„Ami Istené…”

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Szeretném leszögezni, hogy ma nem az adózásról akarok szólni, nem kapok jutalék az APEH-től azért, hogy a gyülekezeti tagokat tisztes adózásra bíztassam. Még csak nem is az egyházfenntartási járadékról fogok szólni – azt más helyen, más alkalommal majd hirdetni fogom a gyülekezetnek. Nem is a politikáról akarok szólni, bár választási kampány lévén jogos elvárás, hogy mondjon valamit a lelkész erről is. A történet ugyanis nem ezekről szól. Beszéljünk hát arról, amiről szól.

Máté evangéliuma 22. részében négy beszélgetés olvasható, köztük ez az első. Négy olyan kérdésről folyik a vita, melyek az egész emberi életet átfogják, folyamatosan mozgatják, s nyugtalanítják, mert örök kérdések ezek. Az egyik a hatalom kérdése, de talán jobb lenne így fogalmazni: a végső lojalitás kérdése – kihez tartozunk végső módon? A második témakör, amivel Jézust provokálják, az örök törvény kérdése, a harmadik az örök életre vonatkozik, van-e élet a halál után, a negyedik pedig az igazságos világ kérdése. Olyan kérdések ezek, melyekre mindannyian rezonálunk, Karl Jaspers kifejezését használva. Így mondta Jaspers: az életnek vannak alapvető kérdései, melyekre az ember egzisztenciálisan rezonál. Vagyis ha akarja, ha nem, ha tudomást vesz róla, ha nem, ha törődik vele, ha nem, ha gondolkodik róla, ha nem, az alapkérdésre megrezdül az ember, megmozdul benne valami. Sőt, azt tapasztaljuk, hogy ezek tartják össze az emberi életet.

Ma tehát az első kérdésről szólunk, közönségesen: kell-e adót fizetni vagy sem? Te mit gondolsz róla? – kérdezik Jézustól. Tudnunk kell, hogy Isten népe Jézus idejében leigázott nép volt, de egy olyan nép, amely óriási harcok, küzdelmek és olykor megalkuvások árán egy egészen kicsi-kis területet fenn tudott magának tartani, a szabadságnak egy egészen kicsi-kis szigetét meg tudta védeni, egyébként minden tekintetben leigázott népnek számított. A római légiók ott masíroztak a jeruzsálem-damaszkusz-i útvonalon, Jeruzsálemben az Antónia-erődben már ott a római helytartó, Poncius Pilátus. Korábban hallottunk megjegyzéseket az evangéliumból, hogy időről-időre forrongás támadt, veszélyben került a köztársaság  – ha szabad ezt mondani –  és ekkor felvonultak a római légiók, leverték a nyugtalankodókat. Egy nyugtalan, leigázott világban vagyunk hát, melyben azonban van a szabadságnak egy kis szigete, és ez pontosan az a hely, ahol ez a beszélgetés zajlik. A templom. Isten népe, hosszú évtizedek harca árán kivívta, hogy a templom „független” maradt. Nem politikailag független – hanem szakrálisan érintetlen. Meg tudták ezt tenni, mert a római politika a leigázott helyi népeknek meghagyta a helyi szokásait. Mindenki beszélhette a maga nyelvét – természetesen a latint meg a görögöt tudni kellett, ezek voltak a közigazgatás nyelvei –, mindenki megőrizhette a maga szokásait. A birodalom egységét az adta, hogy mindenkinek adóznia kellett. Ez volt a római politika lényege. Aki befizette az adót, az lojális volt a római birodalomhoz, s az ilyen több-kevesebb nyugalmat megkaphatott. Csakhogy a római birodalomban nagy változás következett be, nem sokkal Krisztus születése után. A nagy birodalmi reform során Augustus császár kidolgozta azt az elvet, hogy a birodalom első embere nemcsak politikai uralkodó, hanem szakrális uralkodó is. Ezért a birodalomban vert pénzeken ott volt császár neve, a császár képe, és alatta ez:  pontifex maximus, azaz: a legnagyobb főpap. A császár volt a főpap. ­Egyedül a zsidó nép tudta kiharcolni, hogy egy fél négyzetkilométeren – ez volt a jeruzsálemi templom –szabadság legyen. Oda nem lehetett bevinni a római légiók szimbólumát, a római sast, ott nem lehetett felállítani a császár képmását. Ott a láthatatlan Istent imádták.

Értjük hát, kedves testvérek, milyen megdöbbentő most a provokáció.  Jézust a templomban kérdezik:, szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy sem. Néhány hipotetikus választ máris meg lehet fogalmazni. Ha Jézus helyében volnánk, talán mindjárt azzal felelhetnénk, hogy miért provokáltok azzal, hogy ezt a templomban kérdezitek? Olyan ez, mint amikor összejön egy baráti kör kuglizni, és az egyik felveszi a piros golyót, a másik meg a narancssárga golyót, s mindjárt mondják is: ahá, máris kifejezted pártszimpátiádat! Erre csak azt lehet válaszolni, hagyjatok már békén, nem lehet mindenütt erről a témáról beszélni! Majd megbeszéljük az adó kérdését a templomon kívül. Ráadásul azért is provokatív a kérdés, mert a farizeusi ügynökhálózat kitűnően tudta egy korábbi esemény kapcsán, hogy Jézus teljesen lojális a templomhoz. Emlékszünk arra történetre, amikor megtámadják Jézust, még Galileában? Te miért nem fizetsz templomadót? Ekkor Jézus elküldi Pétert, hogy vessen ki egy horgot. Péter kifog egy halat, s talál benne egy státert, azt fizetik be. Jézus befizeti a templomadót, ezt tudták. Nos, egy lojális embertől, aki befizeti az egyházfenntartói járulékot is, ilyet kérdezni: provokáció. Provokáció azért is, mert lezajlottak a virágvasárnapi események is, mikor pálmaágat lengetve üdvözölték a bevonuló Jézust. Mindenki forradalmat várt – s elmaradt a forradalom. Jézus nem mozgósít, s nem bújnak elő hirtelen partizánok ezrei, nem rohanják meg az Antónia-erődöt, nem kiáltják ki a független Izraeli köztársaságot, a szabadság birodalmát, Jézus lojális a római birodalomhoz is. Ezért a Jézusnak feltett kérdés nyilvánvalóan provokatív – az evangélista is azt mondja, hogy azért kérdezik Jézust, hogy tőrbe ejtsék.

Még egy jellemzőt kell elmondani erről a kérdésről, s ez igazán megdöbbentő. S persze, Jézus erre is válaszolhatna emberi módon. Nem megdöbbentő, hogy a két fő ellenség összefog most, s együtt kérdezik Jézust? Ők a farizeusok és a Heródes-pártiak. Két halálos ellenség kart karba öltve kérdezi Jézust. Mert a farizeusok és a Heródes-pártiak, mint a kutya meg a macska úgy voltak hosszú évtizedek óta. A farizeusok azt a vonulatot képviselték, hogy Isten népe életének spirituális vonalon kell helyreállnia. Afféle kegyes emberek voltak, a túlbuzgó vallásosságukról híresek, sőt, hírhedtek. Róluk mondta Jézus, hogy megszűrték a szúnyogot is. Rögeszmésen ragaszkodtak Isten törvényének betűjéhez. Hosszú fekete köpönyegben jártak, bíráskodtak, tanácsot adtak, lelkigondoztak, vallási propagandát végeztek, és azt hirdették, hogy amíg Isten népe maradéktalanul be nem tartja a törvényt, addig nem remélhet semmi jót. Jézust is sokszor megtámadták, ha tanítványai szombatnapkor kalászt szedtek, ha Jézus szombatnapon gyógyított, ha étkezés előtt nem végzett szertartást, ha szóba állt a bűnösökkel – szinte mindig. Szigorú vallásos közösséget alkottak, szektát. A másik párt, a Heródes-párt volt! Róluk – mai kifejezéssel élve annyit mondhatni: ők voltak az ultraliberálisok. Semmiben nem hittek. Csak a fennállóban. Vagy amiben hittek, csak azért, mert hasznuk volt belőle. Kiegyeztek a nagypolitikával, abszolút behódoltak Rómának, azért is nevezték őket Heródes-pártiaknak, mert elfogadták a rómaiak által odahelyezett bábkirályt, Heródest, aki más népből származott, tehát idegen volt. A politikai nagytanácsban, olyan döntéseket erőltettek melyek lojalitást tükröztek. Szolgafajta voltak. Kiszolgálták a fennálló rendet. Mondjuk, hogy ők voltak a labancok? – Lehet.   És most egyszerre csak azt látjuk, hogy a vallásos rajongók, kik mindenben Isten abszolút úrságát hirdették, meg az ateisták karöltve mennek Jézushoz, hogy provokálják. Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy sem? Mondhatná nekik Jézus: együtt jöttök hozzám? Először rendezzétek le egymás közt ezt a vitát, aztán, ha közös álláspontra jutottatok, gyertek vissza és tegyétek fel nekem ezt a kérdést! Megtehette volna,  s még szabálytalan sem lett volna, sőt mondhatnánk, milyen bölcsen kerülte el csapdát. Van erre példa. Amikor Pál apostolt bevádolják a Nagytanács előtt, az apostol fölismerve a lehetőséget, fölkiált: Atyámfiai, farizeus származású vagyok és a halottak föltámadása miatt zaklatnak engem! S abban a pillanatban a Heródes-pártiak meg a farizeusok ott, a Nagytanácsban összevesznek, kitör a ribillió, s Pál megmenekül.

 De Jézus még csak nem is úgy válaszol a kérdésre, ahogyan egyébként felehetne. A válaszából kiderül, hogy ebben az ügyben is mélyebbre tekint. Legelőször is azt szeretném leszögezni, hogy aki Istentől akar élete nagy kérdéseire választ kapni, annak számítania kell arra, hogy az isteni felelet sokkal nagyobb mélységet tár föl, mint a kérdező gondolná. Jézus felelete is sokkal nagyobb mélységet, sokkal átfogóbb távlatot mutat, mint amire itt a provokátorok elsőül választ kaptak.

Arról is szólni kell, hogy mire nem vonatkozik a kérdés. Jézus feleletét is félreértjük, ha azt gondoljuk: két egyforma hatalom volna itt, egy szekuláris, világi, politikai hatalom, meg egy spirituális, szellemi hatalom. Tehát, hogy volna egy evilági uralom, és  Istennek mennyei uralma. S aztán annak is, meg ennek is meg kell adni a járandóságot. Aki így érti Jézus feleletét, az csak az egyik felét értette meg válaszának, és éppen azt a másik felét nem értette meg, ami lényeges és döntő. A kérdés ugyanis rosszul van föltéve, és jellegzetes hibás emberi logikát tükröz, misterint két hatalom van: egy evilági, politikai – meg egy szellemi, isteni. S mintha az lenne a kérdés, hogyan viszonyuljunk a kettőhöz. S mintha Jézus azt mondaná – egyformán, adj ennek is, meg adj annak is. De valóban ezt feleli-e Jézus?

Először is, azt hiszem, ha a drámai jelenetet vesszük, ami itt történik megdöbbentő. Odamennek Jézushoz, fölteszik a kérdést, s akkor Jézus látva álnokságukat, ezt mondja nekik: mit kísértgettek engem, képmutatók! Mutassatok nekem egy adópénzt. Odavisznek egyet. Jé! Hát a templomban is csörög a római pénz?! S ez önmagában is leleplező. Nos, adnak neki egy dénárt, s Jézus megkérdezi – kié ez a kép? Képmutatók, kié ez a kép? A képmutató szó minden nyelven tökéletesen kifejezi a lényeget, az ember maszkot, vagyis egy másik arcot tesz maga elé, az igazi arcát nem látjuk, csak amit a maszk mutat. Mit fejez ki a képmutatók álarca? Mester, mi tudjuk, hogy igaz vagy – mondják Jézusnak. Mi tudjuk, hogy mindig bölcsen és igazan ítélsz, mert senkinek személyére nem tekintesz, mondd meg nekünk, mester, mert mióta megszállás alatt vagyunk, nem tudtuk ezt eldönteni. Mondd meg, hogy mit tegyünk! Mester, élet és halál forog ezen, mondd meg, hogy mit tegyünk. Mester, nem tudunk a Nagytanácsban egy döntést sem igazán jó szívvel meghozni, mert örökké ezen vitatkozunk: mondd meg, mit tegyünk! Fizessünk adót a császárnak, vagy ne? Merő képmutatás maga a kérdés is! Adjatok egy pénzt – mondja Jézus –, s nyúlnak a tarsolyba és kiveszik és odaadják a kezébe. Mit jelent ez? Azt, hogy használják azt a pénzt. Igen, a pénz egy hasznos eszköz, a pénzzel lehet kereskedni, a pénzzel a munkadíjat lehet fizetni, a pénzzel lehet vásárolni, a pénzzel bizonyos áruk értékét meg lehet fogalmazni – a pénz hasznos eszköz. De ők úgy teszik fel Jézusnak a kérdést, mintha életükben most kerülnének először szembe ezzel a problémával. Mintha tegnap hirdette volna ki a római császár, hogy ezentúl neki is adót kell fizetni, s, jaj, – kapnak a szívükhöz – mi lesz velünk ezután! S közben régóta ott csörög a zsebükben – használják. Kereskednek vele, adót fizetnek vele, árut vásárolnak vele, munkabért fizetnek vele, kamatot szednek rá – jó eszköz volt az nekik. Úgy van náluk, mint magyar embernél a kisbicska – mindig, ott a zsebben.

 Képmutatók – kérdez tovább Jézus - kinek a képe van a pénzen? – A császáré, kié másé lenne? – felelik ők. És ebben a pillanatban nemcsak a képmutatás, hanem az egész akció lelepleződik. Ime, provokációról van szó. Jézusnak ez a kemény szava – képmutatók -, velejéig igaz. Miért is? Azért, mert erre a pénzre az van ráírva: PONTIFEX MAXIMUS: főpap! Mit keres ez ott a templomban? Mit keres ez ott, ahol még vér is folyt tízegynehány éve, amikor be akarta vinni a római helytartó a császár képmását, mit keres ez ott a magasztos isteni szigetén? Mit keres ez ott, ahol még él a törvény, hogy Isten a főpap? Mit keres ez ott, ahol senkinek nem lehetett bemutatni áldozatot, csak az ég és a föld teremtőjének? Óh, mennyi mindennel van tele, kedves testvéreim, a zsebünk, mennyi mindent viszünk a szívünkben, lelkünkben, a zsebünkben Istenhez, amikor – úgymond – életünk nagy kérdéseit félretesszük Neki. Nos, először fordítsuk ki a zsebeket, aztán, ahogy a zsebünket, úgy fordítsuk ki a lelkünket, meg a szívünket, és egyszerre kiderül, hogy nem is nagy kérdés ez a kérdés.  És mégis az, kedves testvéreim! Csak nem abban a vonzatban, ahogy a provokátorok gondolták, hanem úgy, ahogy Jézus válaszából kiderül.

Mikor Jézus elkéri a pénzt, be lehetne fejezni a történetet. Odaadják neki a pénzt, megkérdezi, kié ez a kép és a felírás? – A császáré, Tiberiusé. S akkor – mondotta nékik Jézus – adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak. Kész. Vége.  Adjátok neki vissza. Ő verette, az ő pénze, a birodalom hasznára forog, adjátok neki vissza. Kell ez nektek? Nem egyszerűbb dolog szegénylegényként élni? Mi magyarok még hálásak is lennénk, ha így érne véget a történet – mert így is véget érhetne! – és mondhatnánk, mégiscsak van valami szittya virtus Jézusban, ez egy tisztességes, rendes, magyar felelet. Nem kell a pénzetek! Nem kell a császár pénze! Szabad ember vagyok. Éljen a független magyar forint! Akár erős, akár gyenge, az a mi pénzünk. Jól megmondta nekik Jézus. Azt gondolom, ha Jézus így fejezné be a vitát, ugyanúgy odébbállnának lehajtott fejjel. Hiszen a császár képe van a pénzen. Sőt, Jézus még vallásos dörgedelmet is intézhetne hozzájuk: nem szégyellitek magatokat, megszentségtelenítek a templomot, ahol semmi képi ábrázolás nem lehetséges!

Jézus  azonban tovább lép, és itt mutatkozik meg, hogy ez a provokatív, komolytalan, becstelen kérdés mégiscsak komolyra fordítható: „És adjátok meg ami az Istené, az Istennek”. Itt kell hát megállnunk és néhány súlyos kérdést feltennünk. Ha úgy van, ahogy Jézus érti, akkor mégis hol találjuk meg azt, amin rajta van az isteni lenyomat?  A szószék lenne az? Vagy ez a templom? Talán a templomadó, az egyházadó? Az nem az Isten adója, az a templom fenntartásának a céljait szolgálja. Képmutatók... Itt van a kulcs, kedves testvéreim! Ha az ember leveszi az álarcot, mely mögött ott az ő igazi arca, ha leteszi a szerepét, a pózait, leteszi azt, aminek szereti magát mutatni vagy szeretné, hogy lássák, akkor meglátsz egy valódi emberi arcot. A Biblia elején ezt olvassuk: „Teremtette Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára”. A császárt ki tudod fizetni azzal, amit ő veretett. De Isten és ember viszonylatában Isten képmása már megvan. Teremtette Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára. Vagyis, nem két hatalomról van szó, és annak a mérlegeléséről, hogy ennek ennyit adjunk, annak annyit adjunk. Jézus arról beszél, hogy amit Istennek kell megadnod, az kifejezhetetlenül több, mint amit a császárnak kell megadnod, mert az te, magad vagy. Amit Isten kér, az nem egy dénár, az a te életed.

Ezért a hatalomhoz való viszonyunk teljesen más fénybe kerül, hiszen immár csak egy kérdésre kell választ adnunk, nyílván ezt is célozta a provokáció. Mi van, ha Jézus azt mondja, hogy akinek a képe a pénzen van, az egy istentelen ember. Istenné tette magát. Semmiféle adót ilyen embernek nem fizetünk. Ilyen válasz is volt azidőben, a zéloták ezt mondták: nem adózunk az istentelenek. De Jézus azt mondja: adózzatok. Ezzel fejezi ki, hogy a mindenkori törvényes rend - töredékes, vagy torz - a kisebbik rossz. A nagyobb rossz az anarchia. Az külön történelmi balszerencse, mikor az anarchiát hozzák törvénybe. Volt ilyen a XX. században is, mikor a gyilkolást, a másik ember elpusztítását hozták törvénybe. De normálisan ezt lehet mondani: ez a pénz a hatalomé. Ez a pénz a hatalom működését szolgálja. Adjátok meg, - ha szabad ezt mondani – essetek túl rajta, és aztán jöhet a java. Ugyanúgy, mint mikor a templomadót kérik Tőle. Jézus megkérdezi Pétertől: mit gondolsz Péter, az uralkodók kiktől szednek adót, a leigázottaktól, vagy a saját polgáraiktól. Péter mondja a természetes feleletet: a leigázottaktól. Akkor, tehát – mondja Jézus – a fiak szabadok. De, hogy azért eleget tegyünk, fizesd be a templomadót. A fiak szabadok. Tégy eleget. Mutasd meg a szabadságodat. Látjátok, hogy fordítja meg Jézus! A római császárnak befizetendő adó ügye is ide fut ki: szabadok vagyunk, vagy nem vagyunk szabadok. Ha adózunk, nem vagyunk szabadok. Jézus azonban azt mondja, mutasd meg a szabadságodat, s utána jön a java, hogy mint szabad ember add oda magadat teljesen Istennek. Azért mondom, hogy teljesen, mert a dénárral sem lehetett azt csinálni, hogy kicsípnek belőle egy negyedet, vagy egy felet, és átadták császár őfelségének. Megteheti-e Isten gyermeke, hogy kicsíp magából egy negyedet, egy felet, egy háromnegyedet, egy kilenctizedet, azt megtartja magának, és a többi  lesz  az Istené. Mondjuk, odaadom Istennek a vallásos érzületeimet, az Neki jár, milyen hálás vagyok, hogy ezekben gyakorolhatom magam. Vagy, odaadom Istennek az erkölcsi meggyőződésemet is, azt is megkapja, meg a szabadidőm egy százalékát, talán a jó gondolataimat is, a legszebb verseimet. Adjátok meg az Istennek, ami az Istené! Jézus Isten királyi uralmát hirdeti, azt a minden ember felett érvényes, dicsőséges uralmat, melyben csak egyféle magatartás lehetséges: mindenestől, úgy, ahogy vagyok Isten uralma alá rendelem magamat. Ez hát a kérdés, kedves testvérek! A köznapi bölcsesség, a történelmi tapasztalat megtanít , hogyan lavírozz császárok, uralkodók, politikák, rendszerek között, hogyan számold az adópénzt, sőt megtanít, hogy ne is érezd: mindazáltal nem ez az élet döntő kérdése!  De most vedd le az álarcot. Mert az élet döntő kérdése az, hogy ki vagy: a magadé, a másiké, a császáré – avagy Istené? Boldog, aki így tudja érteni Jézus válaszát, és igazi arcával odafordul az isteni dicsőség fényébe, hogy látható legyen rajta: ahhoz tartozom, aki teremtett, megőriz, megvált, és örök országába befogad engem.
Ámen