Száztizenkilencedik zsoltár XXII. A

Krisztus gyötrelme és halála, ahogy a Heidelbergi Káté mondja: egész földi életére kiterjedő szenvedése, de különösen annak utolsó szakasza ma, nagypénteken, halála napján egyszerre szembesít minket minden ártatlan ember szenvedésének mélységes és elfogadhatatlan értelmetlenségével. Ugyanakkor megmutatja számunkra az egyetlen igaz, szent ember szenvedésének és halálának titokzatos gyümölcsét és áldását. S éppen ma, Jézus könyörgése ott a kereszten, a 22. zsoltár szavai és hozzá kapcsolva a 119. zsoltár záró része igen világosan feltárja számunkra ezt az összefüggést. Jézus így kezdi a zsoltárt a kereszten: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? A zsoltáros pedig a szent abc utolsó szakaszában ezt mondja: Oh, Uram, hadd szálljon az én könyörgésem a Te színed elé! Vagyis mind a panaszéneket, mind pedig a buzgó fohászkodást ott találjuk a Zsoltárok könyvében. A mi Megváltónk onnan idézi, vagy helyesebb, ha azt mondjuk: onnan véve énekli ott, szenvedései közepette minden szenvedő énekét. Ha nem ének lenne, akkor csak bejelentés vagy rezignált megállapítás lenne és így hangzana egyszerű prózaisággal: elhagyott engem az én Istenem! De Jézus a kereszten az Atya után kiált, Hozzá szól és az Ő kezébe teszi le a lelkét. Kapcsolata mélységes, felfoghatatlanul mély és szoros az Atyával.

A 119. zsoltár záró szakasza teljességgel ide kapcsolódik. Láttuk már a mögöttünk levő hetek során, különösen a zsoltár utolsó három-négy szakaszában, hogy az Isten szerelmese, aki vágyakozik az ő Istene után, igen drámai, tragikus helyzetben kiált hozzá. Hallottuk, elmondta többször is, közelítenek hozzá ellenségei, bekerítették, rátámadtak, így mondja a zsoltár 150. versében: Közelgetnek hozzám gonosz háborgatóim, akik a Te törvényedtől messze távoztak. Vagyis a 119. zsoltár írója ugyanúgy, ahogy a 22. zsoltár írója, gonoszságban, élet- és halálveszedelemben van. Szenved. Közel a vég. De lássátok, testvérek, mennyire szereti a zsoltáros az ő Istenét! Ha még van hangja, nem az ellenséget riogatja. Bizony, megesik az, ha beszorítanak minket a sarokba, kiáltunk egy nagyot, hátha meghátrál az ellenség. De nem átkozódik. Krisztus sem átkozódott a kereszten. Nem kezd harci dalba. Krisztus sem énekelt harci éneket. A 119. zsoltár utolsó szakasza nem katonaének, nem harci induló, hanem imádság, kérés, fohászkodás. Jusson elődbe – így mondja – egészen közel hozzád, Uram, az én esdeklésem. Nincs hát olyan távol Isten! Pedig a szenvedések láttán, akár a magunk szenvedése vagy más szenvedése láttán, azoknak a legmélyén könnyen kimondjuk az érzésünket: elhagyott az Isten, -  elhagyta az Isten. Pontosan úgy, ahogy Jézus keresztjénél a kivégző pribékek, a látványosságra kisereglők mind ezt mondják: elhagyta az Isten. Így kiáltoznak: Illést hívja, lássuk, jöjjön el, szabadítsa meg Őt. Ő, aki sokakat megszabadított, szabadítsa meg magát. Azt mondotta, Isten Fia, hát akkor jöjjön Isten s álljon jót ezekért a szavakért!

De, kedves testvérek, ezt csak az mondja, aki kívül áll a szenvedésen. S nem mondok túlzó szót: ha valaki kívül tud lépni a szenvedésen, el is vesztette emberi mivoltát. Ember voltunkhoz hozzátartozik a szenvedésünk és a másikkal való együttszenvedés. Igen, tudom, sokszor könnyen kimondjuk: elhagyott az Isten, elhagyta az Isten. De mit kér a zsoltáros? – Segítséget, szabadítást és életet. Ezért mi minden nagypénteken bátran kimondhatjuk, hogy minden szenvedő embernek joga van így kiáltani: legyen segítségemre a Te kezed, vágyódom a Te szabadításod után, éljen az én lelkem. És nekünk is jogunk van, sőt kötelességünk minden szenvedővel együtt kiáltani isteni segítségért, szabadításért, jogunk és kötelességünk életért könyörögni. Ezért foglaljuk ma is imádságunkban az értelmetlenül meghaló embereket, azokat, akiket mások őrülete ránt halálba. Megrendültünk pár napja, amikor az úgynevezett kiterjesztett öngyilkosságban egy bolond ember százakat rántott értelmetlen halálba. Jogunk és kötelességünk őket imádságunkba foglalni. Foglaljuk ma imádságunkban az üldözötteket, azokat, akiket pusztán hatalmuk fitogtatása kedvéért kínoznak, gyilkolnak a nagyok és az erősek. Foglaljuk imádságunkba ma is azokat, akiket a hitükért üldöznek szerte a világon, megannyi Krisztus-követőt. (Úgy, hogy közben üldözőik azt hiszik, valami nagy dolgot tesznek. Ahogy maga még Jézus mondja: eljön az idő, amikor üldözni és gyilkolni fognak benneteket és azt hiszik, Isten tiszteleti cselekményt hajtanak vele végre.) Foglaljuk ma imádságunkba azokat is, akiknek már nincsen erejük, fizikai képességük fohászkodni, már nincs hangjuk, már sóhajtani sem tudnak. És azokat is, akiket úgy körülzárt a harag, az iszonyat, a szenvedés, hogy mi már voltaképpen nem is tudunk róluk. S azért tehetjük ezt bátor és reménykedő szívvel, mert ígéreteink és tapasztalataink vannak arról, hogy Isten meghallgatja a mi fohászkodásunkat, kéréseinket. Néhány zsoltárt hadd idézzek!

Dávid azt mondja a 86. zsoltárban: Uram, nagy rajtam a Te kegyelmed és kiszabadítottad lelkemet a mélységes pokolból. A templomi énekesek a 33. zsoltárban így buzdítják az istentiszteleti közösséget: Isten megkönyörült az övéin, hogy kimentse lelküket a halálból. Aztán megint Dávid, egy más helyzetben, üldöztetésében, megszabadulása után így imádkozik: megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől, hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában. (Zsolt 56,13)

A korábbi alkalmak során, amikor a 119. zsoltárt magyaráztam, elmondottam, hogy hányféle módon tapasztaljuk meg mi Istennek a szabadítását, mindenféle élethelyzetet leírnak a szavak. Isten megment, Isten kiragad a veszedelemből, Isten kihúz, amikor fuldoklom, Isten kivált a kifizethetetlen adósságból, Isten életet lehel belénk, kigyógyít a halálos betegségből, elhárítja a fejünk fölül a veszedelmet. Ám most a zsoltáros itt, a zsoltár végén egyetlenegy szóban foglalja ezt össze, a 174. versben ezt mondja: Uram, vágyódom a Te szabadításod után. És ebben a szóban, szabadítás, mondom héberül, joshua, ebben benne van a Jézus neve. Ez a szó, hogy joshua, azt jelenti: az Úr, a szabadító. Uram, vágyom a Te szabadításod után. Nem túlzunk, ha a régiekkel együtt azt mondjuk, hogy ez már prófécia. A régi magyarázók ugyanis itt gyakran nem zsoltáríróról meg költőről beszélnek, hanem prófétáról. Azt mondja Augustinus egyházatya, hogy a zsoltáros ezzel: Uram, vágyódom a Te szabadításod után, - megjövendöli a Jézus nevét. Vagyis: Uram, a Te szabadítód után vágyódom. De most, nagypénteken, a szabadító nem szabadul. Ki kell innia a pohárt, engedelmesnek kell lennie mindhalálig, le kell tennie életét, s nem jön el Illés, hogy megszabadítsa Őt, ahogyan imádsága szavát félreértve várják kínzói, hogy beálljon valami csoda. Mert nem értik Őt.

Jézust nem értették a tanítványok sem, mikor jelentette halálát és szenvedését. Nem értették az ellenségei sem, miért teszi ki magát könnyű prédaként. Nem értette Pilátus sem, miért nem védi meg magát, vagy zárja magát a hatalom oltalma alá. Azt mondja Neki: csak egy szavamba kerülne, s szabadon bocsáthatnálak... és ebben benne van az is, hogy Jézus, Neked is csak egy szavadba kerülne. Nem érti senki, és immár ott, a kereszten Jézus imádságát sem értik. Kezdi énekelni a 22. zsoltárt, ELI, ELI! LAMA SABAKTANI, s akik ott állnak, úgy értik: Illés prófétát hívja. Illésnek ez a neve: Eli-jahu. Tehát Jézus: a nagy prófétát hívja. Milyen gondos az evangélista, milyen pontosan feljegyzi, milyen szépen lefordítja és jelzi, hogy sem a tanítványok, sem az ellenségei, sem a halálos ítéletet kimondók, sem a pribékek, sem a nézőközönség – s mindenki oda teszi magát e csoportban, ahova akarja - , senki nem érti Őt. De Isten érti Őt. Ezért a zsoltár is tovább tart, ezt mondja a 119. zsoltárban a próféta: vágyódom szabadításod után -, és ez a szó, hogy „vágyódom” olyan egy nyelvtani szerkezet, amely többet jelent annál, hogy most, az adott pillanatban, a bajban, a tragédiában, az agóniában fölgyullad a szívemben valami szabadulásvágy. Azt mondja tulajdonképpen, hogy régóta vágyódom az Isten szabadítása után, rég elkezdődött bennem ez a vágyakozás. Mikor először megízleltem Isten jóságát, mikor először megtapasztaltam szabadítását, azóta vágyódom szüntelenül és folyamatosan. Jézus mindig erre hívott bennünket, erre a mély vágyakozásra. Ez nem egy pillanat, nem a lélek pillanatnyi, kétségbeesett rezdülése, ez az egész élet: vágyódni Isten után. Miért?

Hogy Isten szabadítása által – mondja tovább – éljen a lelkem és dicsérjem Őt. Ez viszont jövő időben áll. Éljem a lelkem és dicsérjelek Téged. Dicsérettel, vagyis élettel, jövővel és hálával van tele a zsoltáros és ezzel van tele kedves a 22. zsoltár is, amit Jézus a kereszten énekel. Mi meg szoktunk állni itt: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? És a felkiáltást, a kérdést – mondottam sokszor – kiegyenesítjük állítássá. Elhagyott az Isten, elhagyta az Isten! De hadd idézzek, testvérek, még néhány passzust a 22. zsoltárból, amit Jézus énekelt a kereszten. Azt mondja a 22. zsoltár 23. verstől: Hadd hirdessem nevedet, és hadd dicsérjelek. Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt... Jákob, minden ivadékai, dicsőítsétek Őt, mert nem veti meg a szegény nyomorúságát, s amikor Hozzá kiált, meghallgatja... Felőled lett dicséretem a nagy gyülekezetben – énekli Jézus a kereszten. Felőled lett dicséretem. Majd azt mondja: esznek a nyomorultak és megelégszenek, dicsérik az Urat, akik vágyódnak utána és keresik Őt. Éljen a szívetek örökké! Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mindez a 22. zsoltárban van. Ezt énekelte a mi Urunk Krisztusunk ott a Golgotai kereszten. Amikor azt mondták: elhagyta Őt Isten, amikor azt mondták, mintegy provokálva Istent: jöjjön, mentse meg Őt, amikor senki nem értette Őt,  -  az Atya értette Őt.

Feljegyzi az evangélista, hogy akik ott álltak a keresztnél, úgy magyarázták Jézus  szavait, hogy Illést hívja. Volt, aki ebben az agonia pillanatában, hogy meghosszabbítsa a szenvedést, s egyben a kínt, izsópot, azaz szivacsot mártott ecetes vízbe, s nádszálra tűzve felnyújtotta Jézusnak. Mások azt mondták: hagyd, hagyd, hadd fokozódjon a kín, lássuk, eljön-e Illés. De az Atya tudta, hogy a Fiú Őt hívja: jusson közel Hozzád, elődbe az én könyörgésem. S hogy a mi könyörgésünk magunkért, a szenvedő emberért, az ártatlanokért, az üldözöttekért, a bűn fogságában gyötrődőkért odajut, azt éppen a Jézus meghallgatott kéréséből, feltámadásából tudhatjuk. Mert amikor azt mondtam, hogy nagypénteken jogunk és kötelességünk minden szenvedőt imádságban foglalni, minden gyötrődőt Isten elé vinni, akkor ezt csak azért mondhattam, mert a Jézus feltámadása visszaadta nekünk ezt a jogunkat. Azt mondja egy húsvéti énekünk: Ha Ő föl nem támad, nincs többé bűnbocsánat. Ha Őt az Atya nem hallgatja meg, eljátszottunk mindent, akkor nincs mentség. Nincs mentség a megmagyarázhatatlanra, nincs mentség arra, hogy az egyetlen szentet, igazat halálra adtuk, s akkor azt sincs jogunk imádkozni: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!? De van jogunk, - Krisztusban. Mert ott a kereszten Ő ezt az imádságot mindannyiunk helyett mondotta. Ott a kereszten az egy igaz ember, a második Ádám mindannyiunk helyett és mindannyiunkért szenvedett. Minden bele van foglalva Jézus szavába, s tudjuk, nemcsak a szavába, hiszen feltámadott. Bele van foglalva, feltámadott és megdicsőült valóságába is.

A Mennyei jelenésekről írott könyvben János apostol látja az Isten bárányát és azt mondja, úgy látta: mint egy megölöttet, aki meghalt, és ímé, él. Akin ott vannak halála sebei. Őbenne és csak őbenne, Krisztusban jut Istenhez minden könyörgésünk. Az is, amit a 22. zsoltárral könyörgünk, az is, amit a 119. zsoltárral mondunk, ismétlem még egyszer: Legyen segítségemre a Te kezed, Uram, vágyódom a Te szabadításod után, éljen az én lelkem, hogy dicsérjelek Téged. Őbenne kész a segítség, a szabadulás és az élet. Immár látjuk, ez volt az ára, a kereszt, hogy helyettünk halta a bűnösök halálát. Legyen érte dicsőség a Szentháromság Istennek.
Ámen