Főoldal Igehirdetések Száztizenkilencedik zsoltár XXII.B

Száztizenkilencedik zsoltár XXII.B

Textus: 119. zsoltár 173-176

Bogárdi Szabó István püspök 2015.04.05-én, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése.

Mit keresitek a holtak között az élőt? – ezt kérdezik, kedves testvérek, a húsvéti angyalok ott, a sírkertben az asszonyoktól. És húsvét hajnalának ez a kérdése: mit keresitek a holtak között az élőt? -, mindent megfordít, húsvétkor minden megfordul. Húsvét ugyanis nem folytatás, hanem változás. Vagy ha folytatás is, akkor talán a nagy angol költőnek, John Donne-nak az elmélkedését lehetne idézni, aki betegségében, a halálra készülődve arról ír, hogy az egész embervilág egy nagy könyv, minden emberi élet egy-egy lap, és hogyha meg is hal valaki, nem tépetik ki abból a könyvből, de Isten valami jobb nyelvre lefordítja, ami oda van írva. De ez a szó, hogy lefordítja, igen talányos, úgy lenne pontosabb lefordítanunk: átülteti. Isten átköti az élet könyvét, átülteti az életünket. Húsvét nem folytatás, hanem változás, nem a réginek a folytatása, hanem valaminek, valami egészen újnak, soha el nem gondoltnak a kezdete. Ahogy Pál apostol mondja, amit ember szíve meg nem gondolt, amit ember füle nem hallott, amit ember lelke, elméje el nem képzelt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek.

 

Azt látjuk itt, a feltámadás történetében, hogy az asszonyok még végtisztességre mennek a sírkertbe, de már az új élet diadalhírével jönnek el onnan. Az üres sír az evangéliumnak, az örömhírnek, a dicsőségnek az első szószéke, és az angyalok kérdésében – miért keresitek a holtak között az élőt? – benne van már az örök élet reménye. Az asszonyok azért mennek, hogy elvégezzék azt, amit nagypéntek este még nem tehettek meg, amikor Jézus meghalt. Kellett várniuk, mert így rendelkezett a törvény és ezt kivárva elindulnak, hogy az ártatlanul kivégzett Jézust méltó módon temessék el. Vagyis azért mennek, mert le kell zárni egy szomorú történetet. Pontosabban, folytatni kell nagypéntek szomorú történetét, folytatni mindaddig, amíg a temetéssel le nem zárul. De vajon, testvérek, ebben az elemi, emberies mozdulatban valóban minden lezárul, vajon véget érnek a temetéssel az ember halálos történetei? Nem folytatódnak inkább számonkéréssel, bosszúval, ritualizálással, áldozatról-áldozatra, szemet-szemért, fogat-fogért? Csak a feltámadás töri meg ezt a sort. A feltámadással abszolút új kezdődik, a bosszú, a számonkérés, a ritualizálás, az áldozatok hosszú története helyett elkezdődik a kegyelemnek és a szeretetnek a története.

 

Az asszonyok üres sírt találnak és így találva, a helyzet első pillanatban csak a gyászukat növeli, a fájdalmukat fokozza, - nem találják a holttestet. S lám, máris tolul az érzet. Főleg János evangélista az, aki nagyon finoman leírja ezt: tolul a bánat, -  ennyire aljas a világ?! Hát legalább a temetést vagy az újratemetést tennék lehetővé! S ma is, micsoda erők, érzések tolulnak fel! Ha már egy katasztrófát nem lehetett elhárítani, ha már a gyilkosok kezét nem lehetett lefogni, ha már valami révületben ártatlanok estek terror áldozatául, legalább a temetés hadd történjen meg! Ha már az élőtől elvették az életet, legalább halotti joga megmaradhasson! Holtak közt megkeresni a holtat, s mint halottnak, tisztességet adni! Mi ezt tudjuk, így tudjuk folytatni a történetet és így is szeretnénk befejezni.

 

Az evangélista finoman jelzi ezt, még a tanítványok esetében is. Mert amikor az asszonyok viszik a feltámadás örömhírét, a tanítványok ezt üres beszédnek tartják. Márk evangélista még keményebben fogalmaz, azt mondja, asszonyos hisztériának gondolták ezt. A tanítványok már elengedték Jézust. Annyira elengedték, hogy a maradékot, a befejezést, a gyászmunkát, a temetést már az asszonyokra bízzák. Ők nem indultak el húsvét hajnalán a sírkertbe. Ez a történet szakad meg, de nem emberi aljasságból - nem vitték el máshova az Úr Jézus holttestét, hogy ne lehessen eltemetni! -,  ez a történet isteni kegyelemből szakad meg. Nincs itt, feltámadott, nincs itt, mert él! Minek keresitek az élőt a holtak között? És ez a kérdés, mint mondottam, mindent megfordít: Jézus él, az isteni életforrást nem lehetett elzárni. Isten életet adott a megfeszítettnek. A szeretet és kegyelem, az igazság és boldogság valósága, Isten nem rekeszthető a halál alá.

 

 Igen, tudom, látjuk, átéljük fájdalommal, hogy a rombolásnak és a halálnak az erői időről időre nekifeszülnek az életnek és elnyeléssel fenyegetik azt. Az ember a saját, önistenítő vállalkozásának az áldozata lesz újra meg újra, s mennél inkább sikeres ebben a vállalkozásában  - Isten nélkül, Isten igazsága nélkül, Isten jó életrendje nélkül! -, annál nagyobb és annál több az áldozat. Emlékezzünk a kenyai egyetemen legyilkolt keresztyén diákokra, s amikor őreájuk emlékezünk, akiket Krisztus-hitük miatt gyilkoltak meg, az is megdöbbent bennünket, hogy ha bekapcsoljuk az internetet, s rákapcsolunk a facebook-ra és jönnek lefelé a facebook-on a képek: egyik képen húsvéti táncmulatságra hívnak valahol Nyugat-Európában, valami bulira, a másik képen látjuk a kiterített ártatlan áldozatokat. Ilyen világban élünk, ezt tudja az ember. Igen, látjuk, a hitetlenség, a szeretetlenség, a gyűlölet roppant sikeres tud lenni. És velünk megannyi bűn és megannyi nyomorúság.

 

De hallottuk a zsoltáros szavát, így kiált: Eltévedtem. Elvesztettem az utat, elvesztem, elvesztettem magamat is! És kéri Istenét: keress meg, kutass fel! Forró és esengő kérés ez. Ahogy hosszú hetek során olvastuk a 119. zsoltárt és éppen ma érünk a legutolsó verséhez, sokszor megéreztük már a zsoltárosnak ezt a forró, Isten iránti szeretetét, ezt az odaadottságát, ezt az Isten utáni vágyakozását. S mondhatnánk, hogy itt, a zsoltár utolsó szakaszában, az utolsó mondatában, amikor így kiált, hogy: elvesztem, tévelygek, mint az elveszett juh, keress meg,  - talán ez az ő Isten-szeretetének az utolsó szikrája. Még most, az utolsó leheletével így kiált fel. De azt hiszem, húsvét fényében ez sokkal inkább a feltámadás csodálatos ragyogásának a visszfénye. Még legelesettebb állapotomban, még a zsákutca végén, még a sírkertben, még ott a sírnál is, még akkor is, amikor aratom keserű és halálos gyümölcsét emberi vállalkozásomnak, az Isten-nélküliségnek, akkor is lehet így kiáltani: eltévedtem, elvesztem, keress meg, hogy éljek.

 

Sejtelem ez itt a zsoltáros szavában, de ahogy láttuk, jövendölés is. Ez a zsoltár, ugyanúgy, ahogy a 22. zsoltár ott, a kereszten, amikor így kiáltott a mi Urunk: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet, úgy ez a zsoltár, a 119. is a Krisztus zsoltára. És húsvétkor arról teszünk boldog bizonyságot, hogy Isten megkereste és megtalálta őt. Őt, a meghalót. Elvesztem Uram, keress meg engem. Megtalálta és föltámasztotta. És innen mi már boldog bizonysággal énekeljük ezt a zsoltárt és hívjuk a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, a Feltámadottat, aki ezt mondja magáról: az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Azért jött, hogy megkeressen, üdvözítsen és megtartson bennünket.

 

Igen, kedves testvérek, látjuk, az eredendő bűn minden hatalmas következménye sokszor egyetlen egy erővé összeszerveződik, és mindent el akar pusztítani. De mi keresztyének a feltámadás ünnepén azt hirdetjük, hogy az eredendő bűnt megelőzi és felülmúlja az eredendő igen. Isten előbb mondott igent, mint nemet az ember Istenre. Az ősi nemet megelőzi és felülmúlja az örök igen. Mert lehet, hogy a mi nemünk, tagadásunk ősi, de Isten igenje örökkévaló. Mit keresitek hát az élőt a halottak között? Milyen jól mutatja a 119. zsoltár utolsó néhány szakasza a feltámadás nagy titkát és erejét. A zsoltáros – hallottuk – sokszor mondhatta magát ártatlannak. Amikor körülvették, amikor megszorították, amikor megtámadták, amikor a hite miatt üldözték, amikor elnyomták, felkiáltott: Uram, gyermeked vagyok, Uram, ártatlan vagyok, Uram, megőriztem törvényedet, Uram, őrizz meg engem, mert egyedül vagyok már csak a hűség útján. De most, a feltámadás, az isteni újat kezdés fényében ezek a relativizmusok, ezek a viszonyítások mind semmivé lesznek. Sokszor meg tudjuk mi is tenni, hogy a viszonylagosságok létráján vagy rangsorában hol lejjebb, hol feljebb lépünk: nem vagyok akkora bűnös, mint a másik, nem követtem el annyi vétket, mint a másik, nincs annyi mulasztásom, mint a másiknak. Sokszor ez még úgynevezett ártatlansági helyzetet is tud teremteni.

 

 De most, amikor így kérdez az angyal: miért keresitek a holtak közt az élőt? - , most, amikor látjuk, hogy a zsoltáros hívó szava: Keress meg! -, abban a Krisztusban teljesedik abszolút módon, aki azért jött, hogy megkeressen, megtaláljon és üdvözítsen bennünket, immár nincs értelme a zsoltáros korábbi ártatlansági szavait mondanunk, mert immár ő maga is ezt mondja magáról: tévelygek, mint valami elveszett juh.

 

Kedves testvéreim, tudjátok jól, nem szoktam a szószékre teológiai vitákat hozni, nem az igehirdetés dolga az, hogy nagy vitákat rövid szóval eldöntsünk. Most mégis egy olyan vitát szeretnék ide hozni, amelynek a húsvét és a zsoltárvers szempontjából nagy jelentősége van. Van, aki ezt a szót, hogy eltévedtem, úgy fordítja, ahogy a Károli fordításban van: tévelygek. Így fordítja ezt Augustinus egyházatya és vele együtt sokan úgy gondolják, hogy ez bűnvallás. Tévelygek. Isten dicsőségének fénye felragyog, a kegyelem abszolút világossága rám árad: nincs mit rejtegetni. Isten a szívek és a vesék vizsgálója, és én is meglátom magamat a csodálatos mennyei tükörben és nem tudok mást mondani, mint azt, hogy eltévedtem, tévelygek. Halálos ez a tévelygésem, hiszen az ember halálba adta Krisztust,  - mi is. Fellázadt az ember Isten ellen, - mi is. Elrútítja az ember a szépet, - mi is. Meghamisítja az igazságot, - mi is. Profanizálja a szent dolgokat, - mi is. De most már nincs tovább. Addig hátráltunk Isten elől, míg el nem érkeztünk a sírhoz. A sírhoz, a halálhoz, a temetéshez. Innen nincs tovább. Keress meg, tévelygek, mint az eltévedt juh, keress meg Uram!

 

Vannak azonban mások, így például Aquinói Tamás és Kálvin, akik másképp értelmezik ezt a szót, hogy tévelygek. Azt mondják: ez léthelyzet, végső következmény, ez a conditio humana.  Elvesztünk, elvesztünk a magunk sikeres vállalkozásában, elvesztettem az utat, elvesztettem magamat, elvesztettem Istent, elvesztettem az életet, eltévedtem, a pusztaság kellős közepén vagyok. Önmagunkól újra meg újra csak a semmit tudjuk kirakni. Keress meg, Uram. És azért mondhatják bátran, akik így értelmezik ezt a szót, mert nemcsak a zsoltáros egyszemélyes vallomása ez, hanem közös vallomása ez mindannyiunknak. Ézsaiás próféta, amikor Isten szenvedő szolgájáról jövendöl, aki számára a majdani Krisztusról, számunkra a megfeszített és feltámadott Krisztus, ezt mondja a könyve 53. részében: mindannyian eltévelyedtünk, elvesztünk, mint a juhok. De az Úr mindannyiunk vétkét Őreá – Krisztusra – vetette.

 

A zsoltáros pedig három szóval fejezi ki, mit ért azon, hogy keress meg Uram. Ezt olvassuk a 173. verstől következően a zsoltár legutolsó szakaszában: Legyen segítségemre a Te kezed, Uram, vágyódom a Te szabadításod után, éljen az én lelkem, hogy dicsérjen Téged. Segíts, szabadíts meg, éltess. Mi ma a megsegítő, a szabadító, az éltető Istent magasztaljuk. És ez az Isten döntő mozdulata felénk azért, amit a meghalt Jézussal tett. Feltámasztotta Őt a halálból, vagyis meghallgatta kereszten mondott imádságát. Megsegítette, vagyis a halálból kiszabadította és éltette. Megkereste, azért él. Ti azért miért keresitek az élőt a holtak között? Jézus, az élő, aki keres minket, teljesen és egészen minket keres  - segíteni, szabadítani éltetni. Ahogy a költő mondja: ha lezárul egy emberi élet betegség, katasztrófa, ítélet, üldözés, bármi okán, Isten azt a lapot nem tépi ki. Átköti egy másik könyvbe. Segíts, szabadíts, éltess.

 

 Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ha megrezdül a szívünk és legalább addig eljutunk, ameddig Péter, aki kiment az üres sírhoz és úgy találta, ahogy az asszonyok mondották, és magában elgondolkozott ezen -, ha mi is elgondolkozunk ezen, valamit megértünk. Jézus Krisztus, aki ránk talál, mireánk, holtakra a holtak között, hogy élővé tegyen, elkötelez minket is segíteni, szabadítani, éltetni. Azt mondja János evangéliumában a feltámadott Úr tanítványainak, amikor először megjelenik: elküldelek titeket, ahogy engem küldött az Atya. Keress meg Uram – kiáltsuk húsvét napján –, eltévedtem, elvesztem, keress meg. Nem tud másképp az ember kiáltani. Vagy ha elhallgatja ezt a kiáltást, s kétségbe esik. Kétségbeeséséből düh lesz, harag lesz, öngyilkosság lesz, mások üldözése lesz, mások elnyomása lesz. De mit kérdez az angyal? – Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadott. Bizonnyal feltámadott és Ő keres bennünket, hogy mindent megváltoztasson és bennünket az új életben megtartson. Tévelygek, mint valami elveszett juh. Keresd meg szolgádat, mert parancsolataidat nem felejtettem el. Boldog feltámadást.
Ámen

119. zsoltár Húsvét

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ