, hogy bíróságra viszitek egymást ti, akik majd egykor angyalok fölött fogtok ítélkezni? Nincs-e nektek saját bíróságotok? Nincs-e az anyaszentegyháznak, a hívők gyülekezetének belső életrendje? Vajon nem lehet az anyaszentegyházban a dolgokat a nevükön nevezni, embereket megtérésre, megváltozásra fölszólítani? S még egy lépés. A sokat szidalmazott XVI. századi Genfben, Kálvin Genfjében, amit a református vallást gyalázók szeretnek rettenetes rémuralomnak beállítani, nos ebben a Genfben, ha a vétkest eltiltották az úrvacsorától, csak ideig tehették. Végleg senkit nem lehetett a gyülekezetből kizárni. Isten népéhez tartozni: ez Isten szuverén döntése. Kálvin elve az volt, hogy meg kell feddeni a vétkest, négyszemközt, nyolc szem közt, a gyülekezet közösségében, ha makacsul szembeszegül, abból bizonyos konzekvenciákat le kell vonni, de végleg az Isten népe közösségéből nem lehet kizárni.

Erről szól Jézus és Péter beszélgetése. Hányszor lehet megbocsátani? Még hétszer is? – kérdezi Péter. Figyeljék jól az igét, kedves testvérek, azt kérdezi Péter: hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni és néki megbocsátanom, még hétszer is? Nem azt kérdezi Péter, hogy hányszor kell? Mert akkor úgy kérdezné: “hányszor kell megbocsátani?” Hanem azt kérdezi: “hányszor lehet?” Meddig lehet elmenni? Hol a határ? Hétszer is? Pontosan fogalmaz Péter: “hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni?” Péter nem általánosságban beszél. Ezért is olvastam föl először az adós szolga példázatát, és azért tértem vissza arra, hogy Jézus miképpen szabályozza az egyházfegyelmet, a vétkesek megintését. Mert mi sem általánosságban beszélünk. Meghagyom, hajlamosak vagyunk a bűn kérdését, mint ahogy minden más kérdést is, romantikusan intézni. Igen, mindannyian tudjuk mondani, hogy nemcsak hetvenhétszer is, hanem hetvenhétezerszer is, hetvennyolcmilliószor is meg lehet bocsátani. Úgy általában. Ha nem velem történt. Ha nem én vagyok a károsult. Ha nem az én életembe hasított bele. Úgy bármikor. A hutuk és a tuszik bűneit, akik egymást mészárolták tíz egynéhány évvel ezelőtt Afrika szívében, megbocsátjuk. Megbocsátjuk a japánok sok-sok bűnét, amit a második világháború alatt a koreaiak ellen elkövettek. Megbocsátjuk. Nem ellenünk követték el. Ám tessék megkérdezni egy hutut vagy egy koreait, ő hogy van ezzel? Péter pontosan kérdez. “Ellenem!” Ellenem hányszor követhet el valaki bűnt, hogy én azt megbocsássam? Hol a határ? Hétszer is? Nagy számot mond, kedves testvérek, Péter, mert az emberi tapasztalat az, hogy legfeljebb egyszer. Egyszer. Azt még meg is magyarázzuk: baleset volt, véletlen, rossz helyre repült a malomkő, jó embert talált el, valahogy elrendezzük. De ha már kétszer történik meg ugyanaz, az nem lehet véletlen. A mögött már állnia kell valaminek. Na jó, alkudozzunk, kedves testvérek! Kétszer is megbocsáthatunk, mert mi keresztyének vagyunk, és nekünk meg kell mutatni. Mi nem abból a fajtából valók vagyunk, amelyik bosszút keres, s csak megy a sértettsége után. Mi nemes lelkek vagyunk, minket áttisztított, fölemelt, átformált Isten kegyelme. Tehát, – kétszer! Péter azonban elmegy az emberi számítás szerinti végletekig, és azt kérdi: “hétszer?” Körülbelül ez az a szám,  amit számon tudunk tartani. Nyolcnál, tíznél, húsznál már összekeveredünk. Hétig még el tudunk számolni. Gyerekkoromban volt egy kedves állatregényem: Fridolin, a pimasz borz. Fridolin, a pimasz borz csak háromig tud számolni, és mikor négy kölyke lett, csak úgy számolta őket: egy, kettő, három, sok. Nos, az evolúció, ha van evolúció, azt produkálta, hogy mi hétig is el tudunk számolni. Okosabbak vagyunk, mint a borzok. Hat, hét, sok. Ha azt is hozzátesszük, hogy a hét a régi, ószövetségi mértékek szerint szent szám, mely a teljességet jelöli, mondhatnánk, hogy Péter kérdése azt célozza, hogy: “mindig?” De azért konkrétan mindig. Jól emlékszem, 1991. elején megkeresett engem egy kőbányai párttitkár, illetve volt párttitkár, aki néhány éve még a lakótelep tizedik emeletéről kukkerrel nézte, hogy miképpen építjük a templomot és jelentett róla rendszeresen a pártbizottságnak. Eljött hozzám és azt mondta: “tiszteletes úr, elkezdtem olvasni a Bibliát.” Nagyon örülök neki, mondottam, s remélem, hogy sok életre szóló igét talál benne. Egyet találtam máris, tiszteletes úr – felelte -, hogy hetvenhétszer is meg kell bocsátani. Ugye meg tetszik nekem bocsátani? Így szokták ezt a fejünkre olvasni, kedves testvérek! Én akkor azt válaszoltam, és azóta is csak ezt tudom válaszolni: igen hetvenhétszer is, hetvenhétmilliószor is megbocsátunk, csak tessék megmondani, hogy mit és kinek. Mit és kinek? Úgy telt el a mi rendszerváltozásunk tizenöt esztendeje, hogy tőlünk szüntelenül kérik, követelik, várják, hogy bocsássunk meg. Szívesen, bármikor. Ez egy bátor kijelentés volt a részemről, de mégis azt mondom, hogy szívesen, mert Jézus is így mondja, hogy szívetek teljességéből bocsássatok meg. Csak tessék megmondani: mit és kinek. Hogy kérdezi Péter? “Ha ellenem vétkezett”. Nem úgy általában. Hanem ellenem, a káromra, bajomra, életemet megnyomorítva. Ellenem.

Ezért megrendítő, kedves testvérek, Jézus szava, mert Jézus sem keni el a dolgot, sőt, még szorosabbá és konkrétabbá teszi a kérdést. Azt feleli Péternek: “nem mondom neked, hogy még hétszer is, hanem hetvenhétszer is.” Igen, itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a bűnöket és a vétkeket nevükön kell nevezni. Természetesen a Biblia is beszél általában bűnökről és vétkekről. De azért mondja el Jézus az adósszolga példázatát ezekkel az abszurd számokkal, hogy tízezer tálentum, illetve száz dénár, hogy érzékeljük: a vétek és a bűn mindig valaki ellen irányul.

Az óegyház idején működött egy szellemi mozgalom, gnoszticizmusnak nevezték, okos emberek mozgalma volt, azt antik világ értelmiségének szellemi tájékozódása. Okos emberek azt találták ki, hogy voltaképpen a bűn illúzió. Minden viszonyítás kérdése. Igen vannak bajok és károk, fizikai és szellemi értelemben egyaránt, de csak egy bűn van – mondták ők –, ez pedig az, hogy nem tudunk eleget. Még Augustinus egyházatya elgondolását is elcsavarták. Ő azt mondja, hogy a bűn privatio boni, a jónak a hiánya. Ahol nincs jó, ott van a rossz. De, ahogy a példázat világossá teszi: a bűnt mindig nevén kell nevezni, mert mindig konkrét. Sőt továbbmegyek, egzisztenciális. Ellenem… Engem érint. Nekem okoz kárt. Nekem lesz belőle bajom. Hányszor bocsáthatom meg?  Továbbá, Jézus sem titkolja és nem is keni el, hogy számon kell tartanunk a bűnt. Mert nem azt feleli Péternek: nézd Péter, nemcsak hétszer, hanem mindig, pedig talán így lenne a logikus válasz. Jézus azt mondja: hetvenhétszer is. Legyünk őszinték önmagunkhoz: ha megbocsátunk, csak azért bocsátunk meg, mert nem tehetünk mást. Jézus nem erről beszél. Nem azt mondja, hogy “ne törődj vele!”, vagy “tedd félre!”, vagy “kerüld ki, jobban jársz!” Vannak efféle bölcs tanácsok. Például, hogy miért ugrálsz mindig a neked okozott károk körül? Ismertem egy atyafit, közéleti ember volt, sokat szerepelt a nyilvánosság előtt. Két nagy dossziéja volt, az egyikbe gyűjtötte a róla szóló pozitív írásokat, a szép kritikákat, a másikba pedig a rossz kritikákat gyűjtötte. Az utóbbi volt a vastagabb, mert nem volt igazán tehetséges fajta ez a mi emberünk, de akik rosszat írtak róla, halálos ellenségei lettek. Ő pedig időről időre, öt, tíz, húsz évre visszamenően saját boldog, áldott születésnapján elővette és végiglapozgatta ezeket. Hát így nem lehet élni! Jézus azonban nem azt mondja, hogy kerüld ki, ne törődj vele, ne adj rá – hanem azt:  bocsásd meg!  S az egészen más. Egy dolog ignorálni valamit, más dolog megbocsátani valamit. Sokszor – valljuk be – azért bocsátunk meg, mert gyengék vagyunk. Nincs erőnk arra, hogy megragadjuk a másikat, hogy hóhért hívjunk, hogy tömlöcre adjuk, bepereljük, és addig üssük-vágjuk, amíg meg nem adja. Ha lenne rá erőnk, talán megtennénk. Jézus nem azt mondja, hogy ne törődj vele, s azt sem mondja, hogy jobb a meghunyászkodás, -  ez a gyöngék békessége, a gyávák békessége. Jézus azt mondja: bocsáss meg! És végül, arról is kell néhány szót szólni, hogy ehhez bátorság kell. Jézus szavaiból kiderül, hogy az igazi bátorság ahhoz kell, hogy megbocsásson az ember. Igen, ahhoz is nagy bátorság kell, mely a megbocsátás szándékából és erejéből fakad, hogy szembesüljek valakivel. Ahhoz nem kell bátorság, hogy fölbőszülve nekirontsunk a másiknak, s fejéhez vágjuk panaszunkat. Erre a dühödt harag is képessé tesz, de az nem bátorság. Abban nincs megbocsátó, elrendező szándék. Én falun nőttem föl, ahol a legények zsebéből hamar előkerült a bicska. Csúnyát mondtak édesanyjára, s kezdődött a bicskázás. Ott a szembesítés nem a megbocsátást célozta, hanem a leszámolást. De az nem bátorság.

Jézus most azt mondja: hetvenhétszer is legyél bátor. De hát, s tegyük föl legutoljára a kérdést, kedves testvérek: hogyan? Milyen módon? Nem Nietzschének van igaza, a keresztyénség nagy kritikusának, aki azt mondja, hogy a keresztyénség a gyávák vallása. Hiszen mindig mindent megbocsátanak, még hetvenhétszer is. Mindig mindenki előtt meghajolnak, mindent elrendeznek. Miért? mert gyávák! Rabszolgák! Tehetetlenek! Nietzsche oroszlánról, hősökről, Übermenschről, az emberfölötti emberről álmodik, aki ha kell, átgázol a gyengéken. Rosszul látta ezt a mi Nietzschénk, hiszen azt kérdezzük most: honnét van bátorságom megbocsátani? Magából Istenből. A dogmatika nem sorolja az Isten-tulajdonságok között a bátorságot. De mégis: honnét máshonnan van ez a bátorság, mint Isten bátorságából? Abból, amit Krisztusban látunk. Jézus szerette az övéit, mindhalálig szerette... Mit mond amikor kiviszik a Koponyák hegyére: Atyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Mindhalálig. És azért kell ezt bátorságnak nevezni, mert ha mérlegelünk, könnyen összeszorul a szívünk, hogy ha megbocsátunk, nem leszünk-e vesztesek? Nem húzzuk-e ezáltal is a rövidebbet? Sőt nem is húzzuk, eleve kérjük magunknak? Bizony, ez komoly kalkulus. Azt hiszem, ez Péter kérdése mögött is ott van. Van azonban egy nem emberi számtan, van isteni számtan is. Így mondja Pál apostol a Római levélben: “ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem.” Kedves testvérek a bűnt csak a kegyelem győzheti le. Mert a vétket csak a megbocsátás győzheti le. Tudom, olyasmit mondok, ami alapjaiban ingat meg mindent, amire az emberi világ berendeződik. A iustitia distributriva elve értelmében a megfelelő bűnnek a megfelelő büntetést kell megtalálni. Az egész jogfejlődés emellett a gondolat mellett megy előre. S mégis a bűnt csak a kegyelem, a vétket csak a megbocsátás győzheti le. Mégpedig azért, mert az a több. S most szabad Augustinus egyházatyára hivatkozni, kinek a szavát elcsavarták egykor az okoskodók. Igen, a bűn a jónak a hiánya. De ahol ott van a jó, ahol ott van Isten igazsága, és ahol ott van Isten szentsége, ott nincs helye a bűnnek. Ahol tehát azt tapasztaljuk, hogy bővölködik a bűn, szinte elönt bennünket, s már számon sem tudjuk tartani, ott is, mégis azt látjuk, Isten bátor szeretetében, hogy felette bővölködik a kegyelem.

Jézus arra bíztat most, hogy amit nevén kell neveznünk, amit számon kell tartanunk, amit úgy kell látni, mint ami ellenünkre és kárunkra történt, mindazt Isten szeretetének bátorságával rendezzük, vonjuk be bátran mindezt a megbocsátásnak és az irgalomnak világába. Mert a megbocsátás és az irgalom Istentől fakad, és mi ennél a forrásnál látjuk fölszakadni mindazt, aminek értelme van, mindazt, ami ezt a világot előre viszi és összetartja. Ebből a forrásból fakad föl Istennek a szeretete is és a mi szeretetünk is, mely nélkül nemhogy megbocsátani nem érdemes, hanem életet élni sem érdemes. Jézus szava az élet forrásához hív bennünket! Adjon Isten Szent Lelke nekünk bátorságot ebből a forrásból meríteni.
Ámen